A pillanatnyi boldogság azonban csak pár másodpercig tartott.
Körbenézett. A lassan leülepedő porfelhőn át már látta, hogy a csarnok egyik oldalán a leszakadt mennyezet törmeléke áthatolhatatlan falat alkotott, ami úgy eltorlaszolta a fémajtót, hogy csak sejtette, merre lehet a kijárat, míg a másik oldalon levő kapu alatt egyre nagyobb erővel tört be a víz a mélygarázs felől, ráadásul a vékony acéllemez már domborodott a túloldali víz nyomásától. Kapkodva húzta elő a telefonját, hátha csoda történt, és már helyreállt a hurrikán tépázta átjátszó tornyok működése, de amikor a kijelzőre nézett, csak sóhajtott egyet. Elég kilátástalannak tűnt a helyzetük, de azzal biztatta magát, hogy voltak már hasonló helyzetekben, és mindegyiket sikerült túlélniük. Csakhogy akkor Kate-et nem találta el egy golyó. Nézte a gyönyörű, szabályos arcot, és azon gondolkodott, vajon csak a porfellegen áthatoló gyenge fény miatt látja ennyire sápadtnak, vagy a sokk okozza ezt a hófehér színt. Hirtelen észbe kapott, hogy még azt sem tudja, milyen súlyos a golyó okozta sérülés. Lélegzetvisszafojtva siklott tekintete a fehér pólón tátongó lyukra, és az azt körülvevő élénkvörös vérfoltra. Nyelt egyet, aztán megfogta a póló alját, és lassan húzni kezdte felfelé, de alig mozdult a keze, amikor meglátott egy furcsa foltot a földön, Kate dereka mellett. Egy pillanatig hitetlenkedve bámulta a sűrű, bordóba hajló folyadékot, aminek finom szürke por úszott a felszínén, aztán rémülten emelte meg egy kissé Kate testét. Úgy érezte, mintha valamelyik rémálma vált volna valóra. A golyó jobb oldalon, elöl, a bordák alatt hatolt a testbe, és hátul, derékmagasságban, egy véráztatta kimeneti seben távozott. Castle kapkodva húzta a fel a pólót, és döbbenten meredt a két roncsolt szélű, kör alakú sebre, amikből megállíthatatlanul folyt a vér. Tudta, hogy sokkal nagyobb a baj, mint azt az imént hitte, és hogy perceken belül segítséget kell szereznie. Felnézett a mennyezet helyén tátongó lyukra, hogy rájöjjön, milyen helyiség van felettük, és remélhet-e onnan segítséget, de abban a pillanatban, az addig pislákoló neonlámpák fényei eltompultak, majd teljesen kialudtak. Az egyetlen fényforrás a felettük levő helyiségből beszűrődő derengés volt. Néhány másodpercbe telt, mire kitáguló pupillája alkalmazkodott a félhomályhoz, de hiába meresztette a szemét, semmi mozgást nem látott a leszakadt mennyezetrész peremén, és hiába fülelt, a szél süvítésén és az épület recsegésén-ropogásán kívül semmit nem hallott. Néhány másodperc alatt felmérte a lehetőségeit: a bejárati ajtó megközelíthetetlen a törmeléktől, a garázskapu nem sokáig áll ellen a víznek, és az hamarosan be fog törni a csarnokba, a felettük levő emeletről valószínűleg már mindenki elmenekült, nem tud segítséget hívni, mert a telefonok nem működnek, hangja pedig nincs, hogy kiabáljon. Ráadásul, ha ki is jutnának az alagsorból, a hurrikán lehetetlenné teszi, hogy mentőt hívjon, és eljussanak a kórházba. Tudta, hogy egy dolgot tehet: el kell állítania a vérzést, hogy életben tudja tartani Kate-et, amíg megérkezik a segítség. Remegett a keze és zakatolt a szíve, a gyomra pedig mintha mogyorónyira zsugorodott volna. Annak ellenére, hogy soha ilyen kétségbeesettnek nem érezte magát, egy pillanatra sem fordult meg a fejében az, hogy beletörődjön a sors akaratába. Fejében kergetni kezdték a kórházas sorozatok epizódjainak jelenetei, amelyekben egy lőtt sebet láttak el, vagy ahol az erős vérzést kellett elállítani, de egyikben sem voltak ilyen mostohák a körülmények. Kate mellett térdelt, és ahogy végignézett a mozdulatlan testen, hirtelen olyan félelem hasított bele, amilyet még soha nem érzett. Nem, nem, nem! Nem eshet pánikba! Gondolkodj, Castle! - nógatta magát, aztán vett egy nagy levegőt, gyors mozdulatokkal lerángatta magáról a fehér nyári vászoninget, hosszú csíkokra szabdalta, majd kioldotta a derékszíját, és kicibálta a farmerja övtartójából. Kissé az oldalára fordította Kate-et, két ruhadarabot szorosan felcsavart, aztán egyiket a nő hasán, másikat a hátán levő sebre szorította. Perceken keresztül nyomta a vérzés helyére az anyagot, egészen addig, amíg a vér nem tudott magának utat törni, és lassan alvadni kezdett. Már teljesen átázott a fehér anyag, és az ujjai ragadtak Kate vérétől, amikor úgy érezte, sikerrel járt, ezért a sebekre az elázott ruhadarabok fölé újat hajtogatott, a nadrágszíját áthúzta Kate dereka alatt, és rögzítette vele a kötéseket. Nyelt egyet. Összeszorult a torka, ahogy végignézett a szedett-vedett kötözésen, és elárasztotta a tehetetlenség kínzó érzése, hogy ennél többet nem tud tenni. Ösztönösen meg akarta simogatni Kate arcát, de amikor meglátta véres ujjait és tenyerét, lehanyatlott a keze. Leült Kate mellé, hátát megtámasztotta a jókora oszlop oldalán, aztán gyengéden felemelte az ernyedt testet, és az ölébe fektette a nőt. A félelem és a kétségbeesés mellé düh és lelkiismeret furdalás társult. Miért kellett ennek történni velük? Miért nem lehetett egy szép, romantikus nászútjuk? Miért űzte a kíváncsiság, hogy részt vegyen Anton gyilkosának kézre kerítésében? Miért nem vitte a feleségét biztonságos helyre, amikor természeti katasztrófa közeledett, ahogy egy jó férjnek illene?
- Bocsáss meg! Kate, kérlek, maradj velem! Maradj velem, Kate! Kérlek, bocsáss meg! - préselte ki erőlködve az alig hallható szavakat, miközben akaratlanul is ringatta ölében a nőt, mintha a lágy mozdulat megnyugtatná mindkettejüket, de hiába reménykedett, hogy Kate szempillája megrebben, és kinyitja a szemét. Már a sírással küszködött. Összeszorította a száját, és pislantott néhányat, hogy kicsordulni kívánkozó könnyeit kordában tartsa. Az órájára pillantott. Azon töprengett, hogy vajon mennyi időnek kell eltelni, hogy keressék őket, de arra nem mert gondolni, hogy életben tudja-e tartani addig ezt a csodálatos, különleges nőt, akit igaz szerelemmel szeret. Hallgatta a felettük levő emeletről beszűrődő hangokat: a szél süvítését, az esőcseppek őrült kopogását a nagy üvegfelületeken, a villámlásokat követő égzengést, az óceán távoli morajlását. Még soha nem érezte magát ennyire elveszettnek és tehetetlennek.
Espo fél szemmel barátjára sandított, és magában elmosolyodott. Ryan nyitott könyv volt előtte. Ismerte azt az aggodalmaskodó tekintetet és a jellegzetes szemöldökráncolást, amikor kétségek gyötrik, és bizonytalan, hogy a lelkiismeretének megfelelően döntött-e egy helyzetben. A nyomozó a kávéját kortyolgatta, és le sem tagadhatta volna, hogy valami nyugtalanítja.
- Rossz ötlet volt Beckett-et belerángatni a letartóztatásba - szólalt meg, miközben egyik lábáról a másikra állt.
- Ne parázz, tesó! - nézett rá Javi fölényes mosollyal. - Amióta Jenny és Sarah Grace van neked, azóta mindent túlaggódsz.
- Hm. Nem aggódok túl semmit, csak lehet, hogy felelősségteljesebbé tettek - húzta ki magát Ryan, aztán az órájára nézett. - Már két órája nincs velük kapcsolatunk.
- Na és? A hurrikán szétcincálta a telefonvonalakat.
- De mi van, ha Marion Hartnett letartóztatásakor történt valami? - aggodalmaskodott tovább Ryan.
- Én is sajnálom, hogy a vihar miatt vissza kellett fordulnunk, és itt rekedtünk a kapitányságon, de mi baj történhetett volna? A szálloda rendőre csak le tud tartóztatni egy huszonéves lányt anélkül, hogy valami gikszer történne! - rántott egyet a vállán Javi. - lehet, hogy Beckett-ék ott sem voltak a letartóztatáskor. - Lehet, hogy Beckett ott sem volt, amikor Marion csuklójára kattintották a bilincset.
- Szerinted Castle kibírná, hogy kimaradjon belőle?
- Hm ... ez igaz - húzta el a száját Javi, aztán bosszankodva gondolt arra, hogy Ryan sötét gondolatai lassan átragadnak rá. - De Beckett biztosan nem hagyja, hogy valami hülyeséget csináljon - próbálta nyugtatgatni magát.
- Csak azt nem értem, miért maradtak a szigeten - csóválta meg a fejét Ryan, amikor a nassaui kapitányság egyik rendőre lépett az irodába. Tekintete idegesen siklott egyik férfiról a másikra, mintha nem tudná eldönteni, kinek számoljon be valami kellemetlen eseményről.
Ryan rosszat sejtve pattant fel a székéből, Espo pedig előrehajolva, kérdőn nézett rá.
- Történt valami, Juan? - kérdezte Ryan.
- A rádión bejelentkezett az egyik emberünk, akinek sikerült eljutnia a szállodába, ahol a gyanúsítottjuk tartózkodott - nyögte ki nehezen az egyenruhás.
- És? - kérdezte a két nyomozó egyszerre.
- Hát, a szálloda rendőre szerint Marion Hartnett meglépett, de a maguk nyomozónője és a férje üldözőbe vették - mondta Juan, aztán zavartan elhallgatott.
Ryan Espo-ra pillantott, mintha érzékeltetni akarta volna, hogy lám, érdemes hallgatni a megérzéseire.
- Bökje már ki, hogy mi van! - csattant ingerülten Espo hangja, miközben ő is felállt.
- Hát ... szóval, eltűntek - nyögte ki a férfi riadt tekintettel.
- Mi az, hogy eltűntek?
- A gyanúsított a földszint felé menekült, Beckett nyomozóék pedig követték, de ott nyomuk sincs.
- És ha nem a földszintig mentek? - töprengett a homlokát ráncolva Ryan, de Juan csak nézett rájuk kétségbeesett szemekkel, és nyelt egyet.
- A jó ég áldja meg, Juan! Merre mehettek még? - vesztette el a türelmét Javi, mivel egyre rosszabb érzése támadt.
- A lépcső az alagsori gépházba vezet. Onnan csak egy ajtó nyílik egy üres csarnokba, de az egy olyan épületrész, amit most építenek a szállodához. Mellette van a mélygarázs, felette viszont még csak a félig kész szerkezete van meg az új szállodaszárnynak.
- Ott vannak? - kérdezte Ryan fojtott hangon, mivel sejtette, hogy azért írja ennyire körül a helyszínt a helyi kollégájuk, mert valami baj történt.
- Nem tudjuk. A hurrikán akkora hullámokat keltett, hogy a víz betört a mélygarázsba, és megrongálta a most épülő falak tartószerkezetét, és egy helyen leszakadt egy emelet. A törmelék eltorlaszolta az alagsori csarnok bejáratát, így az emberünk nem tudott odajutni. Szóval, ha Beckett nyomozóék ott vannak, akkor ...
Nem kellett, hogy befejezze a mondatot ahhoz, hogy a két nyomozó érezze a helyzet súlyosságát. Egymásra néztek.
- Oda kell mennünk - mondták egyszerre, de Juan megingatta a fejét.
- Nem tudnak. A szálloda környékén fél méter magas víz áll, és még rettentő nagy a szél. Legalább egy óra kell, hogy a hurrikán csillapodjon.
- Egy óra? - döbbent meg Ryan, és újra az órájára pillantott. - Egy óra múlva sötét lesz - állapította meg vészjóslóan, aztán jelentőségteljesen Javi-ra nézett, aki pontosan tudta, mire gondol a társa.
- Nézze, Juan! - lépett egészen közel a férfihoz Espo. Barna szemében a harag tüze égett, és hangja kioktató és fenyegető volt egyszerre. - Ha Beckett és Castle sikerrel jártak volna, akkor már rég átadták volna Mariont a szálloda rendőrének, vagy jelentkeztek volna, hogy hol vesztették el a nyomát. Ha nem adtak életjelt magukról, az azt jelzi, hogy bajban vannak. Szóval nem érdekel a maguk nyamvadt hurrikánja, sem a félméteres víz az utcákon, és nehogy azt mondja, hogy nem tud szerezni egy nyamvadt terepjárót! - sisteregtek a szavai.
- Pe-persze - dadogta ijedten Juan, miközben védekezően maga elé emelte a kezét. - De nem tudok maguk mellé embert adni - tette hozzá sajnálkozva.
- Csak szerezzen egy terepjárót! - szólalt meg magára erőltetett nyugalommal Ryan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése