Változatok egy témára 8/71

- Csak szerezzen egy terepjárót! - szólalt meg magára erőltetett nyugalommal Ryan.

Húsz perc múlva egy öreg dzsipben ültek, és előre hajolva próbáltak átlátni az esőfüggönyön. Az ablaktörlő egyenletes kattogással próbálta felvenni a harcot az üvegnek csapódó esőcseppekkel,a kocsi kerekei pedig az alvázra csapták a tengelyig érő vizet. A sötétség csak rontott a helyzeten. A reflektor fénycsóvája alig tudott áthatolni a sötétségen, így a mindent elborító vízben azt is csak sejtették, hogy egyáltalán az úton haladnak-e még. A máskor fényárban úszó város olyan volt, mit egy elhagyott kísértetek lakta település. Espo időnként a visszapillantó tükörbe pillantott, de megnyugodva  látta, hogy a mögöttük szlalomozó rendőrségi autó időnként lemarad, de mindig utoléri őket. 

- Ott! - mutatott egy távoli sötét foltra Ryan,amikor egy sorozatos villámlás fényárba borította az eget, miközben úgy kapaszkodott a folyamatosan zötykölődő autóban, hogy belefehéredtek az ujjai.

A szálloda épületének jellegzetes alakja már jól kivehető volt, csak a hozzá vezető utat kellett megtalálniuk. Espo, aki eddig nem engedte, hogy Ryan rossz érzése eluralkodjon rajta, egyre idegesebb lett. Akkor sem nyugodott meg, amikor végre megálltak az épület főbejárata előtt. Alig tudtak kiszállni az autóból, mert az alig csillapodó szél még mindig emberfeletti erővel tombolt. Egy perc alatt bőrig áztak, míg elérték az ajtót. Az eléjük táruló képen már meg sem lepődtek.A szállóvendégek mintha megszállták volna az előcsarnokot. Pánik, zűrzavar és káosz uralkodott. Percekbe telt, mire megtalálták a szálloda biztonsági embereit, akik azonban nem tudtak sok új információval szolgálni.

- Ha úgy gondolja, hogy az alagsori csarnokban vannak, akkor oda kell mennünk - nézett ellentmondást nem tűrően a zavarban levő Miguel Sanchez rendőrre Espo.

- Az egy építési terület. Az egyik emelet egy része már leszakadt, nem biztonságos a hely - nyögte ki nehezen Miguel, miközben idegesen megtörölte a szemüvegét.

- Nem érdekel! - csattant Javi hangja. - Maga csak szerezzen néhány embert, meg valami felszerelést, hogy lejuthassunk a csarnokba!

A férfi nyelt egyet. Szíve szerint ellenkezett volna, de a rászegeződő két szempárban tükröződő elszántság kétséget sem hagyott afelől, hogy mennyire le fogja járatni szakmai körökben a két New York-i nyomozó, ha nem teljesíti a kérésüket, ezért nagy nehezen bólintott.

- Jöjjenek velem! -intett, és az egyik oldallépcső felé indult. Espo és Ryan egymásra pillantott, és szó nélkül követték.    

Castle sokadszor nézett az órájára, aminek foszforeszkáló mutatói egyre gyengébb fénnyel mutatták az időt. Amióta elment az áram, a percek óráknak tűntek. Szeme egy ideig alkalmazkodott a sötétséghez, de ahogy közeledett az este, a nap gyengülő sugarai egyáltalán nem tudtak utat törni a vastag viharfelhők között, és a mennyezeten tátongó lyukon már derengés sem szűrődött be, ezért már szinte semmit nem látott. Egyedül az nyugtatta, hogy Kate egyenletesen lélegzett a karjában, de egyre nehezebben tudta megállapítani, hogy a vérzés nem indult-e újra. Elővette a telefonját, amin még mindig nem volt elérhető a szolgáltatás, de legalább lámpa gyanánt szolgált. Óvatosan elengedte egyik kezével a nő erőtlen testét, és fehér fénysugárral lassan végigpásztázott a derékszíjjal leszorított kötéseken, és megkönnyebbülten sóhajtott, amikor nem látott újabb vércsíkot Kate hasán és derekán. Lassan visszafordította az ölébe, és a hideg oszlopnak támaszkodva várt. Abban reménykedett, hogy a szálloda rendőre már hívott segítséget, hiszen ő látta, hogy lefelé rohannak a lépcsőn. A hurrikán azonban sokkal erősebbnek bizonyult az előrejelzettnél, ezért az is kérdéses, hogy meg tudja-e közelíteni a szállodást a segítség. Most döbbent csak rá, hogy a félelem annyira megbénította, hogy eddig nem is gondolkodott azon, hogyan került ide a fegyveres férfi, és hogy mit rejthet Marion táskája, amit az ő életük árán is meg akart szerezni. A kinézete alapján ugyanúgy lehetett volna német turista, de szögletes arcvonásai inkább szláv származásról árulkodtak. Az orosz maffia? - vetődött fel Castle-ben a kérdés, de most nem keresett válaszokat. Nem érdekelte, hogy egy maffiás elmélete igazzá válhatott, nem izgatta a fantáziáját, hogy helyére tegye Anton történetének kirakós darabjait. A tehetetlenség egyre nagyobb félelmet szült benne. Eszébe jutott, amikor a hűtőkonténerben rekedtek Kate-tel, és egymás karjaiban várták a halált vagy a megmentőiket. Helyzet részben hasonlított a mostanival: mindegyik kilátástalan volt, és tehetetlenek voltak, de amíg akkor mindkettejük élete veszélyben forgott, most egyedül Kate volt az, aki az életéért küzdött. Tudta, hogy soha nem bocsátaná meg magának, ha nem tudná megmenteni a nő életét. Gyengéden végigsimított Kate arcán, és azon gondolkodott, milyen messze lehet a nassaui kórház, hogyha innen kijutnak, mivel és hogyan tudnak odáig eljutni, amikor meghallotta a feszülő fém fülsértő csikorgását, pár másodperccel később pedig az óriási robajt mélygarázs felől. Még szinte fel sem fogta, hogy a szomszédos helyiséget elárasztó víz nyomásának engedelmeskedett a gyenge fémkapu, amikor meghallotta a jellegzetes zubogást, és megérezte, ahogy a hömpölygő áradat elborította a lábát. Még soha nem pattant fel ilyen gyorsan a talajról, és úgy kapta fel Kate-et, mintha egy pillekönnyű rongybaba lenne. A rémület, hogy már nemcsak a golyó okozta sérüléssel és a bezártsággal kell csatát vívnia, hanem a hideg, mindent elárasztó vízzel is, akkora adrenalinlöketet hozott létre, ami megsokszorozta az erejét. Karjában Kate-tel a lábszárközépig érő vízben gázolt a kisebb hegynyi törmelékkupac felé. Érezte, hogy az egész nadrágja csurom víz, ezért olyan magasra tartotta a nőt, hogy az legalább tőle ne legyen vizes, és amennyire lehet, szárazon tartsa. Amikor elérte az első jókora betondarabot, vigyázva tapogatta ki lábával a felszínét, mielőtt fellépett volna rá. Már csak az hiányzott volna, hogy elejtse Kate-et, és az a törmelékre zuhanjon! Lassan, óvatosan araszolt felfelé, egészen addig, amíg olyan magasra nem ért, ahova a víz már nem ért fel. Az egyenetlen felületre nem merte lefektetni Kate-et, ezért leültette, és mögé ült, hogy megtámassza. Átölelte a karjaival, és óvón magához szorította. Percekig várt, hogy a csarnokba betörő víz elérje a legmagasabb szintjét, hogy biztos legyen abban, nem ér fel olyan magasságba, ahol elhelyezkedtek, aztán amikor biztonságban érezte magukat, újra figyelni kezdte, ahogy a nő mellkasa alig észrevehetően emelkedik és süllyed. Becsukta a szemét, és magába szívta Kate parfümjének finom cseresznyeillatát. Beszélni akart, bátorító szavakat suttogni a nő fülébe, hátha a tudatalattija érzékeli, de csak elcsukló szótagfoszlányokat tudott kierőltetni a torkán.

- Sze...lek, kér..ek tar.. ki! Sze...lek.

Nem tudta, hogy sérült torka nem akar engedelmeskedni az akaratának, vagy azért nem tud már suttogni sem, mert egész testében reszket. Csak most tudatosult benne, hogy mennyire fázik. Cipőjében tocsogott a víz, nadrágja hidegen tapadt a lábára, meztelen felsőteste csupa libabőr volt, és úgy remegett, hogy összekoccantak a fogai. Hirtelen úgy érezte, mintha Kate feje megmozdult volna a karjaiban, de azt hitte, csak megtépázott idegrendszere játszik vele gonosz játékot.

Hirtelen hatalmas villámok özöne borította be az eget. Fényük áthatolt az emelet egész falat  beborító ablakain, és a leszakadt aljzat helyén utat találtak maguknak a mélyben levő csarnokig. A csak másodpercekig tartó világosságtól Castle hunyorogni kezdett, aztán a karjaiban tartott nőre nézett. Egy szerelemmel teli, ragyogó szempár nézett rá, meleg tekintettel.