Változatok egy témára 1/4

Jó - sóhajtott Lanie - a vizsgálóba hozzátok!

- Próbálj meg felülni - szólt lágyan Beckett, majd a nyakát átkarolva segített felülni a férfinak.

Castle csak intett, hogy várjanak egy kicsit. Nem tudott megszólalni. A függőleges helyzet hasogató felfájást hozott magával, amit hányinger kísért. Összeszorította a fogát, próbálta legyűrni a fájdalmat és egy nagy sóhajtással igyekezett megnyugtatni háborgó gyomrát. Az előbb még játszotta a nagyfiút, most meg kidobja a taccsot? Bár remélte, hogy Beckett inkább sajnálná egy ilyen helyzetben, mintsem kinevetné, mégsem akart ilyen kínos helyzetbe kerülni.

- Baj van? Nagyon fáj? -kérdezték szinte egyszerre.

Vett még egy mély lélegzetet, és csak utána szólalt meg. - Mehetünk.

Ryan és Esposito segítségével sikerült felállnia és nagy nehezen bekászálódni Beckett kocsijába. Ahogy elhelyezkedett az ülésben csökkent a fájdalom és a hányinger. Csendben ültek egymás mellett. Beckett próbált a lehető leggyorsabban vezetni úgy, hogy közben igyekezett elkerülni minden úthibát, éles kanyart és hirtelen fékezést. Nem akart még több fájdalmat okozni a férfinak. Ahogy közeledtek a kórbonctan felé, egyre többször pislantott oldalra.

Milyen szép így is, hogy aggódón összeráncolja a szemöldökét! - gondolta Castle. Jólesett neki a nő féltése. Talán mégis fontos vagyok egy kicsit neki? - töprengett.

- Ne izgulj Beckett, nincs semmi baj! - próbált egy halvány, de huncut mosolyt erőltetni az arcára, amikor Kate megint felé nézett.

- Nem izgulok - csattant bosszúsabban a hangja, mint ahogy szerette volna. Nem akarta, hogy Castle belelásson az érzéseibe. Már megint nem értette a reakcióit. Hivatalosan nem tartozik felelősséggel a férfiért. Akkor meg miért rémült meg annyira, amikor meglátta eszméletlenül, vérezve a földön, és miért izgul még mindig, hogy valóban ne legyen komolyabb baja? Miért félti, és legfőképpen miért hozza sokszor zavarba az a csibészes mosoly? Még ha őrültségnek tartotta is, becsülte a férfi bátorságát, hogy szembeszállt egy kiszámíthatatlan, erőtől duzzadó elmebeteggel. Nem jajgat, nem nyafog, pedig minden tagja fájhat. Csak azt tűrte nehezen, amikor bedugta az orrába a tamponokat, ami érthető, hiszen lehet, hogy eltört az orrcsontja.

-Lanienél jó kezekben leszel - folytatta lágyabban, de nem nézett oldalra. Tudta, hogy Castle a pimasz kis mosolyával még mindig őt nézi, ezért inkább a vezetésre próbált koncentrálni.
Finoman állította le a kocsit, a férfi felé fordult és kikapcsolta a biztonsági övét. Arcuk olyan közel került egymáshoz, hogy Kate érezte bőrén a férfi lélegzetét. Borzongás futott végig rajta, mintha megérintette volna. Hirtelen mozdulattal húzódott hátra, majd kipattant az autóból.
Az épület előtt két egyenruhás várta őket, hogy segítsenek Castlenek kiszállni, mivel Ryen és Esposito a gyanúsítottat kísérte az őrsre. Beckett hálás volt Lanienek, hogy erre is gondolt, egyedül nem tudta volna eljuttatni a fájdalommal küzdő, fél lábon sántikáló beteget a vizsgálóig.
A mozgás nem tett jót a lassan megnyugvó sérüléseknek, és Castlenak egyre nagyobb erőfeszítésébe került, hogy csak halkan nyögjön, ne pedig hangosan jajgasson.
- Te jó ég Castle! Rendőrt játszottál? -kiáltott fel Lanie meglepetten, amikor meglátta a véres ruhájú, össze-vissza kötözött írót, akinek gézcsíkok látszottak az orrában, arca, szeme pedig egy elvesztett bokszmeccs utáni állapotra emlékeztette.
- Nem olyan vicces - morgott Castle kicsit sértődötten, miközben megpróbált úgy megtámaszkodni a vizsgálóágynál, hogy akkor is meg tudja tartani magát, ha már segítői elengedik. 
- Elmondaná végre valaki, hogy mi történt, és miért nem egy kórházban vagytok éppen?- érdeklődött a kórboncnok, miközben felmérte a sérüléseket.
- Kivételesen hallgatott rám, az autóban maradt az akció idejére, de az az őrült meglépett előlünk, Castle meg  egy kis csetepaté után elkapta. Egy tömegbaleset miatt viszont nem jött mentő és a traumatológiák is tele vannak a baleset sérültjeivel, ezért csak rád számíthatunk - hadarta Kate, és bizakodva nézett barátnőjére.
- Na jó, ha ez a helyzet, akkor lássuk mit tehetünk a mi firkászunkért - sóhajtott Lanie egy halvány mosoly kíséretében. A kötések nem áztak át vészesen, tehát a vágások nem lehetnek mélyek, az orrot meg kell röntgenezni, és meg kell nézni nincs-e agyrázkódása - nyugtázta magában az orvos.
- Firkász? - háborgott az orra alatt a férfi, amin Kate csak mosolygott. Végre jó kezekben van a "firkászunk" -gondolta, és már sokkal nyugodtabb volt, mint az előző félórában.
Lanie felhúzta Castle bedagadt szemhéját és egy kis lámpával belevilágított a szemébe, mire az író megpróbált hunyorogni és elfordítani a fejét az éles fény elől.
- A  pupillareflex rendben. Fejfájás? Hányinger? - kérdezte a hunyorgó beteget.
- Őőő... - hezitált. Bevallja, hogy hasogat a feje és kavarog a gyomra? Még a végén bedugják egy kórházi szobába. Soha nem feküdt még kórházban, de látogatóként is irtózott a kórházi légkörtől. Azt is nehezen viselte, hogy évente egyszer vizsgálatokra kellett mennie, mivel a kiadója csak úgy adott előleget egy új könyvre, ha igazolta, hogy egészséges.
- Szóval van - vonta le a következtetést egyszerre a két nő.
- Miért nem szóltál - kérdezte megrovóan Beckett.
- Nem akartam, hogy izgulj az autó kárpitja miatt, ha ott látnánk viszont az ebédre megevett homárt - próbált viccelődni, de Beckettől csak egy szúrós pillantást kapott cserébe.
- Enyhe agyrázkódása van - szakította őket félbe Lanie. - Vetkőztesd le Kate, addig én előkészítem a műszereket!