Slamasztikában 1/1

Hajnalodott, de a mocskos sikátor szűk falai közé még nem tudott utat törni a gyenge napfény. A félhomályt kihasználva két megtermett patkány merészkedett elő rejtekhelyéről, a kínai kifőzde hátsó kijárata mellé állított szemetes konténer mögül, és érdeklődve kezdték szaglászni a kicsavart testtel fekvő férfi mellett elterülő vértócsát. A kocsonyássá dermedő, egyre sötétebbé váló folyadék azonban csak rövid ideig kötötte le a figyelmüket, és pár másodperc múlva már a holttest ütött-kopott nadrágján indultak felfedező útra. Alig értek a jobb napokat látott, rongyos kabáthoz, amikor összerezzentek a kicsapódó vasajtó fémes csattanására, és egy szemvillanás alatt tűntek el újra a konténer nyújtotta menedékbe.

Az ajtón kilépő ázsiai fiú ki sem látott a kezében tartott dobozhalom mögül, ezért az ösztöneire hagyatkozva indult a konténer felé imbolygó rakományával. Váratlanul megbotlott, és egyensúlyát vesztve elterült a földön, az üres kartondobozok pedig puffanva értek földet. Hangosan káromkodva tápászkodott fel, és elkezdte bosszúsan leverni nadrágjáról a port, de a mozdulata hirtelen megállt, és tátott szájjal, döbbenten bámult az előtte fekvő, élettelen testre. Pislantott néhányat, mintha nem akarna hinni a szemének, aztán rémülten kiabálva rohant vissza a kifőzdébe.

Fél óra múlva rendőrségi autók villogóinak fénye cikázott a házfalakon, a szűk utcát sárga szalaggal zárták le  a kéretlen bámészkodók elől,  helyszínelők kutattak nyomok után, a holttest mellett pedig Dr. Lanie Parish orvosszakértő guggolt.

Kate Beckett nyomozó becsapta a kék Ford ajtaját, és határozott léptekkel indult a tetthely felé. Miközben tekintetét körbejáratta, és minden apró részletet elraktározott az agya a helyszínről, elégedetten állapította meg, hogy Esposito és Ryan már a lehetséges tanúkat hallgatják ki. A két férfi csak egy alig észrevehető bólintással üdvözölte, de közben feszült figyelemmel hallgatták a kifőzde személyzetéhez tartozó két kínai szakácsot. Minden olyan volt, mint régebben, amikor megérkezett egy tetthelyre, mégis furcsa hiányérzete támadt, és az bosszantotta a legjobban, hogy pontosan tudta, hogy mi, illetve ki okozza ezt az érzést. Néhány másodpercig elmerengett a hónapokkal ezelőtti napon, amikor a polgármester jóvoltából megnyerte a pimasz írót a csapata mellé. Már akkor dühös volt, amikor Montgomery kapitány közölte, hogy addig szegődhet a nyomába a férfi, ameddig neki tetszik, de amikor meglátta Castle öntelt, ugyanakkor csibészes mosolyát, és a kacsintással felérő mozdulatot, ahogy egy pillanatra felhúzta  a szemöldökét, úgy érezte, nyomban felrobban. Most azonban csak mosolygott az emléken, és azon tűnődött, miért bosszantja, hogy akarata ellenére vonzza a férfi, bár ez utóbbi tényt magának is csak titkon vallotta be. Önkéntelenül körbenézett, mintha arra számítana, hogy az egyik parkoló autó mögül felbukkan az író, bár tudta, hogy ennek szemernyi esélye sincs, hiszen nem értesítették az ügyről. Még az újságok is lehozták a hírt, hogy Richard Castle, a híres bestseller író a nyugati part nagyvárosaiban tart író-olvasó találkozókat, hogy népszerűsítse Derrick Storm regényeit, és beharangozza új sorozatát, amelynek főhőse egy okos, szexi New York-i nyomozónő lesz. Beckett úgy gondolta, Castle már San Diego-ban lehet, a körút utolsó állomásán, de erről az ügyről biztosan lemarad, bár valószínűleg nem is nagyon érdekelné egy hajléktalan ügye, akit nagy valószínűséggel az egyik ivócimborája késelt meg néhány korty alkoholért. Bosszantotta, hogy hiányzik neki az író pimasz mosolya, megjegyzései és az egész jelenléte, ezért sietve átbújt a sárga szalag alatt, és az orvosszakértőhöz lépett

- Szia Lanie. Mit kaptunk? - kérdezte, miközben figyelmesen siklott végig tekintete az áldozaton.

- Késelés. Húszas évei közepén járó, fehér férfi. Egyetlen szúrással végeztek vele - húzta szét a véres kabátot a holttesten, hogy Beckett is láthassa a halál okát. - A penge valószínűleg átvágta az aortát, és azonnal meghalt. A halál éjfél és éjjel két óra között állhatott be. A többit majd a boncolás után - sóhajtott szomorúan Lanie. - Hogyan lesz egy ilyen helyes fiatal fiúból hajléktalan? - merengett el a szabályos, szép vonású arcra nézve.

Beckett nem szólt semmit, mert figyelmét lekötötte az áldozat kinézete és a ruházata közti szembetűnő ellentét. A fiatal férfi borostás volt, de a bőre ápoltnak tűnt, elnyíló ajkai közt látszott hófehér fogsora, ami olyan szabályos volt, hogy a nyomozó kételkedett abban, hogy a természet alkotta, nem pedig egy drága fogszabályzó. A fekete, erős szálú, sűrű haj kócosan lógott a homlokába, de Kate figyelmét nem kerülte el, hogy milyen divatosra vágta a fodrász, és bár a ruhája olyan gyűrött, szakadt és foltos volt volt, mint a hajléktalanoké, nem látszott koszosnak, és a jellegzetes, áporodott testszagot sem érezte. Közelebb hajolt a holttesthez, hogy más bizonyítékot is találjon a gyanújának.

- A keze piszkos, de a körmei ápoltak, finom a tenyér és a kézfej bőre - mondta ki hangosan a megállapításait, aztán jelentőségteljesen Lanie-re nézett, aki csodálkozva felhúzta a szemöldökét.

- Azt akarod mondani, hogy ...

- Igen - bólintott Kate. - Biztos, hogy ... - kezdte, de ebben a pillanatban a háta mögül meghallott egy senkiével össze nem téveszthető hangot.

- ... nem hajléktalan - fejezte be a mondatot magától értetődően Castle, és huncutul mosolyogva nézett a meglepve felé forduló nyomozóra.

Beckett megpróbálta elrejteni az arcára kívánkozó mosolyt, amikor meglátta a mögé lopózó, zsebre tett kezű, magabiztosságot sugárzó írót, de amikor meglátta rászegeződő, átható tekintetű kék szemeket, összevonta a szemöldökét.

- Azt hittem, még San Diego-ban vagy - jegyezte meg szenvtelenül, hogy elrejtse a zavarát, mert úgy érezte, hogy a férfi a lelkéig lát, és pontosan tudja, ennyire örül a jelenlétének.

- Hm. Számon tartottad, hogy San Diego a körutam utolsó állomása? - billentette oldalra a fejét incselkedve a férfi, mire Kate szeme alig észrevehetően összeszűkült egy pillanatra. A férfi még pár másodpercig fogva  tartotta tekintetével a nőét, aztán mintha a finom célzásnak nem is lenne jelentősége, a holttest mellé lépett, és végigmutatott rajta. - Túl ápolt és tiszta ahhoz, hogy hajléktalan legyen - állapította meg, de gondolatai még azon jártak, hogy Beckett tudta, hogy mikor merre jár, ami azt jelzi, hogy fontos a számára, sőt, talán már hiányolta is. Persze a nő arra nem számított, hogy a menedzsere a két hétre tervezett körutat az utolsó pillanatban egy nappal lerövidítette, hogy meg tudjon jelenni egy New York-i jótékonysági estélyen. - Szóval? Mit keres egy jóvágású, gazdag fiú hajléktalannak öltözve egy sikátorban? - terelte vissza gondolatait az ügyre.

Kate összevont szemöldökkel nézett újra a holttestre. Valami elkerülte volna a figyelmét?

- Miből gondolod, hogy gazdag volt? - kérdezte Lanie csodálkozva, miközben árgus szemekkel figyelte barátnője és a sármos író minden rezdülését.

- Két gyűrűt is viselt - mutatott Beckett a holttest ujjain látható két világos foltra, miközben bosszankodva gondolt arra, hogy Castle előbb észrevette ezt a nyilvánvaló tényt, mint ő, aztán a feléjük siető Ryan felé fordult.

- Castle? - nézett csodálkozva az íróra. - Beckett azt mondta, csak holnap jössz meg San Diego-ból.

- Hát, gondoltam, szerzek nektek egy örömteli meglepetést, és előbb hazajövök - vigyorodott el az író, és jelentőségteljesen a száját dühösen összeszorító Beckett-re pillantott.

- Ryan! - csattant Kate hangja erélyesen. Sürgetni akarta a nyomozót, hogy térjen a lényegre, mielőtt Castle azt hinné, mindig vele foglalkoztak, amíg a nyugati parton járt. Úgyis az egekig ér a férfi egója, nem kell, hogy még vele kapcsolatban is elszálljon magától.

Ryan észbe kapott, és nagy levegőt véve belekezdett az eddig kiderített információk megosztásába.

- Az áldozatnál nem voltak iratok, és az ujjlenyomata sincs benn a rendszerben, ezért egyelőre nem ismerjük a személyazonosságát. A kifőzde szakácsai hajnali ötkor kezdenek, de egyikük sem látott vagy hallott semmit, és állítják, hogy tegnap este óta nem jártak a konténereknél - foglalta össze a lényeget, aztán a noteszébe pillantott. - Egy magát Nostradamus-nak nevező hajléktalan szerint az áldozat néhány napja jelent meg a környéken, de mivel nem hallgatta meg a jóslatait, ő nem állt vele szóba.

- Kérdezzétek ki a környék hajléktalanjait, én utána járok, nem jelentette-e be a családja az eltűnését - adta ki a parancsot Beckett, aztán elgondolkodva hozzátette: - Ha nem tudjuk meg, ki ő, nem sok esélyünk lesz elkapni a gyilkosát.

- Nem lesz egyszerű azonosítani - nézett sajnálkozva a fiatal férfi holttestére. - Ha egyáltalán sikerül - húzta el a száját.

Castle összevonta a szemöldökét. Nem volt jellemző, hogy a csapat valamelyik tagja ilyen pesszimistán álljon egy ügyhöz.

- Miért ne sikerülne?- kérdezte meglepetten.

- Hát, tudod Castle, túl sok hajléktalant temettek el Jon Doe-ként az utóbbi években, szóval, a tapasztalat beszél belőlem - nézett magabiztosan az író szemébe a nyomozó.

- Csakhogy ő nem volt hajléktalan - mutatott a holttestre Castle, mire Ryan zavartan Beckett-re pillantott, aki egyetértően bólintott.

- Oké, de akkor sem lesz könnyű kideríteni, hogy ki volt - erősködött Ryan.

- Fogadjunk! - jelent meg egy ravaszkás mosoly Castle arcán, miközben a kezét a férfi felé nyújtotta, az pedig elszánt arccal, összeszorított szájjal állta a kihívó tekintetet, és határozottan az író tenyerébe csapott.

- Egy hétvégére a miénk a Ferrari - mondta.

- Rendben, de ha én derítem ki előbb, hogy kicsoda, akkor kérhetek tőletek egy szívességet! - mosolygott talányosan Castle, de Ryan bólintott.

- Na, jó! Munkára! - szólat meg határozottan Beckett, hogy véget vessen a két férfi vetélkedésének, és a kocsija felé indult. Néhány méter megtétele után meglepve tapasztalta, hogy nem hallja az oly jellegzetes léptek hangját maga mögött, ezért visszafordult. - Nem jössz? - kérdezte a holttest mellett ácsorgó írótól.

- Nem. Menj csak! Nekem ki kell találnom, ki ez a fiú.

Beckett égnek emelte a szemét, és kissé csalódottan az autója felé indult.

Éppen huszonnégy órája kapták az értesítést a sikátorban történt késelésről, és Beckett keserűen állapította meg, hogy alig tudtak meg valamit, az áldozat kilétét pedig teljes homály fedte, pedig a fiúk talán még sosem igyekeztek ennyire adatokat gyűjteni. Szeme az íróasztala mellett álló, üresen árválkodó székre tévedt. Sóhajtott egyet, és hogy elűzze az álmosságát, a pihenő felé indult egy kávéért. Még csak hajnalodott, és a kihalt kapitányságon, ahol napközben oly nyüzsgő volt az élet, most visszhangoztak a léptei. Mialatt lefőtt a forró fekete, behunyt szemmel támaszkodott a pultnak, és mélyen beszívta a jellegzetes illatot. Alig aludt néhány órát, ezért minden sejtje koffeinre áhítozott. Talán soha nem örült ennyire Castle kényes ízlésének, ami miatt az író megajándékozta a gyilkosságiakat egy szuper kávéfőzőgéppel, mivel most mindennél jobban esett neki a forrón gőzölgő, tökéletes aromájú ital. Miközben a habosra gőzölt lattét itta, végigpergette az előző reggel eseményeit. Maga sem értette, miért kelt benne olyan jó érzést, hogy felidézi a férfi csibészes mosolyát, huncut tekintetét. Önkéntelenül elmosolyodott a felidézett emlékre, amikor kivágódott a pihenő ajtaja.