Slamasztikában 1/9

Egy pillanattal később azonban olyan dolog történt, amire igazán nem számított.

Kretén olyan hangerővel kezdett óbégatni, hogy Castle ijedtében a füléhez kapta a kezét. Az igazi meglepetés azonban akkor érte, amikor megértette a fejhangon rikácsolt szavakat.

- Segítség! Segítség, biztos úr! Ki akarnak rabolni! Segítség! Ne vegye el a kabátomat! Segítség! Rabló!

Néhány másodperc múlva Bicska és Bozont is ordítozni kezdett. Elengedték az író karját és felsorakoztak Kretén mellé.

Castle döbbenten kapkodta a tekintetét a három férfi és a közeledő járőr között, és eltelt egy kis idő, mire rájött, hogy mire megy ki a játék. Úgy tűnt, jól begyakorolt koreográfiát adnak elő, ahol arra a megy ki a játék, hogy az áldozatot tüntessék fel bűnözőnek. Bár úgy gondolta, Kreténnek nincs sok esze, és csak megszokásból cselekedett, ez most jól jött a három börtöntölteléknek. Valószínűleg nem először kerültek olyan helyzetbe, hogy egy rendőr éppen rajtakapta őket egy rabláson vagy lopáson, és ha bebizonyosodik a bűnösségük, akkor a múltjukat tekintve nem úszták volna meg a börtönt. Ezért kitaláltak egy színjátékot, és úgy úszták meg az intézkedést, hogy áldozatnak tettették magukat. Mire a latin származású járőr odaért hozzájuk, már mindhárom férfi vele ordibált, és jajgatva kérték ki maguknak, hogy pont tőlük, a társadalom legszerencsétlenebb számkivetettjeitől akarja elvenni az utolsó ruhadarabjukat, meg cipőjüket.

A járőr néhány méterre tőlük megállt. Rendkívül magas, megtermett férfi volt. Egyik kezét a pisztolytáskáján, a másikat a gumibotján tartotta, ezzel érzékeltette, hogy felkészült egy esetleges támadásra, vagy keményebb intézkedésre is. 

- Mi a probléma uraim? - kérdezte szigorú hangon.

Castle nyitotta a száját, de a három mákvirág megelőzte, és egymás szavába vágva, erősen gesztikulálva bizonygatták, hogy az író el akarta venni Kretén kabátját és Bozont cipőjét, mivel egy szál pulóverben és zokniban dobták ki otthonról.

- Ja, először csak könyörgött, hogy szánjuk meg, mert az apósa rajtakapta meztelen fenékkel, amint éppen egy kurvát dönget, és olyan patáliát rendezett, hogy csak néhány ruhát tudott magára kapni - mesélte Bicska.

- Aha! Puskával kergette az öreg, mivel nemcsak a lányával, hanem egy prostival is felavatta a hitvesi ágyat - bizonygatta nagy bólogatások közepette Bozont. - Még cipőt se tudott húzni, mert ha totojázik, az öreg fószer biztos seggbe lövi.

Castle levegő után kapkodva próbált közbevágni, de mindig megelőzték.

- Egy szavukat se higgye! - jutott végre szóhoz, de mire folytatta volna Kretén taszított rajta egyet.

- Nízzen ide e! - mutogatott élénken a rajta levő kabátra. - Megfagyník  enékű! Ennek meg erre fájt az a tetves foga! - rikácsolta, mire Castle nemcsak a hidegtől, hanem a képtelen jelzőtől is megborzongott. Hogyan lehet tetves egy fog? - futott át a fején, de ahogy a Kreténen levő kabátra pillantott felcsillant előtte a menekülés reménye. Eszébe jutott, hogyan igazolhatná magát annak ellenére, hogy az iratait a gardróbjában hagyott kabátjában felejtette.

- Hallgasson meg engem is! - lépett egy a járőr felé, az azonban gyanakodva méregette, és leoldotta derekáról a gumibotot, és megálljt parancsolva maga elé tartotta. 

Castle megtorpant, és megadón felemelte a kezét. Csak arra tudott gondolni, hogy a járőr kimentheti szorult helyzetéből, de ahhoz el kell vele hitetnie az igazságot.

- Csönd! - kiáltott a rendőr a három hajléktalanra, aztán szigorúan az íróra nézett. - Na, hadd halljam a maga variációját! - mondta enyhe gúnnyal a hangjában, mintha előre elkönyvelné, hogy a férfi egy mesét akar neki előadni.

Castle nagyot sóhajtott, aztán nyelt egyet, és belefogott a magyarázatba.

- Richard Castle vagyok. Tudja, a híres bestseller író - kezdte abban a reményben, hogy a rendőr ismeri a regényeit, de az csak nézett rá közönyösen.

- Ja, én meg a kormányzó vagyok álruhában - röhögte el magát Bicska, de a rendőr összeszűkült szemmel ránézett, mire elhallgatott.

- Kate Beckett nyomozóval dolgozom együtt a 12-es őrsön - folytatta Castle, amikor a férfi várakozón újra ránézett. - Tegnap történt a közelben egy gyilkosság, és hogy megtudjam, mit tudnak a hajléktalanok, akikkel az áldozat barátkozott, hajléktalannak adtam ki magam, de ők kiraboltak - próbálta tömören összefoglalni, miközben könyörgő tekintettel nézett a járőrre.

A három jómadár először tátott szájjal bámult, és elképedve hallgatták Castle szavait, aztán röhögésben törtek ki. A rendőr felemelte a kezét, hogy lecsendesítse őket, de közben nem vette le a szemét az íróról.

Castle meglátta a férfi arcán átsuhanó mosolyt, amiből arra következtetett, hogy sikerrel járt, ezért megkönnyebbülten fújta ki a visszatartott levegőt, és elmosolyodott. Öröme azonban csak egy másodpercig tartott.

- Na, ennél nagyobb sületlenséget még nem hallottam - húzta el gúnyosan a száját a járőr.

Castle hirtelen nem tudta, mit is tart sületlenségnek a férfi: azt, hogy író, vagy azt, hogy Beckett-nek segít, netán azt tartja hülyeségnek, hogy valaki beépüljön a hajléktalanok közé némi információért, mindenesetre remélte, hogy csak ez utóbbiról van szó.

- De és valóban Richard Castle vagyok - mondta Castle, miközben árgus szemekkel fürkészte a járőr arcát.

- Na, jó! Először is igazolják magukat! - kérdezte hivatalos hangon a járőr, aztán a Castle mögött settenkedve eltűnni készülő hajléktalanokra kiáltott. - Maguk is, ha nem akarják, hogy bevitessem magukat!

Bicskáék elővették az irataikat, amiket a járőr hosszasan megvizsgált, aztán egy szó nélkül visszaadta őket, aztán ismét az író felé fordult.

- Szóval? Tudja igazolni magát?

- Igen - mondta magabiztosan Castle- Iratai nem voltak ugyan, de úgy gondolta, a telefonja, ami a kabátja kis, rejtett zsebében lapul, elegendő lesz arra, hogy tisztázni tudja magát. Sőt, nemcsak a személyazonosságát tudja bebizonyítani vele, hanem azt is, hogy tényleg együtt dolgozik a nyomozókkal, hiszen csak Beckett-et  kell felhívnia. Magában vállon veregette saját magát, amiért annyira előrelátó volt, hogy a készpénzt könnyen elérhető helyre, a kabát belső zsebébe tette, mert így Kretén megelégedve a zsákmánnyal, nem tapogatta végig a kabátot, és nem lelt rá a nagy oldalzseb mellett megbúvó kicsi rejtekhelyre, ami éppen csak akkora volt, hogy a telefonját el tudta benne rejteni. - Az ott az én kabátom - mutatott határozottan a Kreténen csak lógó ruhadarabra - és ezt be is tudom bizonyítani - mondta elszántan.

- De, de ez az enyim! - visította hisztérikusan Kretén, miközben szorosan összefogta magán a kabátot.

- Ja! Ja az övé! - bizonygatta Bicska és Bozont is, de Castle rájuk sem hederített.

- Van az oldalán egy kicsi zseb, amolyan kis rejtekhely. Abban van a telefonom - folytatta. Felhívhatja akár Beckett nyomozót is, hogy igazolja a személyazonosságomat, sőt, akár a polgármestert is, akit a barátomnak mondhatok - hadarta egyre magabiztosabban, miközben elégedetten látta, hogy Bicska valószínűleg a menekülésen gondolkodik összehúzott szemöldökkel, Kretén pedig eszeveszetten tapogatja a kabát zsebeit.

A járőr egy pillanatig vacillált, aztán a hajléktalan férfira nézett, és ellenkezést nem tűrő hangon rárivallt. 

- Ide! - mutatott maga elé, mire Kretén meghunyászkodva közelebb lépett. - Vegye elő! - intett az írónak, aki a hidegtől reszketve, mégis magabiztosan lépett Kretén mellé, és kezdte kitapogatni a kis zsebet.

A férfi egy ideig izgett mozgott, hogy minél nehezebben férjen a zsebhez, amitől Castle orrát újra meg újra megcsapta a ruhák áporodott bűze és a több hónapos, tömény izzadságszag. Úgy érezte, elájul a bűztől, de amikor kitapintotta az oldalvarrás melletti kis nyílást, megérezte a győzelem ízét a szájában,  és a megmenekülés felszabadító érzését. Miközben keze becsúszott a zsebbe, elképzelte, ahogy a tisztaságtól csillogó fürdőszobájában megszabadul rossz emlékű ruháitól, és szinte érezte, ahogy a forró zuhany lemossa testéről a valódi és a képzelt piszkot, amit a nap folyamán sikerült összeszednie. Hirtelen visszazökkent a valóságba, mert az ujja nekiütközött a rejtekhely végének anélkül, hogy közben megtalálta volna a telefont. Még levegőt is elfelejtett venni, olyan kétségbeesetten tapogatta a selymes anyagot, hiába. Értetlenül bámult először a zsebre, aztán Kreténre, majd a járőrre. Összeszorult a torka.

- Eltűnt - nyögte ki nehezen, miközben végigpörgette a nap eseményeit, hátha rájön, hogyan tűnhetett el a telefonja. Behunyta a szemét, és úgy érezte, nyomban felrobban, amikor eszébe jutott egy műbőrkabátos, beesett arcú férfi, aki nekiütközött az ingyenkonyha bejáratánál, aztán megfogta a vállát, és sajnálkozva bocsánatot kért. Hát persze! A zsebtolvajok klasszikus módszere! Hogy nem vette észre? Legszívesebben a falba verte volna a fejét! Most hogyan bizonyítsa be, hogy kicsoda is valójában? Hiába töprengett, úgy érezte, nincs más fegyvere, mint a szavak és a logika ereje. Mire feleszmélt, a tagbaszakadt járőr leakasztotta a bilincset a derékszíjáról, és Castle már csak azt vette észre, hogy a halvány lámpafény megcsillan az acélon, ami a következő pillanatban a kezén csattant.

- De ezt nem gondolhatja komolyan! - háborodott fel. - Nézzen rám! Nincs karikagyűrűm, nem vagyok nős, tehát felesége sincs, akit megcsaltam, meg apósom sem, aki puskával kergetett az utcára - próbálta megcáfolni Bicska történetét, de a járőr megcsóválta a fejét.

- Majd az őrsön a kollégáim kiderítik, kicsoda maga és mit keresett itt, de nekik ne akarja beadni ezt a történetet a nyomozó bestseller íróról! Nem hiszik el! Na, induljon! - markolta meg a karját, de közben hátraszólt három, elégedetten vigyorgó férfinak. - Maguknak meg eszébe ne jusson bemenni az építkezési területre! Menjenek a hajléktalanszállóra! Nem szeretnék még egyszer találkozni magukkal éjjel az utcán! - csengtek fenyegetően a szavai, mire Bicska dacosan felszegte a fejét, Bozont csak nagyokat pislogott, Kretén pedig idétlenül vigyorogva bólogatott, aztán Bicska megfordult, társai pedig követték, és néhány másodperc múlva elnyelte őket a sötétség.

Castle a kezén levő bilincsre nézett, miközben arra gondolt, hát mégis megmenekült! Hiszen bármennyire is kínos, hogy megint az anyjának kell kiszabadítani a fogdából, még mindig jobb, mintha a három bűnözővel kellett volna töltenie a fagyos éjszakát úgy, hogy közben Bicska késének hegye az oldalának nyomódik. Nyomában a járőrrel, elindult a rendőrautó felé. Már nem érezte a lábfejét, és hallotta, ahogy összekoccannak a fogai a hidegtől.

- Hova visz? - kérdezte reszketve.

- A 12-esre.

Castle rövid időn belül, már másodszor hunyta le bosszúságában a szemét. Hát persze! Ez a terület a 12-es őrshöz tartozik. Aztán kissé megnyugodva arra gondolt, még szerencse, hogy éjszaka nem dolgoznak a nyomozók, mert az már tényleg kínos lenne, ha Beckett tudomást szerezne a kis kalandjáról, és így látná.

A járőr kinyitotta az autó hátsó ajtaját, és lenyomta Castle fejét, nehogy beverje a karosszériába.

- Pont mint a filmekben - gondolta az író, ahogy az ülésre huppant, és meglátta a két üléssor közé felszerelt sűrű rácsot. A kocsiban kellemes meleg volt, ami most a mennyországot jelentette a férfinak, ezért boldogan mosolyogva dőlt hátra az ülésen. - Már nem fagyok meg, megúsztam Bicska bicskáját, megtudtam pár információt a megkéselt fiúról, a hajléktalanokról szerzett tapasztalataimat pedig lehet, hogy felhasználom a következő könyvemben! Végül is egész jó kis kaland volt ez! Persze, azért jobb, hogy Beckett nem tud róla! - fűzte tovább a gondolatait.

Merengéséből egy zörej zökkentette ki. Amikor rájött, hogy valaki megkocogtatta az előtte magasodó fém rácsot, kíváncsian előrehajolt.

- Nocsak, nocsak, Ramirez járőr! Csak nem egy világhírű fogoly akadt a horgára? - hallotta meg a senkiével össze nem téveszthető hangot, és ahogy döbbenten még közelebb hajolt a rácshoz, meglátta a világ leggyönyörűbb szempárját. Kate Beckett tekintete szegeződött rá kicsit fölényesen, kicsit kárörvendőn, ugyanakkor huncut mosolygással ragyogva.