Slamasztikában 1/11

- Azt hittem, szívesebben beszélnél róla egy forró zuhany után - húzott ki egy kulcscsomót a zsebéből, és látványosan megcsörgette a férfi orra előtt, mire Castle összeszorította a száját, és vágott egy bosszús grimaszt.

Annak ellenére, hogy a tisztaságtól csillogó fürdőszobájában zubogó forró víz képe mindennél vonzóbb volt ebben a pillanatban, jobban örült volna, ha nem Beckett a megmentője, mert így a nő élcelődésének céltáblájává vált, és úgy tűnt, sehogy sem tud felülkerekedni Beckett-en. Miközben figyelte, ahogy a vékony, törékenynek látszó ujjak elfordítják a zárban a kulcsot, hirtelen elszállt a bosszúsága. Az, hogy a nő valószínűleg figyeltette, aztán az utolsó pillanatban kihúzta a slamasztikából, most pedig bebizonyosodott, hogy a lecsukatása is csak Beckett gonoszkodó kis játéka volt, mind arra utalt, hogy fontos a számára. Ha pedig fontos neki, akkor ...

Itt jártak a gondolatai, amikor kattant a zár, és a nő a kezébe nyomott egy melegítőfelsőt, és a lába elé ejtett egy pár cipőt.

- Csak azért, nehogy az én lelkemen száradjon, ha tüdőgyulladást kapsz - fonta karba a kezét a nő, és a rácsnak támaszkodva türelmesen várta, hogy az író felöltözzön.

- Elárulod végre, hogyan találtál rám? - kérdezte Castle még mindig vacogva, mert kielégítetlen kíváncsisága nem hagyta nyugodni, de Beckett csak szenvtelenül rámosolygott, aztán hátat fordított, és elindult.

Az író gondolatai egy pillanatig elkalandoztak, aztán sietve a nő után loholt.

- Tudom már! - ragyogott fel az arca. - Kenneth Wolf a rendőrség besúgója, és értesíti a zsarukat, ha valami szokatlant észlel ... például engem. Tudtam, hogy az öreg kilóg a környezetéből! Intelligens, nem keveredik balhékba, de mindenkit ismer, és túl csendes! Ő volt az informátor - mondta lelkesen, teljes meggyőződéssel, mire Beckett megtorpant, és olyan tekintettel fordult vissza, hogy a férfinak elakadt a szava, és lehervadt a mosoly az arcáról.

- Szóval nem - állapította meg letörten, és lassan belátta, hogy csak akkor fog fény derülni a rejtélyre, ha Beckett megkönyörül rajta.

A Castle lakása felé vezető úton a férfi élénken gesztikulálva beszámolt az élményeiről, érzékletesen leírta Bicska, Bozont és Kretén figuráját, és büszkén taglalta, mi mindent tudott meg a halott fiúról. Hirtelen eszébe jutott a fiúkkal kötött fogadása.

- Ugye Esposito és Ryan még nem derítették ki az áldozat kilétét? - kérdezte reménykedve.

- Úgy érted, Eric White-ét? - fordult Castle felé Beckett, hogy lássa a férfi reakcióját, és magában jót derüljön.

- Eric White? Eric White az áldozat? De ... de hát hogyan jöttek rá előbb, mint én? - tört össze az író, és olyan arcot vágott, mint egy ötéves, akitől elvették a legkedvesebb játékát. A vesztesek keserűségét érezte, de néhány másodperc múlva megrántotta a vállát, és huncut mosoly jelent meg az arcán. - A következő regényembe beépítem a ma szerzett tapasztalataimat - közölte olyan örömmel, mintha nem hitte volna épp az előbb, hogy elvesztett egy fogadást.

Beckett szája sarkában megjelent egy alig észrevehető mosoly. Szerette a férfiban, hogy bármilyen lehangoló helyzetbe is kerül, pillanatok alatt felülkerekedik az optimizmusa, és a dolgok jó oldalát nézi.

- Nem Castle, nem jöttek rá előbb, mint te - jegyezte meg csak úgy közömbösen a nő, de közben alig várta, hogy learathassa a győzelmi babérokat.

- A-akkor hogyan? - nyílt el csodálkozásában a férfi szája, de a következő másodpercben kapcsolt. - Te? Te derítetted ki? De hát te nem is fogadtál!

- Csak nem gondoltad, hogy tétlenül nézem a kis gyerekes játékotokat arra várva, hogy előbb-utóbb valamelyikőtök sikerrel jár? Én nem fogadok, csak végzem a dolgom, Castle, és úgy látom, elég jó vagyok benne - csengett büszkén a hangja.

- A fiúk tudják már?

- Nem. Hagyom, hadd dolgoztassák még egy kicsit a szürkeállományukat - nézett a férfira, és cinkosan összemosolyogtak.

Beckett beszámolt Lanie megállapításairól, és arról, hogyan találta meg a klinikát, majd az orvost, aki Eric-et nővé akarta változtatni. Éppen az új információk végére ért, amikor leparkolt az impozáns épület előtt, amelynek egyetlen, legfelső emeleti lakásában világítottak a lámpák, jelezve, még valakit hazavárnak.

Castle közelebb hajolt az ablakhoz, és csodálkozva nézett fel a fényárban úszó ablakokra.

- Ugye nem mondtad el Anyámnak, hogy mi történt? - fordult Beckett felé kétségbeesett tekintettel.

- Miután folyamatosan keresett, nem volt választásom, de ne félj, csak annyit árultam el, hogy átfagytál, egyébként jól vagy. A teljes sztorit neked kell előadnod! Szerintem már edzett az idétlen ötleteiddel szemben - tette hozzá gonoszkodva, mire a férfi nagyot sóhajtott, de aztán magabiztosságot színlelve meghúzta a vállát.

- Tudta, hogy mire készülök.

- Aha! Arról is tudott, hogy három bűnözővel akarod tölteni az éjszakát? - húzta fel kérdőn szemöldökét Beckett, mire a férfi bosszúsan összeszorította a száját, és magadóan megrázta a fejét.

- Csináltam már nagyobb hülyeséget is, szóval ezért nem kapok nagy fejmosást - állapította meg megnyugodva Castle, aztán mielőtt kiszállt volna az autóból, a nő felé fordult, és hálásan rámosolygott.

- Köszönöm - mondta a megmentésére utalva.

Tekintetük néhány másodpercre összefonódott, és míg Castle-t a békés öröm érzése öntötte el, Beckett valami megmagyarázhatatlan izgalmat érzett, de minden idegszálával azon volt, hogy ez ne látszódjon rajta. Csak bólintott, mert maga sem értette, miért jött zavarba.

Castle elmosolyodott, és tekintetével másodpercekig fogva tartotta a nőét. Beckett meg mert volna esküdni, hogy huncut fényeket látott megcsillanni a férfi szemében, ami az utcai lámpák fényében egészen sötétkékké változott, mintha az író észrevette volna a zavarát. Megkönnyebbülten vett egy nagy levegőt, amikor Castle kiszállt a kocsiból, és elbúcsúzott tőle. Csak tudná, miért tudja azzal az ártatlan mosolyával, és egy hosszú, meleg pillantással zavarba hozni a férfi!? Még jó, hogy kiváló pókerjátékos, és el tud bújni a kemény nyomozó álarca mögé! - gondolta megnyugodva, aztán végigpörgette az este emlékeit, és elmosolyodott.

A kora reggeli hidegtől és az éjszakai kialvatlanságtól sápadtan, morcos tekintettel lépett ki a liftből a két nyomozó. Ryan behúzta nyakát a köré tekert sál jótékony melegébe, Esposito pedig a kezeit dörzsölgette, hogy felmelegedjen.

- Szerintem Castle sem derítette ki a fiú személyazonosságát - mondta reménykedve Ryan. - Biztosan hívott volna bennünket.

- Aha, vagy megvárja, hogy bejöjjünk az őrsre, ő meg mint egy győztes hadvezér bevonul, hogy mindenki lássa, jobb volt nálunk - morogta dühösen Esposito.

Ryan elképzelte a jelenetet, amitől a gondterhelten legörbült a szája, és megjelentek a ráncok a homlokán. Bár reménykedett, hogy az író ezt mégsem tenné meg velük, még nem ismerte annyira, hogy ebben biztos lehessen.

Esposito hirtelen megtorpant, és mérhetetlen düh ült ki az arcára.

- Hogy az a ... - fojtotta vissza feltörekvő haragját, és a fehér táblára mutatott magyarázatként.

Ryan követte tekintetével a mozdulatot, és elképedve bámult az áldozat képe alatti névre.

- De hát hogyan? - pislantott egy nagyot hitetlenkedve. - Az ujjlenyomata nem volt egyetlen rendszerben sem, az ingyenkonyhákon és szállásokon mindenki csak Cingár néven ismerte, a hajléktalanok pedig ha meglátnak egy rendőrt, mintha elvágták volna a nyelvüket - gondolkodott hangosan, mivel el nem tudta képzelni, hogyan jöhetett rá egy író arra, amire ők nem. Lopva körbenézett, hogy felmérje, mekkora nézőközönsége lesz Castle-nek, ha győzelme tudatában bevonul, amikor meghallotta a liftajtó nyílódását, és ösztönösen odanézett. Elakadt a lélegzete az író láttán, aki két kávéval a kezében lépett ki a felvonóból. Könyökével megbökte a mellette álló társát, hogy neki is legyen ideje reagálni Castle diadalmenetére, de meglepetésére az író leszegett fejjel közelített feléjük, és azzal volt elfoglalva, hogy ki tudja fújni az orrát úgy, hogy a két kávé is épségben maradjon.

- Vágd csak a fejünkhöz, hogy jobb vagy, mint mi - húzta ki magát dacosan Esposito.

Castle értetlenül nézett rájuk egy pillanatig, aztán amikor rájött, hogy a két nyomozó abban a hitben él, hogy ő derítette ki az áldozat nevét, letette a két papírpoharat Beckett asztalára, majd a két férfi felé fordult, és kajánul elvigyorodott.

- Szép tőletek, hogy elismeritek azt, ami egyébként is egyértelmű - húzta ki magát önelégülten, de a következő másodpercben tüsszentett egyet, és bosszúsan vette tudomásul, hogy már megint ki kell fújnia kivörösödött orrát, ezzel pedig elillan az örömteli pillanat varázsa, hogy rá tudja szedni a két nyomozót.

- Ki vele! Mi akarsz a győzelemért cserébe? - kérdezte Esposito olyan arccal, mint akinek a fogát húzzák, mert szeretett volna még azelőtt letenni a vesztesnek vélt fogadásról, mielőtt Beckett megérkezik.

Castle színpadiasan az állára tette a mutatóujját, mintha rettentően törné a fejét, aztán amikor érezte, hogy a nyomozó már nem bírja türelemmel, és mindjárt felrobban, lassan megszólalt.

- Hm ... lássuk csak! Legyen, mondjuk az, hogy ...  - kezdte, de a pihenő felől felcsattanó, jól ismert hangra egész testében összerezzent.

- Castle! - ejtette ki fenyegető hangsúllyal a nevet Beckett, mielőtt az író az ő tollával ékeskedve rászedte volna a fiúkat.