Slamasztikában 1/8

Érezte, hogy egyre nagyobb bajban van, azt azonban nem tudta, hogy  az utca túloldalán álló épület omladozó kapualjában egy férfi árgus szemekkel figyelte az eseményeket,és néhány perccel korábban felhívott valakit, hogy elmesélje a látottakat.

Beckett csak néhány percet beszélt Jake Gordon parancsnokkal, aki megismételte, amit a fiúknak mondott. Kate akkor még nem gondolta, hogy tíz perc múlva újra hívni fogja a férfit. Éppen csak leért a kapitányság mélygarázsába, amikor újra csörgött a telefonja. Felgyorsult a szívverése, amikor meglátta a hívó felet.

- Beckett - szólt hivatalos, kemény hangon a  készülékbe.

-  Azt hiszem, a barátja bajban van. Ha meg akarja menteni, akkor indulhat - hallotta meg Mike hangját.

- Hol van? - kérdezte Kate.

Miután Mike bediktálta a tegnapi tetthely címét, pökhendin odavetette: - Már nem tartozom magának - és azzal bontotta is a vonalat.

Beckett néhány másodpercnyi töprengés után újra hívta Gordon parancsnokot. Hamar megállapodtak. Tudta, hogy hálával tartozik a férfinak, amiért az nem kérdezősködött, csak mondott neki egy nevet és egy helyszínt. Kate az órájára pillantott, beszállt a jó öreg Ford-ba, és akkora gázt adott, hogy a kerekek csikorogva lódították meg a tonnányi acélt. Miközben igyekezett a lassan hömpölygő autóáradatra is figyelni, próbálta józanul mérlegelni a tervét. Úgy érezte, őrültség, amit csinál, hiszen az író önszántából akaszkodott rájuk és vett részt a nyomozásokban, ráadásul minden papírt aláírt, hogy ha valami baj érné, vagy megsérülne egy akcióban, csakis őt terheli a felelősség, mégsem volt képes nyugodtan várni az események végkifejletét. Bármennyire is bosszantotta, a férfi már kezdett hozzátartozni a mindennapokhoz, és annak ellenére, hogy sokszor az idegeire ment, kihívást jelentett a jelenléte. Minden pillanatban készenlétben kellett lennie, hogy kellő szellemességgel tudjon reagálni a meghökkentő elméleteire, a csibészes megjegyzéseire, és szinte már élvezte, ahogy lecsíphet egy kicsit az egójából. Ugyanakkor Castle fantáziája és szokatlan gondolkodásmódja elkápráztatta és szórakoztatta, bár minden pillanatban figyelt, nehogy ez napvilágra kerüljön. Hiába volt az aláírt nyilatkozat, és hiába tudta, hogy Montgomery kapitány nem kérné számon, hogy miért nem vigyázott a férfira, úgy érezte, felelősséggel tartozik érte. Bosszantotta, hogy egyáltalán magyarázkodik saját maga előtt, amiért óvni akarja. Észre sem vette, hogy idegességében harapdálja a szája szélét. Végül sóhajtott egyet, és miközben bekanyarodott egy mellékutcába, arra gondolt, hogy ha nem hívta volna fel Castle telefonját, akkor most egy jó könyvvel és egy pohár borral a kezében áztatná magát egy kád forró vízben, és élvezné a selymes habok simogatását. A kellemes ábránd egy szemvillanás alatt eloszlott, amikor meglátta felvillanni az utca végén álló járőrkocsi lámpáit.

- Kate Beckett nyomozó? - szólt ki a lehúzott ablakon a latin-amerikai származását le sem tagadható egyenruhás rendőr, amikor az autóhoz lépett.

- Igen - emelte fel Kate a jelvényét.

- Carlos Ramirez vagyok. Úgy tudom, a tegnapi gyilkosság színhelyére kell vinnem, hogy valakit begyűjtsünk - mondta, miközben várta, hogy Beckett beüljön mellé, és becsatolja az övét.

Castle úgy érezte, hogy a jeges szél a csontjáig hatol. A póló és a vékony pulóver semmilyen védelmet nem adott a hideg ellen, ahogy a lábát sem tudta kellően melegen tartani a zokni. Annyira összehúzódott, amennyire csak tudott, hogy megtartsa testének melegét, és a karjait dörzsölgette, miközben Bicska nagyokat taszított rajta, és egy üres, éppen felújítás alatt álló épület felé tuszkolta.

- Nesze, itt van Kretén kabátja! - dobta felé a férfi Kretén mocskos, sokévnyi kosztól és izzadságtól bűzlő kabátját, aminek vastag zsírréteg fedte a nyakát, a gombok és a zsebek környékét.

Castle ösztönösen elhajolt, nehogy a ruhadarab akárcsak hozzá is érjen, de egy pillanattal később már tudta, hogy hibázott.

- Éreztem én, hogy valami nem kóser veled - rándult megvetően Bicska szája. - Ha tényleg nagy bajban lennél, akkor kéne a kabát. 

- É-én bajban vagyok - mentegetőzött fogvacogva Castle. - Mondtam, hogy kidobott az asszony, és nincs hova mennem.

Bicska megtorpant, mire az új kabátjával elfoglalt Kretén nekiütközött, és bárgyún bámult a főnökére. Lerítt róla, hogy fogalma sincs, mi ütött szöget főnöke fejében. Bozont azonban kapcsolt, és diadalittasan elvigyorodott.

- Ja! Ha ennyi zséd van, miért nem vettél ki valahol egy szobát?

- Na, Andersen? Mi a fenének jöttél ide? - lépett közelebb Bicska az íróhoz. Előredüllesztett mellkasa kétséget sem hagyott fenyegető szándékáról. - Na és hol van a karikagyűrűd? - mutatott Castle kezére.

- A-azt elvette a feleségem, amikor kidobott - hazudta ártatlan tekintettel, miközben önkéntelenül a hóna alá dugta a kezét.

- Szóval, még lúzer is vagy! - röhögte el magát Bicska, Castle pedig hálát adott a Sorsnak, hogy legalább annyi színészi képességet örökölt az anyjától, hogy egy nem túl okos bűnözőt sikerült megtévesztenie. - Éjszakára velünk maradsz, aztán majd reggel meglátogatjuk a kis asszonykádat, és megnézzük, mit szerezhetünk vissza neked tőle. Mégsem ér, hogy néhány száz lepedővel kiszúrja a szemedet - veregette vállon az írót, és gúnyos mosolya egyértelművé tette, hogy a szerzeményből egy fillért sem adnának Castle-nek. - Ha pedig nem adja oda szép szóval a járandóságodat, akkor megismerkedik Bicska bicskájával - villant gonoszul a szeme, aztán hangosan elröhögte magát saját szellemességén.

 Az író azonban nem törődött a tervezett rablással, mert csak azon járt az esze, hogyan szabadulhatna meg az egyre fenyegetőbb társaságtól, de Bicska, mintha csak belelátott volna a fejébe, a következő pillanatban elkomolyodott, előkapta zsebéből a legféltettebb kincsét, kipattintotta nyeléből a pengét, és Castle felé bökött a késsel.

- Te pedig segítesz nekünk! Ha megpróbálsz meglógni, megismered az élét!

- Már ismerem - nyelt egyet az író, miközben a nyakán levő sebre mutatott.

- Na, lódulj, mert még megfagysz! - lökött rajta egyet Bicska. - Tudok egy helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat - intett fejével az üresen álló épület felé.

Castle kelletlenül a mutatott irányba indult, Kretén és Bicska pedig két oldalról, árnyékként követte, csak Bozont maradt le pár lépéssel, mert nem bírt betelni új szerzeményével.

- Éppen jó a méret - vigyorodott el elégedetten, és toppantott néhányat Castle meleg bőrcipőjébe bújtatott lábával, aztán sietve társai után loholt.

Az épületet körülvevő magas drótkerítéshez értek, amelyen jókora táblák figyelmeztettek a veszélyre, hogy az elzárt területen építkezés folyik, és még a távoli utcai lámpák gyenge fényében is jól olvasható volt az "Idegeneknek belépni tilos!" felirat. Castle, reményvesztetten nézett hátra, bár tudta, hogy csak a csodában reménykedhet. Ebben a pillanatban azonban, mintha az égiek megsejtették volna, hogy segítségre van szüksége, egy autó fényszórója villant fel a sötét utcában olyan erős fénnyel, hogy Castle a szeme elé kapta a szemét, és hunyorogva próbálta megállapítani, milyen kocsi jár éjszaka ezen a zűrös környéken. Hallotta az ajtócsapódást, és cipők határozott kopogását a bitumenen, de még mindig nem látta az autóból kiszálló, feléjük közeledő alakot. Bicska és társai megpördültek a tengelyük körül. Mozdulatukon érződött, megszokták, hogy gyorsan reagáljanak a veszélyre. Ahogy közelebb ért az idegen, alakja lassan láthatóvá vált a reflektor fénynyalábjában, és jól kirajzolódott a jellegzetes tányérsapka a fején. Castle kapcsolt elsőnek, hogy egy rendőr közeledik feléjük.

- Segít ...! - kiabált volna torkaszakadtából,  de megérezte, hogy Bozont és Bicska ujjai vasmarokként szorítják meg a karját, az éles pengéjű késhegyének nyomását pedig a hátán. Elakadt a lélegzete. Egy pillanattal később azonban olyan dolog történt, amire igazán nem számított.