- Örülök, hogy gyógyulsz! Ha úgy érzed, hogy szükséged van valamire, vagy segíteni kell valamiben, rám számíthatsz otthon is - mondta komolyan. Remélte, hogy uralni tudja annyira a hangját, hogy ne remegjen.
- Tudom. - Castle hangja melegen búgott. Átjárta a nő lelkét, meghittséget és bizalmat sugárzott.
Hosszan néztek egymás szemébe zavar és gátlások nélkül, a tekintetük beszédesebb volt a szavaknál. Élvezték a pillanatot.
Castle keze Kate felé megmozdult, mire a nő teste megfeszült és lehajtotta a fejét.
- Készítek valamit vacsorára. Ha segítség kell a mosakodáshoz, szólj! - Hangja egyszerűen csak szomorú volt, nem volt benne sem incselkedés, sem érzékiség.
Castle nézte, ahogy becsukódik az ajtó. Hát ennyi volt - gondolta. - Vagy mégsem? Lehet, hogy ez a két nap csak valaminek a kezdete? Egy dologban volt csupán biztos, abban, hogy nem közömbös a nő számára. Elmosolyodott. Nem tudta, hány lépcső vezet Kate szívéig, de az elsőn túl van. Már egészen jól mozgott, a sebek nem fájtak, csak húzódtak. Elindult a fürdőszobába, közben azon töprengett, kérjen-e segítséget Katetől. Újra át szerette volna élni az intim pillanatot, de tudta, hogy túl átlátszó lenne a szándéka, és nem akarta elijeszteni a nőt. Ha közelített hozzá, ő mindig bezárkózott, és nem akarta, hogy az a láthatatlan ajtó végérvényesen becsukódjon. Azt hiszem, csak akkor érhetem el a célom, ha Kate maga tárja ki nekem azt az ajtót - gondolta, és belépett a fürdőbe.
Kate hallotta, hogy Castle a fürdőszobába megy, de nem nézett hátra. Nem igazodott ki a férfin, pedig mindig büszke volt arra a nyomozói képességére, hogy szinte belelát a gyanúsítottak lelkébe. Rick játékos volt és szellemes, és talán ezért érezte meg nehezen, hogy mikor gondol valamit komolyan, mikor csipkelődik csak a poén kedvéért, és mikor van vele valami célja. Kedvelte a férfit. Igen, ez a jó szó rá, kedvelem - gondolta elégedetten. Hallotta a vízcsobogást. Remélte, hogy nem kér segítséget az író, mert ha most kerülne vele olyan helyzetbe mint reggel, akkor talán olyat tenne, amit később megbánna. Szája sarkában megjelent egy apró, ám annál huncutabb mosoly, amikor maga elé képzelte az ajtó mögött boxerban (vagy boxer nélkül?) mosakodó férfit.
A vacsora elkészült, Beckett épp a szalvétákat hajtotta össze, amikor friss, férfias tusfürdő illata csapta meg az orrát.
- Már megint osonsz, és engem nézel - mondta szelíden anélkül, hogy megfordult volna.
- Szeretem nézni Beckett nyomozót a konyhában - szólalt meg Castle, - nem mindennapi látvány, és üdítően karakteridegen - mosolygott ellenállhatatlanul.
- Csak azt ne mondd, hogy még itthon is tanulmányozol!
- Miért? Sokkal többet megtudtam rólad egy nap alatt, mint az őrsön egy hónap alatt!
- Mégis mit? -nézett rá érdeklődve a nő, miközben tálalta a vacsorát, majd ő is asztalhoz ült.
- Hát ... - tétovázott az író, nehogy olyat mondjon, amivel elronthatja az utolsó együtt töltött estét - például jól tudsz főzni: ez a csirke mennyei! Gondoskodó vagy és türelmes: engem is elviselsz. Érzékenyebb és érzelmesebb vagy, mint amilyennek kifelé mutatod magad: erről tanúskodik a lakásod berendezése, színei és tárgyai. Nem vagy szemérmes: minden zavar nélkül végigmértél, amikor egy szál alsógatyában voltam. Üm ...- hallgatott el gyorsan, amikor meglátta, hogy a Beckett arcán látható elégedett, jóleső mosoly eltűnt, és helyette zavarral vegyes bosszúság ült ki rá.
A nő elpirult. Már az is bosszantotta, hogy nem tud uralkodni arca színén, hát még az, hogy az író még akkor is észrevette lopva tett kíváncsi pillantásait, amikor látszólag alig volt benne élet. Legjobb védekezés a támadás - gondolta, és megpróbálta a férfi érzékeny pontját, a hiúságát célba venni.
- Csak azért néztelek hosszabban, mert sehol nem találtam a kockákat a hasadon! - mondta összehúzott szemöldökkel, gonosz kis mosollyal a szája sarkában, miközben magában felidézte a pillanatot, amikor levetkőztette Castlet. Igazából meglepődött milyen izmos: bár látszott a férfin, hogy mostanában nem látogatta a konditermet, széles mellkasa, izmos karja, háta, lábai arról tanúskodtak, hogy valamikor komolyan sportolt. Ráadásul Kate szerette a szép férfitestet, de ez nem azt jelentette, hogy a csupa izom, szálkásított pasikért lenne oda. - Szerencsére Castle nem tudja, hogy legszívesebben a hasán levő bársonyosan sima, puha bőrt simogatnám meg - gondolta pajzánul.
- Ez övön aluli volt - védekezett morcosan az író.
- Ne panaszkodj! A végén kiderül, hogy készakarva szúrattad meg magad, csak hogy engem tanulmányozhass!
Cinkosan egymásra mosolyogtak. Mindketten örültek, hogy a szokásos évődéssel zárták le a vacsorát és az estét. Ez az ő játékuk. Két ember, aki fürkészi a másikat, és addig feszegeti a határokat, míg a másik el nem árul valódi énjéről valami apróságot.
- Aludj jól Castle!
- Te is Beckett!- búcsúztak el egymástól.
Nyitott szemmel feküdtek az ágyban, és ugyan azok a gondolatok keringtek a fejükben. Legfőképpen az, hogy csak egy ajtó választja el őket egymástól. Azt is érezték, hogy ez az ajtó egyenlőre várkapuként magasodik közöttük, és mindketten azt várták, hogy a másik nyissa ki azt.
Az éjszaka nyugtalanul telt, amit Beckett a kényelmetlen kanapéra, Castle a húzódó sebekre fogott.
Az első napsugarak ébren találták a két embert. Hajnal volt még. Egyikük sem akart felkelni, nehogy mocorgásával felébressze a másikat. Aztán hét órakor Beckett nem bírta tovább a forgolódást, halkan felkelt, lezuhanyozott és főzött egy kávét.
Castle hallotta a halk zörejeket, de csak akkor kelt fel, amikor megérezte a kávé illatát. Most gondolt bele, hogy két napja nem ivott kávét, és hirtelen vágyat érzett, hogy Beckett társaságában igyon a forró, illatosan gőzölgő fekete nedűből. Máris hiányzott neki a rituálévá vált kávézás a nővel. De ez most más volt, mint az őrsön. Mindketten feszengtek, és zavarukat leplezve csak semmitmondó dolgokról beszélgettek.
- Akkor összepakolok - zárta le az inkább kínos, mint kellemes helyzetet Castle.
- Majd én összerakom a holmijaidat, te addig próbálj felöltözni.
Hamarosan a liftben álltak egymás mellett szótlanul. Castle a hátsó falnak támaszkodva arra gondolt, hogy máskor mennyire szerette a liftben kettesben töltött pillanatokat, de most csak csalódottsággal vegyes szomorúságot érzett.
Az autóban Kate néha oldalra pislantott a mellette csendben ülő férfira, de az oldalra fordulva nézett ki az ablakon.
Castle lakása kongott az ürességtől. Kate elbizonytalanodott, talán mégsem kellene egyedül hagynia a férfit.
- Megleszel egyedül? - szemében látható volt a kételkedés.
- Persze - válaszolt Rick erőltetett mosollyal az arcán.
- Segítek kipakolni, és rendelek ennivalót, te addig feküdj le.
- Nem. Jól vagyok, inkább megpróbálok írni egy kicsit.
Beckett nem ellenkezett, csak megadóan bólintott. Kipakolta a ruhákat, és közben elmerengett, mennyivel izgalmasabb volt, amikor először járt a hálószobában és kutatott a férfi holmijai között.
Amikor visszament a nappaliba, szembe találta magát Castle átható tekintetével.
- Nem lesz semmi baj, el tudom magam látni - szólalt meg, mintha olvasna a nő gondolataiban.
- Tudom. Majd hívlak.
Kate kilépett az ajtón, megállt, majd a falnak támaszkodva sóhajtott. Nem sejtette, hogy az ajtó túloldalán ugyan az a jelenet játszódik le. Az ajtó megint ott magasodott közöttük.
Eltelt egy hét. Beckett néha felhívta a férfit, udvariasan érdeklődött a hogyléte felől. Tudta, hogy Alexis és Martha már otthon vannak és vigyáznak rá. Ahogy teltek a napok, azon kapta magát, hogy egyre gyakrabban feledkezik rá az íróasztala mellett álló üres székre. Igyekezett a legújabb ügyük papírmunkájára koncentrálni, de minden apróság elvonta a figyelmét. Most éppen a lift kinyíló ajtajának hangjára nézett fel. A szíve eszeveszett dobogásba kezdett.
Castel szokásos csibészes mosolyával az arcán, két kávéval a kezében, bicegve lépett ki a liftből. Ahogy észrevették az őrs dolgozói, egyből kitört az éljenzés, tapsolás. Esposito és Ryan megrohanták, gratuláltak, megölelték. A férfi udvariasan fogadta az elismerő szavakat, de szemével Katet kereste.
- Mr. Castle, azt hiszem a kollégák tiszteletbeli rendőrré fogadták - lépett ki irodája ajtaján Montgomery kapitány, és kezet fogott az íróval. - Na, menjen, a társa már nagyon várja! - kacsintott.
A tömeg feloszlott, mindenki folytatta megkezdett munkáját.
Beckett a székében hátradőlve mosolyogva figyelte. Castle egy pillanatra megállt, letette a nő elé az egyik kávét, és leült a székébe.
Tekintetük összefonódott. Szavak nélkül is érezték, hogy új időszámítás kezdődik az életükben.
- Köszönöm Kate! - szólalt meg meleg hangon a férfi. Mindketten elmosolyodtak, mert tudták a választ:
- ALWAYS!
(VÉGE)
Kate hallotta, hogy Castle a fürdőszobába megy, de nem nézett hátra. Nem igazodott ki a férfin, pedig mindig büszke volt arra a nyomozói képességére, hogy szinte belelát a gyanúsítottak lelkébe. Rick játékos volt és szellemes, és talán ezért érezte meg nehezen, hogy mikor gondol valamit komolyan, mikor csipkelődik csak a poén kedvéért, és mikor van vele valami célja. Kedvelte a férfit. Igen, ez a jó szó rá, kedvelem - gondolta elégedetten. Hallotta a vízcsobogást. Remélte, hogy nem kér segítséget az író, mert ha most kerülne vele olyan helyzetbe mint reggel, akkor talán olyat tenne, amit később megbánna. Szája sarkában megjelent egy apró, ám annál huncutabb mosoly, amikor maga elé képzelte az ajtó mögött boxerban (vagy boxer nélkül?) mosakodó férfit.
A vacsora elkészült, Beckett épp a szalvétákat hajtotta össze, amikor friss, férfias tusfürdő illata csapta meg az orrát.
- Már megint osonsz, és engem nézel - mondta szelíden anélkül, hogy megfordult volna.
- Szeretem nézni Beckett nyomozót a konyhában - szólalt meg Castle, - nem mindennapi látvány, és üdítően karakteridegen - mosolygott ellenállhatatlanul.
- Csak azt ne mondd, hogy még itthon is tanulmányozol!
- Miért? Sokkal többet megtudtam rólad egy nap alatt, mint az őrsön egy hónap alatt!
- Mégis mit? -nézett rá érdeklődve a nő, miközben tálalta a vacsorát, majd ő is asztalhoz ült.
- Hát ... - tétovázott az író, nehogy olyat mondjon, amivel elronthatja az utolsó együtt töltött estét - például jól tudsz főzni: ez a csirke mennyei! Gondoskodó vagy és türelmes: engem is elviselsz. Érzékenyebb és érzelmesebb vagy, mint amilyennek kifelé mutatod magad: erről tanúskodik a lakásod berendezése, színei és tárgyai. Nem vagy szemérmes: minden zavar nélkül végigmértél, amikor egy szál alsógatyában voltam. Üm ...- hallgatott el gyorsan, amikor meglátta, hogy a Beckett arcán látható elégedett, jóleső mosoly eltűnt, és helyette zavarral vegyes bosszúság ült ki rá.
A nő elpirult. Már az is bosszantotta, hogy nem tud uralkodni arca színén, hát még az, hogy az író még akkor is észrevette lopva tett kíváncsi pillantásait, amikor látszólag alig volt benne élet. Legjobb védekezés a támadás - gondolta, és megpróbálta a férfi érzékeny pontját, a hiúságát célba venni.
- Csak azért néztelek hosszabban, mert sehol nem találtam a kockákat a hasadon! - mondta összehúzott szemöldökkel, gonosz kis mosollyal a szája sarkában, miközben magában felidézte a pillanatot, amikor levetkőztette Castlet. Igazából meglepődött milyen izmos: bár látszott a férfin, hogy mostanában nem látogatta a konditermet, széles mellkasa, izmos karja, háta, lábai arról tanúskodtak, hogy valamikor komolyan sportolt. Ráadásul Kate szerette a szép férfitestet, de ez nem azt jelentette, hogy a csupa izom, szálkásított pasikért lenne oda. - Szerencsére Castle nem tudja, hogy legszívesebben a hasán levő bársonyosan sima, puha bőrt simogatnám meg - gondolta pajzánul.
- Ez övön aluli volt - védekezett morcosan az író.
- Ne panaszkodj! A végén kiderül, hogy készakarva szúrattad meg magad, csak hogy engem tanulmányozhass!
Cinkosan egymásra mosolyogtak. Mindketten örültek, hogy a szokásos évődéssel zárták le a vacsorát és az estét. Ez az ő játékuk. Két ember, aki fürkészi a másikat, és addig feszegeti a határokat, míg a másik el nem árul valódi énjéről valami apróságot.
- Aludj jól Castle!
- Te is Beckett!- búcsúztak el egymástól.
Nyitott szemmel feküdtek az ágyban, és ugyan azok a gondolatok keringtek a fejükben. Legfőképpen az, hogy csak egy ajtó választja el őket egymástól. Azt is érezték, hogy ez az ajtó egyenlőre várkapuként magasodik közöttük, és mindketten azt várták, hogy a másik nyissa ki azt.
Az éjszaka nyugtalanul telt, amit Beckett a kényelmetlen kanapéra, Castle a húzódó sebekre fogott.
Az első napsugarak ébren találták a két embert. Hajnal volt még. Egyikük sem akart felkelni, nehogy mocorgásával felébressze a másikat. Aztán hét órakor Beckett nem bírta tovább a forgolódást, halkan felkelt, lezuhanyozott és főzött egy kávét.
Castle hallotta a halk zörejeket, de csak akkor kelt fel, amikor megérezte a kávé illatát. Most gondolt bele, hogy két napja nem ivott kávét, és hirtelen vágyat érzett, hogy Beckett társaságában igyon a forró, illatosan gőzölgő fekete nedűből. Máris hiányzott neki a rituálévá vált kávézás a nővel. De ez most más volt, mint az őrsön. Mindketten feszengtek, és zavarukat leplezve csak semmitmondó dolgokról beszélgettek.
- Akkor összepakolok - zárta le az inkább kínos, mint kellemes helyzetet Castle.
- Majd én összerakom a holmijaidat, te addig próbálj felöltözni.
Hamarosan a liftben álltak egymás mellett szótlanul. Castle a hátsó falnak támaszkodva arra gondolt, hogy máskor mennyire szerette a liftben kettesben töltött pillanatokat, de most csak csalódottsággal vegyes szomorúságot érzett.
Az autóban Kate néha oldalra pislantott a mellette csendben ülő férfira, de az oldalra fordulva nézett ki az ablakon.
Castle lakása kongott az ürességtől. Kate elbizonytalanodott, talán mégsem kellene egyedül hagynia a férfit.
- Megleszel egyedül? - szemében látható volt a kételkedés.
- Persze - válaszolt Rick erőltetett mosollyal az arcán.
- Segítek kipakolni, és rendelek ennivalót, te addig feküdj le.
- Nem. Jól vagyok, inkább megpróbálok írni egy kicsit.
Beckett nem ellenkezett, csak megadóan bólintott. Kipakolta a ruhákat, és közben elmerengett, mennyivel izgalmasabb volt, amikor először járt a hálószobában és kutatott a férfi holmijai között.
Amikor visszament a nappaliba, szembe találta magát Castle átható tekintetével.
- Nem lesz semmi baj, el tudom magam látni - szólalt meg, mintha olvasna a nő gondolataiban.
- Tudom. Majd hívlak.
Kate kilépett az ajtón, megállt, majd a falnak támaszkodva sóhajtott. Nem sejtette, hogy az ajtó túloldalán ugyan az a jelenet játszódik le. Az ajtó megint ott magasodott közöttük.
Eltelt egy hét. Beckett néha felhívta a férfit, udvariasan érdeklődött a hogyléte felől. Tudta, hogy Alexis és Martha már otthon vannak és vigyáznak rá. Ahogy teltek a napok, azon kapta magát, hogy egyre gyakrabban feledkezik rá az íróasztala mellett álló üres székre. Igyekezett a legújabb ügyük papírmunkájára koncentrálni, de minden apróság elvonta a figyelmét. Most éppen a lift kinyíló ajtajának hangjára nézett fel. A szíve eszeveszett dobogásba kezdett.
Castel szokásos csibészes mosolyával az arcán, két kávéval a kezében, bicegve lépett ki a liftből. Ahogy észrevették az őrs dolgozói, egyből kitört az éljenzés, tapsolás. Esposito és Ryan megrohanták, gratuláltak, megölelték. A férfi udvariasan fogadta az elismerő szavakat, de szemével Katet kereste.
- Mr. Castle, azt hiszem a kollégák tiszteletbeli rendőrré fogadták - lépett ki irodája ajtaján Montgomery kapitány, és kezet fogott az íróval. - Na, menjen, a társa már nagyon várja! - kacsintott.
A tömeg feloszlott, mindenki folytatta megkezdett munkáját.
Beckett a székében hátradőlve mosolyogva figyelte. Castle egy pillanatra megállt, letette a nő elé az egyik kávét, és leült a székébe.
Tekintetük összefonódott. Szavak nélkül is érezték, hogy új időszámítás kezdődik az életükben.
- Köszönöm Kate! - szólalt meg meleg hangon a férfi. Mindketten elmosolyodtak, mert tudták a választ:
- ALWAYS!
(VÉGE)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése