Dühében földhöz vágta az összegyűrt cetlit, és a száját összeszorítva
préselte ki a szavakat: - Hogy tehetted ezt velem Beckett?
Felöltözött, és éppen nyitni akarta az ajtót, amikor kopogtak. A küszöbön Dr. Moore állt.
- Látom jobban van - mondta barátságosan, - de még ágyban lenne a helye.
- Beckettnek meg mellettem lenne a helye!
Az orvos meglepve hallotta ki a dühöt a férfi hangjából.
- Gondoskodik ő magáról, akkor is, ha nem tud róla - védte a nőt. - Mielőtt elment, megkért, hogy vigyázzak magára: segítsek ha fájdalmai lennének, és ne engedjem, hogy valami hülyeséget csináljon.
- Nem azt várom tőle, hogy gondoskodjon rólam, vagy ápoljon, hanem hogy egyszer az életben vegyen komolyan!- fakadt ki az író. - Maga talán nem tudja, de aki az éjjel meg akart ölni bennünket, az egy Pochenko nevű orosz bérgyilkos volt, aki a maffia takarítója, aki eltűnteti az útból a nemkívánatos személyeket. Írtam egy regényt, amiben egy Pochenko nevű bérgyilkos meg akarja ölni Nikki Heatet - akit Beckettről mintáztam - de ő egy forró vasalóval "kivasalja" az arcát. Az alvilág azt hitte, hogy az igazi Pochenkoról mintáztam a könyvbeli pancsert, és ezért nevetség tárgya lett. Bosszút akart rajtunk állni, amiért nevetségessé tettük a munkaadói előtt. Elfogták, és Beckett képes volt engem itt hagyni, és egyedül kihallgatni! Ez az én ügyem! Miattam jött ide és akart megölni bennünket! - magyarázott egyre indulatosabban. - Szinte minden kihallgatáson ott voltam vele! Hogy hagyhat ki most belőle? - kiabált most már dühösen, szemében harag és csalódottság látszott. Aztán kérdőn az orvosra nézett és halkabban hozzátette: - Miért nem bízik bennem?
- Mondta, hogy mérges lesz - szólalt meg türelmesen a doktor. - Csak magát védi. Fizikailag nincs jól, személyesen érintett az ügyben, ezért valószínűleg nem sülne ki semmi jó abból, ha ott lenne. Ráadásul a szabályzat is tiltja, és ha valami olyan történne a kihallgatáson, amit a védőügyvéd sérelmez, akkor maga repülne a rendőrségről, és soha többet nem dolgozhatna együtt Katetel. Ahogy elnézem, ezt maga sem akarhatja!
Egy kicsit elhallgatott, hagyta, hogy Castle megeméssze a hallottakat, és egy kicsit megnyugodjon. Csak néhány órával ezelőtt találkozott az íróval, de abban biztos volt, hogy sokkal többet jelent a nőnek, mint eddig bármelyik férfi az életében. Látta, hogy Castle eltöpreng a hallottakon és nem ellenkezik. Ez jó jel.
- Törődik magával, és ez fontos dolog. Ne szúrja el azzal, hogy a sértett büszkeségét hagyja felülkerekedni a valódi érzésein! - nézett mélyen az orvos Castle szemébe. Az író alig ismerte a férfit, mégis olyan ismerősen csengtek a mondatai és a hangsúlyai. Aztán rájött: mintha csak az anyját hallaná! Halkan, komolyan, ésszerűen formálva a gondolatokat, más megvilágításba helyezi a dolgokat, mint amilyennek ő látja. Elgondolkodtatták a férfi szavai, de a csalódást és a megbántottságot nem tudták feledtetni akkor sem, amikor már belátta, hogy Beckett ésszerűen cselekedett.
- Akkor is szólhatott volna! - mondta még mindig durcásan.
- És maga szót fogadott volna? - mosolyodott el az orvos, és válasz sem várva folytatta. - Na látja, ezért nem szólt.
- Bemegyek az őrsre - zárta le a beszélgetést Castle.
- Ne csináljon hülyeséget! Gondoljon arra, hogy mi forog kockán! - figyelmeztette az idős férfi. - Tessék, ezt tegye el! Szüksége lesz rá - nyújtott felé egy doboz fájdalomcsillapítót.
- Köszönöm - mondta Castle, és mindketten tudták, hogy nem csak a gyógyszerre mondja.
Néhány perc múlva az író már az utcán állt. Megborzongott a hűvös szélben. Látta, hogy a mellette elhaladó gyerekek megbámulják még mindig dagadt száját és szemét, ami egyre sötétebb lilában pompázott, de legalább nem fájt, nem úgy, mint a feneke és a combja. Némelyik szúrásnyom begyulladhatott, mert minden lépésnél úgy érezte, mintha még mindig benne lennének e tüskék. Leintett egy taxit, kinyitotta az ajtaját, aztán tanácstalanul álldogált. Hogyan üljön be? Gondolt egyet, és odaszólt a sofőrnek.
- Ne kérdezzen semmit, csak hajtson a 12-es rendőrőrsre!
A sofőr nem szólt semmit, csak elkerekedett szemmel nézte a visszapillantó tükörben, ahogy utasa négykézláb bemászik a hátsó ülésre, és ahelyett, hogy leülne, térdelve marad. Aztán megrándította a vállát, sóhajtott egy kicsit, aztán elindult. Tempósan vezetett. Volt már néhány fura utasa, de térdelve még senki nem utazott vele. Gyakran nézett a tükörbe: ki tudja nem valami lökött-e e pasi, jobb lesz mielőbb megszabadulni tőle. Megkönnyebbült, amikor a férfi rendezte a számlát, sőt, tisztességes borravalót is adott, és hátrálva kimászott a kocsiból.
Castle fülében akkor is az orvos szavai csengtek ("csak magát védi", "törődik magával"), amikor kilépett a liftből. Látta, hogy sokan felé fordulnak, sugdolózni kezdenek, barátságosan rámosolyognak, de nem állt meg, csak morcos arckifejezéssel Beckett asztala felé indult, esélyt sem akart adni, hogy megszólítsák. Bár fájdalmas volt minden lépés, igyekezett úgy menni, hogy ne vegyék észre a sérülését. Reménykedett benne, hogy legalább azt nem mesélte el Kate az őrsön, hogy beleesett a kaktuszba! Most nehezen tűrte volna, ha poénkodnak rajta. Körülnézett, de sem Katet, sem a fiukat nem látta, ezért a kihallgató melletti szobába lépett. Espo és Ryan az asztalon ültek az egyik oldalon átlátszó tükörrel szemben, és Beckettet figyelték, ahogy Pochenkot puhítja. Az ajtó nyílódására mindketten odanéztek, amikor meglátták a belépő írót felpattantak és megölelték.
- Castle! Öregem! Nagy voltál! Gyere, ülj le és nézd meg, hogyan szedi ízekre Beckett azt a mocskot!
- Kösz, de inkább állok - mondta komolyan, és összehúzott szemöldökkel nézett át a tükrön.
Ryan csodálkozva fürkészte Castle arcát. Valami történt, mert a férfi nem úgy viselkedett, ahogy megszokták.
Hallgatagon figyelték, ahogy Beckett néhány perc alatt sarokba szorította a gyanúsítottat. Határozott volt és kemény, de ez nem volt újdonság a három férfi számára, ahogy a színtiszta logika sem, amivel nem hagyott kiutat Pochenkonak. Castle azon lepődött meg, hogy semmi személyes érzelmet nem lehetett felfedezni a nőn. Talán igaza volt. Ő nem tudott volna ilyen hideg fejjel részt venni a kihallgatáson.
- Igazi profi, ugye? - nézett rá kérdőn Ryan, mire Castle csak bólintott.
A kihallgatás véget ért, az orosz aláírta a beismerő vallomást és éppen kivezették. Rick nem vette le a szemét a nőről, aki mintha megérezte volna, hogy figyelik, a tükör felé nézett. A férfi csak nézte a gyönyörű zöld szempárt, és nem értette, hogyan haragudhatott rá. Aztán a nő elfordult, összeszedte az iratokat és elindult kifelé. Castle is kilépett a megfigyelőből. Kate megtorpant, amikor meglátta a férfit, és bár látta, hogy rendkívül komoly, ő mégis elmosolyodott.
- Örülök, hogy jobban vagy! - kezdte, és mielőtt az író kinyithatta volna a száját, már folytatta is. - Ezt kellett tennem Castle. Így volt helyes. Ne haragudj! - Tekintetével kutatta a férfiét, és bár érezte, hogy sértődött, remélte, hogy nem bántotta meg.
- Tudod, nem esett jól, hogy otthagytál ... akarom mondani ... kihagytál az ügyből - szólalt meg hosszú hallgatás után. A tudatalattija játszott vele, hogy eltévesztette a szót? Igazából az fájt neki, hogy Kate egyedül hagyta? - futott végig az agyán. - Nem haragszom. Igazad volt. Jobb, hogy így történt!
-Oké, örülök, hogy így érzel! Pochenko rács mögé kerül, többé nem jelent veszélyt. Gyere, megírom a jelentést, aztán mehetünk!
Beckett leült az asztalához, de a férfi csak tipródott a széke mellett fájdalmas arckifejezéssel. A nő felnézett, és azonnal kapcsolt.
- Á, a papírmunka megvár! Gyere, menjünk! - szája sarkában huncut mosoly villant.
Amikor leértek a garázsba, Kate kinyitotta az autója hátsó ajtaját, a férfire nézett, és mosolyogva intett a szemével.
- Na, mássz be Chuck Norris!
- Ne merjen kinevetni Beckett nyomozó - duzzogott most már a régi Castle. - Hova viszel? - kérdezte aztán.
- Haza. Martha randija már véget ért, nincs miért nálam lenned.
- Honnan tudod? És ha még otthon van egy férfival? - Castle beleborzongott a gondolatba.
- Felhívtam, és elmeséltem mi történt, mielőtt még a hírekből tudná meg. Már vár rád, és izgatottan készül arra, hogy ápolhasson.
- Jaj ne! - nyögött fájdalmasan a gondolatra a férfi. - Tudod te mit jelent ez? Napokig nem enged felkelni, jéggé fog fagyasztani a borogatással és látni akarja minden sebemet! - nézett kétségbeesve a nőre. - Beckett ezt nem teheted velem, miután megmentettem az életedet!
Kate leállította a kocsit, és szelíden a szemébe nézett.
- Te is tudod, hogy ez a helyes.
- Igen, de akkor is ... - morgolódott még egy kicsit.
- Na gyere, felkísérlek!
Castle ajtaja előtt álltak, de mielőtt Kate bekopogott volna, a férfi megfogta a kezét, és kihasználva, hogy még kettesben vannak, belenézett a csodás szempárba és szomorkás mosollyal megszólalt:
- Köszönöm.
- Bármikor! - mosolygott vissza rá a nő.
(Vége)
- Ne csináljon hülyeséget! Gondoljon arra, hogy mi forog kockán! - figyelmeztette az idős férfi. - Tessék, ezt tegye el! Szüksége lesz rá - nyújtott felé egy doboz fájdalomcsillapítót.
- Köszönöm - mondta Castle, és mindketten tudták, hogy nem csak a gyógyszerre mondja.
Néhány perc múlva az író már az utcán állt. Megborzongott a hűvös szélben. Látta, hogy a mellette elhaladó gyerekek megbámulják még mindig dagadt száját és szemét, ami egyre sötétebb lilában pompázott, de legalább nem fájt, nem úgy, mint a feneke és a combja. Némelyik szúrásnyom begyulladhatott, mert minden lépésnél úgy érezte, mintha még mindig benne lennének e tüskék. Leintett egy taxit, kinyitotta az ajtaját, aztán tanácstalanul álldogált. Hogyan üljön be? Gondolt egyet, és odaszólt a sofőrnek.
- Ne kérdezzen semmit, csak hajtson a 12-es rendőrőrsre!
A sofőr nem szólt semmit, csak elkerekedett szemmel nézte a visszapillantó tükörben, ahogy utasa négykézláb bemászik a hátsó ülésre, és ahelyett, hogy leülne, térdelve marad. Aztán megrándította a vállát, sóhajtott egy kicsit, aztán elindult. Tempósan vezetett. Volt már néhány fura utasa, de térdelve még senki nem utazott vele. Gyakran nézett a tükörbe: ki tudja nem valami lökött-e e pasi, jobb lesz mielőbb megszabadulni tőle. Megkönnyebbült, amikor a férfi rendezte a számlát, sőt, tisztességes borravalót is adott, és hátrálva kimászott a kocsiból.
Castle fülében akkor is az orvos szavai csengtek ("csak magát védi", "törődik magával"), amikor kilépett a liftből. Látta, hogy sokan felé fordulnak, sugdolózni kezdenek, barátságosan rámosolyognak, de nem állt meg, csak morcos arckifejezéssel Beckett asztala felé indult, esélyt sem akart adni, hogy megszólítsák. Bár fájdalmas volt minden lépés, igyekezett úgy menni, hogy ne vegyék észre a sérülését. Reménykedett benne, hogy legalább azt nem mesélte el Kate az őrsön, hogy beleesett a kaktuszba! Most nehezen tűrte volna, ha poénkodnak rajta. Körülnézett, de sem Katet, sem a fiukat nem látta, ezért a kihallgató melletti szobába lépett. Espo és Ryan az asztalon ültek az egyik oldalon átlátszó tükörrel szemben, és Beckettet figyelték, ahogy Pochenkot puhítja. Az ajtó nyílódására mindketten odanéztek, amikor meglátták a belépő írót felpattantak és megölelték.
- Castle! Öregem! Nagy voltál! Gyere, ülj le és nézd meg, hogyan szedi ízekre Beckett azt a mocskot!
- Kösz, de inkább állok - mondta komolyan, és összehúzott szemöldökkel nézett át a tükrön.
Ryan csodálkozva fürkészte Castle arcát. Valami történt, mert a férfi nem úgy viselkedett, ahogy megszokták.
Hallgatagon figyelték, ahogy Beckett néhány perc alatt sarokba szorította a gyanúsítottat. Határozott volt és kemény, de ez nem volt újdonság a három férfi számára, ahogy a színtiszta logika sem, amivel nem hagyott kiutat Pochenkonak. Castle azon lepődött meg, hogy semmi személyes érzelmet nem lehetett felfedezni a nőn. Talán igaza volt. Ő nem tudott volna ilyen hideg fejjel részt venni a kihallgatáson.
- Igazi profi, ugye? - nézett rá kérdőn Ryan, mire Castle csak bólintott.
A kihallgatás véget ért, az orosz aláírta a beismerő vallomást és éppen kivezették. Rick nem vette le a szemét a nőről, aki mintha megérezte volna, hogy figyelik, a tükör felé nézett. A férfi csak nézte a gyönyörű zöld szempárt, és nem értette, hogyan haragudhatott rá. Aztán a nő elfordult, összeszedte az iratokat és elindult kifelé. Castle is kilépett a megfigyelőből. Kate megtorpant, amikor meglátta a férfit, és bár látta, hogy rendkívül komoly, ő mégis elmosolyodott.
- Örülök, hogy jobban vagy! - kezdte, és mielőtt az író kinyithatta volna a száját, már folytatta is. - Ezt kellett tennem Castle. Így volt helyes. Ne haragudj! - Tekintetével kutatta a férfiét, és bár érezte, hogy sértődött, remélte, hogy nem bántotta meg.
- Tudod, nem esett jól, hogy otthagytál ... akarom mondani ... kihagytál az ügyből - szólalt meg hosszú hallgatás után. A tudatalattija játszott vele, hogy eltévesztette a szót? Igazából az fájt neki, hogy Kate egyedül hagyta? - futott végig az agyán. - Nem haragszom. Igazad volt. Jobb, hogy így történt!
-Oké, örülök, hogy így érzel! Pochenko rács mögé kerül, többé nem jelent veszélyt. Gyere, megírom a jelentést, aztán mehetünk!
Beckett leült az asztalához, de a férfi csak tipródott a széke mellett fájdalmas arckifejezéssel. A nő felnézett, és azonnal kapcsolt.
- Á, a papírmunka megvár! Gyere, menjünk! - szája sarkában huncut mosoly villant.
Amikor leértek a garázsba, Kate kinyitotta az autója hátsó ajtaját, a férfire nézett, és mosolyogva intett a szemével.
- Na, mássz be Chuck Norris!
- Ne merjen kinevetni Beckett nyomozó - duzzogott most már a régi Castle. - Hova viszel? - kérdezte aztán.
- Haza. Martha randija már véget ért, nincs miért nálam lenned.
- Honnan tudod? És ha még otthon van egy férfival? - Castle beleborzongott a gondolatba.
- Felhívtam, és elmeséltem mi történt, mielőtt még a hírekből tudná meg. Már vár rád, és izgatottan készül arra, hogy ápolhasson.
- Jaj ne! - nyögött fájdalmasan a gondolatra a férfi. - Tudod te mit jelent ez? Napokig nem enged felkelni, jéggé fog fagyasztani a borogatással és látni akarja minden sebemet! - nézett kétségbeesve a nőre. - Beckett ezt nem teheted velem, miután megmentettem az életedet!
Kate leállította a kocsit, és szelíden a szemébe nézett.
- Te is tudod, hogy ez a helyes.
- Igen, de akkor is ... - morgolódott még egy kicsit.
- Na gyere, felkísérlek!
Castle ajtaja előtt álltak, de mielőtt Kate bekopogott volna, a férfi megfogta a kezét, és kihasználva, hogy még kettesben vannak, belenézett a csodás szempárba és szomorkás mosollyal megszólalt:
- Köszönöm.
- Bármikor! - mosolygott vissza rá a nő.
(Vége)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése