Össze volt zavarodva. Még sosem érzett ilyen káoszt, ha egy férfival való kapcsolatáról volt szó. Lelke mélyén nem akarta, hogy túl gyorsan gyógyuljon az író, szerette volna, ha egy ideig a közelében tudhatja. - Te jó ég, Kate Beckett! Micsoda gondolataid vannak! Fájdalmat és szenvedést kívánsz neki, csak hogy magad mellett tarthasd? De miért akarod, hogy itt legyen? - korholta saját magát. Gyorsan elhessegette a gondolatot, még mielőtt meg kellene válaszolnia a fejében kavargó kérdéseket. Legfőképpen azt, hogy mitől fél? Még egy pillantást vetett a férfire, aztán halkan kiment, és nekiállt elkészíteni az ebédet.
Castle néhány óra múlva kipihenten ébredt a mély, gyógyító alvásból. Egy darabig csak feküdt mozdulatlanul, és élvezte a békés, félálom szerű állapotot. Aztán tudatosult benne, hogy finom illatok keltették életre érzékeit, és vele együtt jött a kellemetlen érzés is: éhes. A konyhából beszűrődő illatok és zajok arra utaltak, hogy Kate főz. Még sosem látta a nőt főzni, és az életvitelét végiggondolva nehezen is tudta elképzelni, mint konyhatündért. Ezt látnia kell! Óvatosan kelt fel az ágyból, nem akart már megint valami galibát. Felvette a köntösét, halkan kinyitotta az ajtót és kikukucskált. Nem akarta, hogy meglepetésben legyen része, ha Beckett apja esetleg még itt lenne. Senkit sem látott, hát halkan elindult a konyha felé. Megállt, és csak figyelte a nőt, aki a tűzhely mellett állva elmélyülten kevergette a wokban készülő ételt. Kellemes látvány - gondolta Castle, - ilyen lenne feleségként, aki vacsorával várja haza a családját. Kate lehúzta az edényt a tűzről és megfordult.
Á! - kiáltott fel. - A frászt hozod az emberre Castle! Miért kell osonnod állandóan - célzott az előző éjszakára.
- Nem akartalak megijeszteni, csak jó volt nézni, ahogy főzöl - mosolygott szelíden az író.
A nő gyorsan elkezdte kitenni a tányérokat. Most nem akart a férfi kék szemébe nézni. Félt, hogy saját vágyódását látja benne viszont.
- Látom jobban vagy.
- Igen. Biztosan nincs lázam és a sebek sem fájnak - mondta kicsit szomorkásan. Néhány pillanatig töprengett, elmondja-e Katenek Lanie véleményét. - Lanie azt mondta, holnap akár haza is mehetek - folytatta bátortalanul, miközben a nőre sandított.
Kate keze egy megállt a levegőben, aztán letette a tányért és a férfi felé fordulva komoly hangon szólalt meg.
- Jó látni, hogy gyógyulsz. - Egy pillanatra elhallgatott, elkezdte igazgatni a tányérokat, és a férfinak háttal állva folytatta. Nem akart a szemébe nézni. - Azt hiszem, már tényleg el tudod magad látni, nincs miért tovább maradnod. Holnap reggel segítek hazaköltözni.
Csend telepedett közéjük. Fogalmuk sem volt arról, hogy ugyanazok a gondolatok emésztik mindkettőjüket: jó lenne még egy kis időt egymás társaságában tölteni, de egyikük sem mert lépni, mert mindketten bizonytalanok voltak a saját, de legfőképpen a másik érzelmeiben.
Az ebédnél csak hétköznapi dolgokról beszélgettek: az ügyről, arról, hogy Lanie milyen jó orvos és barát, hogy mit fog szólni Montgomery kapitány a történtekről ...
Castle lassan beletörődött, hogy holnap mennie kell, de egy dolgot feltétlenül meg akart kérdezni Katetől.
- Mit szólt az apád ahhoz, hogy itt talált? Tudod, örülök, hogy megismerkedtünk, de nem így képzeltem el az első találkozásunkat!
A nő elmosolyodott az emlék hatására, no és Castle zavarától.
- Tudod, apám tiszteletben tartja a magánéletemet. Ha lett volna köztünk valami, akkor sem kellene félned, legfeljebb azt mondaná, hogy rossz ízlésem van - mosolygott sejtelmesen a férfira. - De ő jó megfigyelő, hidd el, látta rajtad, hogy ártalmatlan vagy!
- Ilyen ramatyul nézek ki? - kérdezte tettetett háborodással. - Vagy nem látszom elég férfiasnak ahhoz, hogy a lánya pasijának nézzen?
- Csak nézz a tükörbe, és meglátod a választ - incselkedett a kétértelmű mondattal Kate, majd végigmérte a férfit. - Mindig jól állt a kék, de nem monokliként a szemeden és az orrodon!
- Vicces, nagyon vicces - duzzogott Castle.
- Na, gyerünk az ágyba! - nevetett a nő.
- Mindig arra vártam, hogy egyszer ezt mondja nekem Beckett nyomozó - incselkedett most az író.
Beckett összeszorította a száját, aztán csak annyit morgott: - Jól feladtam a labdát!
- Ne haragudj, de ezt nem hagyhattam ki - nézett a nő szemébe szelíd mosollyal, - és köszönöm az ebédet, nagyon finom volt.
- Pihenj néhány órát, gyógyulnod kell - zárta le a beszélgetést Beckett.
Jólesett neki a dicséret. Ritkán főzött ugyan, de jól. Édesanyjától minden fortélyt megtanult. Elgondolkodott a szülei kapcsolatán. Két rendkívül különböző ember, akiket fantasztikusan mély szeretet kötött össze. Mi is nagyon különbözünk Castlelel - állapította meg, aztán gyorsan elhessegette a gondolatot. - De az is biztos, hogy nem lehet unatkozni mellette.
A délután gyorsan eltelt. Castle aludt, Beckett elrakodott, olvasott kicsit, aztán a könyvön ő is elszunyókált. Kopogásra ébredt.
- Szia Lanie - köszöntötte a belépő orvost. Máskor mindig örült barátnője látogatásának, de most csak arra tudott gondolni, hamarosan ő fogja kimondani, hogy hazaviheti Castlet.
- Jobban van - mondta szárazon.
- Nem is örülsz neki? - nézett rá kérdőn Lanie.
- De! Persze, hogy örülök - háborodott fel Kate. Nem szabad, hogy észrevegyék a vonzódását! Lanie állandóan fürkészi a mozdulataikat, nézéseiket, mondataikat. Nem akarta, hogy többet lásson az orvos valóságnál, sőt jobb lenne, ha a valóságot sem látná.
- Jó, jó, elhiszem!
Halkan léptek a szobába, ahol Castle még mindig aludt.
- Olyan édesen alszik, ugye Kate?- nézett Lanie sejtelmesen barátnőjére.
- Miért akarsz állandóan összeboronálni vele? - suttogta felháborodva a nyomozó.
- Én is hallom ám! - szólalt meg meglepetésükre csukott szemmel a férfi.
Beckett elvörösödött, és szikrázó szemmel nézett Laniere, aki állta a tekintetét. - Akkor is édesen alszik! - makacskodott.
- Azt hittem megvizsgálni jöttél, nem pedig az alvását minősíteni - kapta az epés megjegyzést Beckettől.
- Jó, jó! Na had nézzelek! -lépett a beteghez.
Kate ugyan még fortyogott az előbbi párbeszéd miatt, figyelmét egyre jobban lekötötte Lanie arckifejezésének vizsgálata. Titkon reménykedett, hogy gondterheltnek látja, és nem engedi hazamenni a férfit.
Castle szó nélkül tűrte a vizsgálatot. Megfordult a fejében, hogy produkál valami tünetet, mondjuk szédülést játszik, vagy azt mondja, hogy fáj a feje, vagy egyszerűen csak jajgat, de nem tette. Nem akarta kikényszeríteni Kate figyelmét. Azt szerette volna, ha a nő őiránta, Richard Castle iránt mutat valami érdeklődést, nem pedig egy beteg iránt. Bármelyik más nőnél eljátszotta volna a "nagy halált", de Kate Beckettet nem akarta becsapni, nem trükkökkel akarta megszerezni. Sóhajtott. Érezte, hogy ez egy hosszú, nagyon sok erőfeszítést igénylő játék lesz.
- Rendben vagy Castle - törte meg a csendet Lanie. - A gyógyszert szedd tovább, és szerintem holnap már el tudod látni magad, úgy hogy hazamehetsz. Mi az, nem is örültök? - kérdezte, ahogy a két szomorú arcra nézett.
- De. Persze. - mondták egyszerre, de egyikük hangjából sem csendült meggyőződés.
- Jó is lesz, ha hazamehetek, Beckett nyomozónak már úgyis az idegeire megyek - nézett a két nőre az író egy halvány mosoly kíséretében.
Kate hálás volt, hogy megpróbálta egy poénnal oldani a feszültséget a férfi, mert neki még ehhez sem volt ereje.
- Sajnos rohannom kell. A éjjel még vigyázz rá! Ha valami baj van, a boncteremben megtalálsz - búcsúzott el Lanie.
Kate visszament a szobába, leült az ágy szélére, és ahogy felnézett, tekintete elmerült az író szomorú kék szemében.
Á! - kiáltott fel. - A frászt hozod az emberre Castle! Miért kell osonnod állandóan - célzott az előző éjszakára.
- Nem akartalak megijeszteni, csak jó volt nézni, ahogy főzöl - mosolygott szelíden az író.
A nő gyorsan elkezdte kitenni a tányérokat. Most nem akart a férfi kék szemébe nézni. Félt, hogy saját vágyódását látja benne viszont.
- Látom jobban vagy.
- Igen. Biztosan nincs lázam és a sebek sem fájnak - mondta kicsit szomorkásan. Néhány pillanatig töprengett, elmondja-e Katenek Lanie véleményét. - Lanie azt mondta, holnap akár haza is mehetek - folytatta bátortalanul, miközben a nőre sandított.
Kate keze egy megállt a levegőben, aztán letette a tányért és a férfi felé fordulva komoly hangon szólalt meg.
- Jó látni, hogy gyógyulsz. - Egy pillanatra elhallgatott, elkezdte igazgatni a tányérokat, és a férfinak háttal állva folytatta. Nem akart a szemébe nézni. - Azt hiszem, már tényleg el tudod magad látni, nincs miért tovább maradnod. Holnap reggel segítek hazaköltözni.
Csend telepedett közéjük. Fogalmuk sem volt arról, hogy ugyanazok a gondolatok emésztik mindkettőjüket: jó lenne még egy kis időt egymás társaságában tölteni, de egyikük sem mert lépni, mert mindketten bizonytalanok voltak a saját, de legfőképpen a másik érzelmeiben.
Az ebédnél csak hétköznapi dolgokról beszélgettek: az ügyről, arról, hogy Lanie milyen jó orvos és barát, hogy mit fog szólni Montgomery kapitány a történtekről ...
Castle lassan beletörődött, hogy holnap mennie kell, de egy dolgot feltétlenül meg akart kérdezni Katetől.
- Mit szólt az apád ahhoz, hogy itt talált? Tudod, örülök, hogy megismerkedtünk, de nem így képzeltem el az első találkozásunkat!
A nő elmosolyodott az emlék hatására, no és Castle zavarától.
- Tudod, apám tiszteletben tartja a magánéletemet. Ha lett volna köztünk valami, akkor sem kellene félned, legfeljebb azt mondaná, hogy rossz ízlésem van - mosolygott sejtelmesen a férfira. - De ő jó megfigyelő, hidd el, látta rajtad, hogy ártalmatlan vagy!
- Ilyen ramatyul nézek ki? - kérdezte tettetett háborodással. - Vagy nem látszom elég férfiasnak ahhoz, hogy a lánya pasijának nézzen?
- Csak nézz a tükörbe, és meglátod a választ - incselkedett a kétértelmű mondattal Kate, majd végigmérte a férfit. - Mindig jól állt a kék, de nem monokliként a szemeden és az orrodon!
- Vicces, nagyon vicces - duzzogott Castle.
- Na, gyerünk az ágyba! - nevetett a nő.
- Mindig arra vártam, hogy egyszer ezt mondja nekem Beckett nyomozó - incselkedett most az író.
Beckett összeszorította a száját, aztán csak annyit morgott: - Jól feladtam a labdát!
- Ne haragudj, de ezt nem hagyhattam ki - nézett a nő szemébe szelíd mosollyal, - és köszönöm az ebédet, nagyon finom volt.
- Pihenj néhány órát, gyógyulnod kell - zárta le a beszélgetést Beckett.
Jólesett neki a dicséret. Ritkán főzött ugyan, de jól. Édesanyjától minden fortélyt megtanult. Elgondolkodott a szülei kapcsolatán. Két rendkívül különböző ember, akiket fantasztikusan mély szeretet kötött össze. Mi is nagyon különbözünk Castlelel - állapította meg, aztán gyorsan elhessegette a gondolatot. - De az is biztos, hogy nem lehet unatkozni mellette.
A délután gyorsan eltelt. Castle aludt, Beckett elrakodott, olvasott kicsit, aztán a könyvön ő is elszunyókált. Kopogásra ébredt.
- Szia Lanie - köszöntötte a belépő orvost. Máskor mindig örült barátnője látogatásának, de most csak arra tudott gondolni, hamarosan ő fogja kimondani, hogy hazaviheti Castlet.
- Jobban van - mondta szárazon.
- Nem is örülsz neki? - nézett rá kérdőn Lanie.
- De! Persze, hogy örülök - háborodott fel Kate. Nem szabad, hogy észrevegyék a vonzódását! Lanie állandóan fürkészi a mozdulataikat, nézéseiket, mondataikat. Nem akarta, hogy többet lásson az orvos valóságnál, sőt jobb lenne, ha a valóságot sem látná.
- Jó, jó, elhiszem!
Halkan léptek a szobába, ahol Castle még mindig aludt.
- Olyan édesen alszik, ugye Kate?- nézett Lanie sejtelmesen barátnőjére.
- Miért akarsz állandóan összeboronálni vele? - suttogta felháborodva a nyomozó.
- Én is hallom ám! - szólalt meg meglepetésükre csukott szemmel a férfi.
Beckett elvörösödött, és szikrázó szemmel nézett Laniere, aki állta a tekintetét. - Akkor is édesen alszik! - makacskodott.
- Azt hittem megvizsgálni jöttél, nem pedig az alvását minősíteni - kapta az epés megjegyzést Beckettől.
- Jó, jó! Na had nézzelek! -lépett a beteghez.
Kate ugyan még fortyogott az előbbi párbeszéd miatt, figyelmét egyre jobban lekötötte Lanie arckifejezésének vizsgálata. Titkon reménykedett, hogy gondterheltnek látja, és nem engedi hazamenni a férfit.
Castle szó nélkül tűrte a vizsgálatot. Megfordult a fejében, hogy produkál valami tünetet, mondjuk szédülést játszik, vagy azt mondja, hogy fáj a feje, vagy egyszerűen csak jajgat, de nem tette. Nem akarta kikényszeríteni Kate figyelmét. Azt szerette volna, ha a nő őiránta, Richard Castle iránt mutat valami érdeklődést, nem pedig egy beteg iránt. Bármelyik más nőnél eljátszotta volna a "nagy halált", de Kate Beckettet nem akarta becsapni, nem trükkökkel akarta megszerezni. Sóhajtott. Érezte, hogy ez egy hosszú, nagyon sok erőfeszítést igénylő játék lesz.
- Rendben vagy Castle - törte meg a csendet Lanie. - A gyógyszert szedd tovább, és szerintem holnap már el tudod látni magad, úgy hogy hazamehetsz. Mi az, nem is örültök? - kérdezte, ahogy a két szomorú arcra nézett.
- De. Persze. - mondták egyszerre, de egyikük hangjából sem csendült meggyőződés.
- Jó is lesz, ha hazamehetek, Beckett nyomozónak már úgyis az idegeire megyek - nézett a két nőre az író egy halvány mosoly kíséretében.
Kate hálás volt, hogy megpróbálta egy poénnal oldani a feszültséget a férfi, mert neki még ehhez sem volt ereje.
- Sajnos rohannom kell. A éjjel még vigyázz rá! Ha valami baj van, a boncteremben megtalálsz - búcsúzott el Lanie.
Kate visszament a szobába, leült az ágy szélére, és ahogy felnézett, tekintete elmerült az író szomorú kék szemében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése