Castle elvigyorodott, Ryan és Espo pedig
vágott egy bosszús grimaszt, amiért nem tudtak győzelmet aratni, aztán
intézkedni kezdtek, hogy két barátjuk mielőbb eljusson a kórházba.
Castle magába roskadva ült a nassaui kórház folyosóján, és szorongva várta, hogy Kate-et kihozzák a műtőből. Órák óta ugyanazt az érzelmi hullámzást élte át, és lassan belefáradt, hogy a megkönnyebbülés után mindig rátör a szorongás. A dzsipet, amivel elvergődtek a kórházig, nem éppen beteg szállítására találták ki, ráadásul most szembesült a hurrikán erejével és pusztításával. A vihar ugyan csendesedett, de így is akkora széllökések voltak, hogy imbolygott tőlük a kocsi, az özönvíz szerű esővel pedig keveredett a partra kicsapó hullámok sós vize, így tengelyig gázoltak a hordaléktól mocskos kátyúban. A közvilágítást tönkretette a hurrikán, így a sofőr a vaksötétben próbálta az úton tartani az autót, ami nem mindig sikerült neki. Egy-egy zökkenésnél látta, hogy Kate arca eltorzul a fájdalomtól, és hiába szorongatta a kezét, az egyre hidegebb lett. Úgy érezte, órákba telt, mire felbukkant előttük a kórház, a luxusszállodákon kívül az egyetlen olyan épület, amelynek fény szűrődött ki az ablakaiból. Akkor megkönnyebbült, hogy végre jó kezekbe kerül Kate, de egy perc múlva szembesült a kórházat elárasztó betegek tömegével, akik megsérültek a hurrikánban. Sem szabad orvos, sem szabad műtő nem volt, ezért még legalább fél órát várakoztak a folyosón. Tehetetlennek érezte magát. Hiába szólított meg egy-egy rohanó nővért vagy ápolót, azok rápillantottak Kate sérülésére, aztán megpróbálták megnyugtatni, hogy amint lehetőségük lesz rá, ellátják. A végén megérte, hogy a nő nyugtatta őt gyenge, de türelmes hangon, mondván, hogy kapott antibiotikumot, fájdalomcsillapítót, Dr. Perez kicserélte a szedett-vedett kötést is, és vannak nála súlyosabb sérültek.
Egy jókora kő gördült le a szívéről, amikor meglátta a Margo Braun-ra hasonlító nővért, akit Terminátor2-nek nevezett el, amikor sérült torkát ellátták. Végre egy ismerős arcot látott!
- Mr. Castle! - húzta fel meglepetten szemöldökét a nő, amikor felismerte. - Maga nem beszél! - mondta utasítón, aztán szeme a hordágyon fekvő nőre siklott. - Ó, bella senora! - váltott át az anyanyelvére, miközben felemelte a takarót, hogy megnézze Kate sérülését.
Castle egy perc múlva már tehetetlenül nézte, ahogy élete szerelmét két ápoló tolja a műtő felé. Azóta reszketve várt a folyosón, mert hiába kapott Ryan-éktől egy pulóvert, nyirkos nadrágja nem engedte felmelegedni a testét. Fejét hátravetette a falnak, és a mennyezetet bámulta. Nem emlékezett a pillanatra, amikor becsukta a szemét, és néhány pillanatra elbóbiskolt a kimerültségtől, csak arra eszmélt, hogy valaki gyengéden megfogja a vállát és a nevén szólítgatja. Ryan mosolygott rá.
- Minden rendben van. Beckett-et kihozták a műtőből, és már a 202-es szobában van.
Castle felsóhajtott, és miközben egy halvány mosoly suhant át az arcán, egy pillanatra behunyta a szemét, hogy hálát adjon a Sorsnak, az Univerzumnak, vagy annak a nagyhatalmú erőnek, akiben oly sokan hisznek.
- Te viszont elég rongyul nézel ki - nézett rá homlokát ráncolva Ryan.
Castle nemet intett, de a mozdulatban nem volt semmi meggyőződés. Tekintete a szobák számozását kutatta, hogy kiderítse, merre van Kate, de amikor felállt, hirtelen megszédült, és olyan gyengének érezte magát, hogy meg kellett kapaszkodnia a szék háttámlájában.
- Jó vagy, haver? - kérdezte aggódva Ryan, és elkapta a karját. - Jobb lesz, ha téged is megnéz egy orvos - mondta, mire Castle határozottan megrázta a fejét, és bizonytalan léptekkel elindult arra, ahol a 202-es szobát sejtette, Ryan pedig követte.
Kate kisimult, de hófehér arccal feküdt az ágyban, és hosszú, lassú lélegzetei jelezték, hogy mélyen alszik. Castle lerogyott az ágy melletti székre, és óvatosan a nő kezére kulcsolta az ujjait. A hurrikán elvonult, a viharfelhők átadták helyüket a felkelő Nap sugarainak, amelyek még erőtlenül kúsztak be az ablakon, de mégis aranyló fénnyel vonták be a két embert.
- Szeretlek - suttogta erőtlen hangon Castle.
Ryan megállt az ajtó mellett, hogy kicsit kettesben hagyja két barátját, és csak messziről nézte őket. A szobába belépő nővér elmosolyodott a megható jelenet láttán, barátságosan Ryan-re pillantott, aztán megcsóválta a fejét.
- Nem szabad beszélni - figyelmeztette Castle-t színlelt rosszallással, miközben arra gondolt, ilyen szép szerelmi jelenetet sosem lát a filmekben. Azok valahogy olyan műnek tűnnek, míg ebből a két emberből árad az igazi, semmivel össze nem hasonlítható szerelem. - Ő hamar meggyógyul - intett Kate felé. - Magának kell aludni. Sok beteg. Itt nincs ágy. Barátja viszi haza - mondta sajnálkozva a szemmel láthatóan kimerült férfinak.
Castle csak lassan jött rá, hogy a nővér arra akar kilyukadni, hogy menjen vissza a szállodába Ryan-nel, de megrázta a fejét, és elszánt tekintettel nézett az ő személyes Terminátor2-jére.
A nővér összehúzott szemekkel nézte a férfi gyanúsan csillogó kék szemét, nyúzott, kipirult arcát, a halántékán megjelenő apró verejtékcseppeket, aztán közelebb lépett, és kezét a homlokára tette.
- Itt marad! - emelte fel figyelmeztetőn a mutatóujját, aztán kiviharzott a szobából.
Ryan közelebb lépett, és megállt Beckett ágya végében.
- Visszaviszlek a szállodába. Pihenned kell. Beckett jó kezekben van.
Castle megrázta a fejét, és hogy a mozdulatnak hangsúlyt adjon, hangtalanul, de jól kivehetően a "nem" szót formálta a szájával, bár érezte, hogy nincs jól. Már nem remegett, és nem is fázott, sőt, olyan melege volt, hogy az egész teste verejtékezett. Torka egyre erősebben fájt, ami már nem az alagsori ütés következmény volt, alig bírt éber maradni, és rettentő gyengének érezte magát. Nem akart elmenni, nem akarta egyedül hagyni Kate-et. Lelkiismeret furdalása volt, amiért nem tudott rá vigyázni, amiért a kíváncsisága és a felelőtlen kalandvágya olyan események láncolatát indította el, amit nem tudott kontrollálni.
Ryan éppen nyitotta a száját, hogy megpróbálja meggyőzni, amikor egy ősz hajú, körszakállas, idős orvos lépett a szobába, akinek erőteljesen gesztikulálva, pergő spanyol nyelven magyarázott valamit a mögötte lépkedő nővér.
- Üdvözlöm, Mr. Castle - mondta tökéletes angolsággal, és barátságosan az író felé nyújtotta a kezét, aki zavartan kezet fogott vele. - Nincs semmi baj - mosolyodott el az orvos, mivel megérezte a férfi félelmét. - A felesége sérülését elláttuk. Hallottam, milyen nagyszerűen viselkedett! Ha nem állította volna el a vérzést, nagy baj lehetett volna, mert a golyó létfontosságú szervet nem ért ugyan, de egy artériát megsértett. Azt hiszem, a fertőzést is sikerült megelőzni az antibiotikum injekcióval, amit beadott neki. Most néhány óráig még aludni fog, és pár napig gyenge lesz a vérveszteségtől, de hamar fel fog épülni.
Az orvos szavai jobban megnyugtatták Castle-t, mint a nővéré vagy Ryan-é, és úgy érezte, most gördült le igazán a kő a szívéről. Ugyanakkor valami mérhetetlen gyengeség lett úrrá rajta.
- A nővérrel menjen a vizsgálóba, addig hozatok ide egy ágyat magának! - közölte olyan hangsúllyal az orvos, ami éreztette, hogy nem szoktak ellentmondani neki, aztán válaszra nem várva, kilépett a szobából.
Castle gyengéden végigsimított Kate kezén, aztán egy sóhajtás kíséretében felállt.
- Később visszajövünk - búcsúzott el Ryan, az író pedig megadóan követte a nővért a vizsgálóba.
Castle azt hitte, csak egy rutin vizsgálatról van szó, és csak meg akarnak bizonyosodni róla, hogy ő nem sérült meg, bár reménykedett, hogy az ágyat akkor is megkapja, ha kiderül, hogy kutya baja sincs, és ledőlhet pár órára, amíg Kate fel nem ébred. Arra azonban nem számított, hogy negyed óra múlva, miután az orvos megmérette a lázát, meghallgatta a tüdejét előről, hátulról, és belenézett a torkába, a nővér egy kórházi hálóinget nyújt felé, és kiveszi a kezéből a pulóvert, amit éppen fel akar venni. Kétségbeesetten rázta a fejét, de a nő nem foglalkozott az ellenkezésével, és a kezébe nyomta a hálóinget.
- Ugye nem gondolta, hogy látogatóként kap ágyat egy kórházi szobában? - mosolygott rá az idős orvos. - Irene nővér mondta, hogy lázas. Ő megbízhatóbb, mint egy lázmérő - pillantott elismerően a termetes, fekete nőre. - Nagyon gyulladt a torka és a légcsöve is, és nem szeretném, ha tüdőgyulladást kapna, úgyhogy pár napig a vendégszeretetünket élvezheti. Az arcán és a kezén levő horzsolást a nővér lefertőtleníti, és ha a lázcsillapító ellenére is lázas lesz, akkor kap egy kis antibiotikumot, hogy legyőzzük a fertőzést.
Erőteljes kopogás hallatszott, és egy fiatal ápoló dugta be az ajtón a fejét.
- Dr. Bartolini! Új sérülteket hoztak a sürgősségire. Elkelne a segítség.
- Megyek - állt fel azonnal az orvos, de az ajtóból még visszaszólt. - Szeretem a regényeit, Mr. Castle.
Az író elmosolyodott. Megtépázott önbecsülésének jólesett egy kis dicséret.
Fél óra múlva már az egyszemélyes kórházi szobába bezsúfolt pótágyon feküdt a kellemes, langyos zuhanytól felfrissülve, és még az sem zavarta, hogy a horzsolásait rózsaszín hipermangán oldattal fertőtlenítette le Irene nővér, amitől úgy nézett ki az arca, mint egy harcba készülő indiáné. Nézte a tőle néhány méterre fekvő Kate-et, és nem tudott betelni a látvánnyal. Pislantott néhányat, hogy nehézzé váló szemhéjait fenn tudja tartani, de néhány perc múlva, akarata ellenére magával ragadta az álomvilág.
Kate sokáig élvezte a kellemes állapotot, amit az álom és az ébrenlét mezsgyéjén levő ringatózás jelentett. Nem fájt semmije, és kipihentnek érezte magát, mégis jólesett csukott szemmel feküdni, és élvezni a nyugalmat. A békés csendbe apró neszek törtek utat, aztán beszédfoszlányok, végül a hangok értelmet nyertek, és egy ismerős helyzet körvonalai rajzolódtak ki előtte. Mosolyra húzódott a szája.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése