Ryan lopva körbenézett, nincs-e tanúja a beszélgetésüknek, aztán bátortalanul bólintott.
Castle szeme ide-oda cikázott a sivár sikátor szemeteskonténerei mögött megbúvó zegzugok között, miközben felhajtotta kabátja gallérját, hogy megvédje orrát a bomló ételmaradékok és az áporodott vizelet bűzétől. Kikerült egy már felszáradóban levő hányásfoltot, és igyekezett lépést tartani Beckett-tel, de ez egyáltalán nem volt könnyű, mert a nő olyan határozott léptekkel haladt előtte, mintha nem érzékelné a hely mocskát. Miután pénzt adtak egy idősödő hajléktalan nőnek, azt is megtudták, hol keressék Kretént.
- Miért pont ezzel a félkegyelművel akarsz beszélni? - morgolódott Castle, akinek egyáltalán nem volt ínyére, hogy újra találkozzon a szerinte elmebeteg férfival.
- Ő a leggyengébb láncszem. Bicska az előzetesben ül, tehát Kretén elvesztette a vezérét, azt az embert, aki irányította a szánalmas életét ...
- ... ezért bizonytalan - fejezte be a mondatot az író.
- Ha pedig bizonytalan, akkor befolyásolható ...
- ... ha pedig befolyásolható, akkor olyat is elmond, amit Bicska fennhatósága alatt nem mert volna.
Beckett elmosolyodott.
- Túl sokat beszélsz, Castle! - figyelmeztette a férfit, bár igazából élvezte azokat a pillanatokat, amikor egy srófra jár az agyuk.
Az író egy pillanatra riadtan pislogott egyet, amiért megfeledkezett a fogadásról, aztán magabiztosságot tettetve megrázat a fejét.
- Ez nem ér! A pontos, megbízható gondolatmenetemmel előbbre vittem a nyomozást, tehát nem beszéltem feleslegesen.
Beckett megtorpant, aztán szúrós szemmel a férfi felé fordult.
- Az én pontos és megbízható gondolatmenetemet folytattad csak.
- Nem tehetek róla, hogy ugyanazt gondoljuk - vonta meg a vállát Castle, de ajkán pimasz mosoly játszott, mire Beckett megforgatta a szemét.
- Szedd a lábad! - indult a tovább a sikátor vége felé. - Ha szerencsénk van, akkor a barátod még az aluljáróban lesz.
- Ne mondd többet, hogy a barátom! - duzzogott az író. Nem láthatta, hogy Beckett újra elmosolyodik, amiért egy pillanat alatt képes volt letörölni a férfi arcáról az öntelt vigyort.
Kretén az aluljáró tartóoszlopának támaszkodva ült a földön, figyelmét teljesen lekötötte egy reklámtáska tartalmának vizsgálata. Amikor közelebb értek, Beckett látta, hogy a férfi az összegyűjtött boros és sörös üvegeket számolgatja, és valószínűleg azon tűnődik, hogy mennyi pénzt kap értük.
Castle szeme megakadt a táskán, amin egy neves divatház reklámozta a legutóbbi divat szerinti méregdrága női ruháit egy vadítóan szexi modellel. Ez ám a kontraszt! - gondolta, ahogy tekintete Kretén kosztól feketéllő ujjaira, és a kézfejét borító bomladozó, levágott ujjú kesztyűre vetődött.
A hajléktalan férfi felnézett az előtte megálló két emberre. Üveges tekintetű szeme kitágulva meredt a rendőrjelvényre, amit Beckett az arca elé tartott, aztán védekezőn maga elé emelte a kezét, és úgy megrázta a fejét, hogy csimbókokban lógó zsíros haja ide-oda csapódott.
- Nem csinátam semmit! Nem vühet el! - rikogatta artikulátlan hangon, aztán Castle-re nézett, és hirtelen elhallgatott. - Hát te hogyan kerűsz ide, Andersen? - pislogott nagyokat, mert nem értette, hogy a néhány napja megismert hajléktalan mit keres elegáns, drága ruhákban, tisztán, jól fésülten a nyomozónő mellett.
- Megtiszteltetés, hogy a nagy mesemondóhoz hasonlít - húzta ki magát Castle - de én felnőtteknek szóló meséket írok némi izgalommal és rejtéllyel megfűszerezve. Olyan thrillert írok, amiben a meglepő fordulatok útvesztőit és a sötét titkokat egy rendkívül okos, elhivatott, szexi nyomozónő tárja fel, hogy végül az olvasóban elérve a katarzist, rács mögé juttassa a gyilkost.
Castle önelégülten mosolygott saját dicshimnuszán, még az sem zavarta, hogy Kretén tekintetében az értelemnek még csak a szikrája sem látszott.
- Khm ... - köszörülte meg a torkát Beckett, és jelentőségteljesen az íróra pillantott.
Még Martha Rodgers is megirigyelte volna azt a gyors mimikai váltást, ami Castle arcán a másodperc törtrésze alatt végbement. Vágott egy bosszús grimaszt, aztán megadóan sóhajtott.
- Szóval ... Richard Castle, író vagyok - világosította fel most már szűkszavúan a bambán bámuló Kretént, miközben megkönnyebbülten látta, hogy Beckett elnézően elmosolyodik. A fejét a falba tudta verni, amiért szokásához híven szóvirágos mondatokkal akarta jellemezni magát és a foglalkozását, és megfeledkezett a fogadásról. Az azonban megnyugtatta, hogy Beckett nem kiáltotta ki magát győztesnek, hanem adott neki még egy esélyt. Vajon miért nem csapott le a nő a hibájára? Csak nem hagyni akarja, hogy ő győzzön?
- Akkó most mi van? - értetlenkedett Kretén.
- Éhes? - kérdezte Beckett a férfit, mire az egy darabig csak bámult rá, aztán sokára bólintott. - Jöjjön! Meghívom egy pizzára - intett fejével az aluljáró kijárata felé a nyomozó, aztán elindult a mutatott irányba.
Castle elismerően állapította meg, milyen jó emberismerő a nő, hiszen Kretén ösztönlény, akit csak az hajt, hogy kielégítse a szükségleteit. Ha szerencséjük lesz, akkor ehhez egy frissen sült pizza is elég lesz.
Húsz perc múlva már a közeli pizzéria legtávolabbi sarkában ültek, miután Beckett jelvénye meggyőzte a pincérnőt, hogy beengedheti a nem éppen ápolt hajléktalant. Bár, amikor Kretén a pincérnőre villantotta szuvas fogakkal és hézagokkal tarkított fogsorát, a nőn látszott, hogy kétségbe vonja döntése helyességét. Végül a legeldugottabb zugba tessékelte őket, és olyan gyorsan készíttette el a pizzát, mint talán még soha.
Kretén alig rágott valamicskét a falaton, máris habzsolta a következő falatot.
Castle olyan messze húzódott a férfitól, amennyire csak engedte a műbőr ülés. A forró pizza oregánós, bazsalikomos, sajtos, sonkás, paradicsomos illata keveredett az áporodott izzadtság és vizeletszaggal, ami újabb próba elé állított a gyomrát. Most kimondottan örült a fogadásnak, mert úgy érezte, ha meg kellene szólalnia, nem tudná uralni a hányingerét.
- Mit akarnak tunni? - kérdezte Kretén teli szájjal, miközben szeme cikázott a két ember között.
- Volt a maguk területén egy Kenneth Wolf nevű hajléktalan. Szeretném, ha felidézné, hogy kivel találkozott, kivel barátkozott!
- Az meg ki a fene?
Beckett Castle-re nézett, és a szemével intett, hogy írja le a gyanúsítottat, hiszen ő egy egész napot a férfival töltött, de az író összeszorította a száját, és megrázta a fejét. A nő sóhajtott, és bosszúsan gondolt arra, hogy a fogadásuk miatt az író pont akkor nem szólal meg, amikor neki szüksége lenne rá.
- 65 éves öregúr mogyoróbarna felöltőben. Csendes, magányos hajléktalan - kezdte leírni az írótól eddig hallottak és a térfigyelő kamera képei alapján Wolf alakját, de nem tudta folytatni, mert Kretén elvigyorodott, amitől újra láthatóvá váltak romlott, ápolatlan fogai, és a szájában levő félig rágott étel.
Beckett alig észrevehetően elhúzta a száját, Castle pedig nyelt egyet, hogy emelkedő gyomrát elcsitítsa.
- Ja, a Professzor! Őt ismerem! - élénkült meg Kretén, aztán ravasz vigyor jelent meg az arcán. - Mesélek rúla, de akkor fizessen még egyet! - mutatott a pizzára.
Beckett intett a pincérnőnek, aztán várakozón a hajléktalanra szegezte a tekintetét.
- Hát, ha tunni akargya, a Professzor magányos farkas vót. Nem barátkozott az senkivel. Aszitte, hogy okosabb mindenkiné, uhhogy nem vót ippen a szívünk csücske.
- Mégsem utálták ki a területről - jegyezte meg Kate.
- Bicska aszonta, még jól gyühet az öreg esze, mer állítólag ügyvéd vót - vonta meg a vállát Kretén.
- Valakivel csak beszélgetett?
- Hát, Andersen-t bírta, mert egész nap vele koslatott.
Hirtelen rájött, hogy az Andersen-nek nevezett hajléktalan ott ül vele szemben, és nem is hajléktalan. Zavarában végighúzta kezeszárát a száján, amitől a kopott szövetkabát ujján egy fényes zsírcsík is került a különböző színű és nagyságú foltok mellé.
- Cingár megölésének éjjelén látta a Professzort?
Kretén úgy tett, mintha az utolsó szelet pizzát díszítő pepperóni kötné le minden figyelmét, és nem hallaná a kérdést.
- Bevihetem néhány új húsra éhező nehézfiú mellé a fogdába - dőlt hátra az ülésen Kate, miközben komótosan elővette a telefonját, mintha néhány egyenruhást akarna hívni. Elégedett mosoly jelent meg egy pillanatra a szája sarkában, amikor látta, hogy a terve működik.
Kretén riadt tekintettel pislogott, és nyelt egy hatalmasat.
- Ne-nem vihet be! Én nem csinátam semmit! Bicska tuggya, miben mesterkedett az öreg! - védekezett kétségbeesetten.
- Miből gondolja, hogy Bicska tud valamit?
- Hát, abbul, hogy amikor kipurcant a kölyök, Bicska aszonta, hogy a markában van az öreg, és akkor szorongatja meg, amikor csak akargya.
- A gyilkosság idején hol volt Bicska? - kérdezte Kate, noha pontosan emlékezett, hogy kihallgatási jegyzőkönyvek szerint azt vallotta Bicska, Bozont és Kretén, hogy két utcával távolabb, egy építkezési területen voltak együtt. Most, hogy Bicska börtönben ül, és Kretén nem függ tőle, talán jobban megered a nyelve.
- Én ... én ... izé nem tudom - nyögte ki nehezen a férfi.
- Maga hol volt?
- Én Bozonttal vótam az építkezésen. Semmi közöm a gyilkossághoz! - védekezett szélesen gesztikulálva, aztán hogy mentse az irháját, megeredt a nyelve. Közelebb hajolt Beckett-hez, és halkabbra fogta a hangját. - Bicska biztos tud valamit - bólogatott megerősítésképpen.
- Ezt miből gondolja?
- Akkor éjjel Bicska üzletelni akart Cingárral, de minket nem vitt magával. Aztán úgy rohant az építkezésre, hogy majd kiköpte a tüdejit! Aszonta balhé vót a kajáldás sikátorban, és látot valamit, ami még jó gyühet eccer. Akkor monta, hogy a markában van a Professzor.
Beckett sóhajtott egyet. Ha Kretén és Bozont nem hazudnak az első kihallgatásokkor, akkor már régen rács mögött lehetne a gyilkos.
- Miért nem beszélt erről a kollégáimnak? - kérdezte visszafojtott dühvel.
Kretén megvonta a vállát.
- Bicska aszonta, nem kell mindent a zsaruk orrára kötni. Meg asztán nem akartam balhét. Bicskával nem jó ujjat húzni.
Beckett rendezte a számlát, hívott egy járőrt, hogy bevitesse Kretént az őrsre, hogy felvegyék a vallomását, aztán engedélyt kért, hogy a fogdában meglátogathassák Bicskát, azaz John Gray-t.
Már a büntetésvégrehajtó intézet parkolójába kanyarodtak be, amikor Beckett megtörte a csendet. Egész úton az járt a fejében, milyen kellemetlenül furcsa, hogy Castle hallgatagon ül mellette, és nem szórakoztatja a gondolataival és nem sző új történetet az új információk birtokában. Úgy látszik, nagyon vágyik arra a közös vacsorára - gondolta - vagy ennyire megrémíti a papírmunka - mosolyodott el magában.
- Értékelném, ha nem helyeznéd előbbre valónak a fogadást a nyomozásnál - mondta megrovóan, utalva arra, amikor Kenneth Wolf-ot akarta jellemeztetni az íróval, de az nem szólalt meg.
- Nem helyezem előbbre.
Beckett felhúzta a szemöldökét, és kérdő tekintettel magyarázatot várva nézett a férfira.
- Nem tudtam megszólalni.
- Ugyan már, Castle! Te ne tudnál megszólalni?
- Érzékeny az orrom - jött az újabb szűkszavú válasz, ami kezdett felettébb idegesítő lenni Beckett számára. Mivel Castle elszántan összeszorította a száját, jelezve, hogy egy szót sem ejt ki a száján feleslegesen, Kate sóhajtott egyet, és megpróbálta kitalálni, mit is jelent ez a kijelentés.
- Szóval, érzékeny az orrod, tehát minden szagot nagyon erősen érzel - kezdte, mire Castle bólintott. - Érezted a pizza és Kretén szagát is - idézte fel a helyzetet. Látta, hogy Castle undorodva rázkódik meg az emléktől. Elnevette magát. - Hányingered volt? Azért nem szólaltál meg?
- Nem vicces - morogta sértetten az író.
- Szóval, az egyetlen helyzet, amikor nem beszélsz az, amikor hányingered van - vonta le a következtetést csipkelődve Beckett, és jót derült a duzzogó férfin, aki bosszankodva vette tudomásul, hogy nem vághat vissza, mert akkor a fogadást kockáztatja. Újra a futott át a fején, hogy vajon a vacsora, vagy a győzelem ennyire fontos az írónak.
Az előzetesben ülő Bicskát egy megtermett, marcona fegyőr kísérte a fogda kihallgatóhelyiségébe. Mivel éppen azzal a nyomozóval szemben ültette le a foglyot, akit az nemrég megtámadott, nem vette le róla a bilincset és a lábláncot. Megvárta, amíg Bicska leül, aztán néhány méterrel hátrébb lépett, és hátrakulcsolt kézzel megállt az ajtó mellett.
Castle feszengve a narancssárga kezeslábasos, meglepően ápoltnak tűnő Bicskára nézett, aztán a Beckett-re pillantott. Még nem látta olyan helyzetben a nőt, amikor szembe kell néznie egy az életére törő alakkal. Elismerően állapította meg, hogy Beckett rezzenéstelen arccal, az ajkán játszó, alig észrevehető gúnyos megvetéssel, kemény tekintettel nézett egyenesen a férfi szemébe.
- Mit akarnak? - morgott visszafojtott dühvel a hangjában Bicska. - Nem kérek bocsánatot, ha azért jöttek, akkor elszámították magukat.
- Nem vágyom a bocsánatkérésére - közölte szárazon Beckett. - Így legalább hosszabb ideig élvezheti a börtön vendégszeretetét.
- Azt gondúja, hogy az olyan rossz? Van fedél a fejem fölött, kapok enni, és télen nem fagyok meg - vonta meg a vállát, aztán Castle felé fordult, és egészen közel hajolt hozzá.
- Magával még számolok, amiért átrázott - sziszegte.
Az író orrát megcsapta az elfeketedett, szuvas fogakból áradó bűz. Ijedten húzódott hátrébb, miközben igyekezett úrrá lenni a rátörő hányingeren. Újra látni vélte azt az eszelős fényt a férfi szemében, amit akkor látott, amikor az késsel a kezében Beckett felé rohant. Nyelt egyet, aztán segélykérőn a nyomozó felé pillantott, aki azonnal érezte, hogy itt az idő, átvenni az irányítást.
- Arról csak álmodozhat a rácsok mögött. Maga egy balhés alak, aki vezér akar lenni a nehézfiúk között - hajolt kissé előre Beckett, hogy nyomatékot adjon a szavainak. Halkan beszélt, szinte suttogott, mégis olyan erő csendült a szavaiból, hogy Bicska önkéntelenül hátrébb csúszott a székben. - Mire kiszabadul, már csak egy megtört vénember lesz. De őszinte leszek, szerintem maga soha nem fog kiszabadulni. Vagy maga keresi a balhét, vagy a balhé találja meg magát.
Castle ámulattal figyelte, hogy a törékenynek látszó, gyönyörű nőből milyen erő árad. A testtartása, a hangja olyan határozottságot árasztott, aminek nem lehetett ellentmondani, mégis, ami az írót megbabonázta, az a nő átható, szinte delejező tekintete volt. Arra gondolt, ha így az akarata alá tud vonni egy vadembert, akkor bárkivel meg tudja tenni. Vajon akkor is ilyen erővel tud irányítani egy férfit, ha szerelmes, és meg akarja szerezni? Milyen akkor ez a különleges árnyalatú, gyönyörű szempár? Egy pillanatra felidézte a nő tekintetét, amit az első találkozásukkor megtapasztalt a kihallgatószobában. A pimaszkodó férfiakkal mindenesetre el tud bánni. Szerette volna látni, milyenek azok a zöldes-barna szemek, amikor csábítanak. Beckett hangja rántotta ki a merengésből.
- Én vagyok az utolsó esélye - mondta magabiztos nyugalommal. - Ha használható információval szolgál Kenneth Wolf-ról, talán segíthetek, hogy átszállítsák egy olyan börtönbe, ahol kevesebb a magánál erősebb nehézfiú. Ki tudja, ott még lehetne magából főnök is a rabok között.
Castle elismerően pillantott a nyomozónőre, és újra megállapította, hogy milyen okos. Az egyetlen dolog, amivel meg lehet környékezni Bicskát, az a hatalomvágya volt. Vezéregyéniség volt, aki mindenáron alattvalókat szeretett volna maga köré gyűjteni, még ha csak olyanokat is, mint Bozont és Kretén. Neki nem ijesztő a börtön, hiszen ott jobb ellátást kap, mint a szabad életben, de az, hogy egy csapat elítélt felett gyakorolhatja a hatalmat, láthatóan megmozgatta a fantáziáját, mert húsos ujjaival megvakargatta a fogvatartása alatt rövidre nyírt szakállát. Néhány másodpercig hallgatott, de vonásai lassan kisimultak, és arcáról eltűnt a düh.
- Rendben. Beszélek a fickóról, csak mondják meg, ki a fene az a Kenneth Wolf - morrantotta flegmán, de bizonytalanul cikázó tekintete elárulta, hogy vágyik a lehetőségre, de fél, hogy nem tud elég információval szolgálni, és maradhat a mostani helyén, ahol labdába sem rúghat a gyilkosok és pszichopaták között.
- A Professzor név többet mond magának?
Az eddig keménykedő férfi hirtelen megfeszült, szeme összeszűkült, mintha arra készülne, hogy minden szavát jól gondolja meg, mielőtt kimondja.
- Csak egy okoskodó, vén hajléktalan - rántotta meg a vállát. - Nem beszélt senkivel, nem tudok róla semmit.
- Ha most is hazudik, nem segíthetek magán - figyelmeztette Beckett. - Tudjuk, hogy látta Kenneth Wolf-ot, azaz a Professzort a gyilkosság éjszakáján.
Bicska megszívta a fogát, és dühösen az asztalra csapott, mire a fegyőr azonnal közelebb lépett, de Beckett intett, hogy nincs baj.
- Az az idióta Kretén nem tudta tartani a száját, mi? - dühöngött. Homlokán kidagadt egy ér, és olyan vörös lett, hogy Castle arra gondolt, erre az állapotra mondják, hogy mindjárt eldurran az agya. - Ne higgye, hogy rám verhetik azt a gyilkosságot!
- Akkor mondja el, mit látott azon az éjszakán, de ne feledje, hogy ez az utolsó esélye, hogy jobb helyre kerüljön - húzta el a mézesmadzagoz újra a férfi előtt Beckett, ami hatásosnak is bizonyult, mert Bicska láthatóan lecsillapodott, aztán beletúrt rövidre nyírt hajába, és beszélni kezdett.
Castle szeme ide-oda cikázott a sivár sikátor szemeteskonténerei mögött megbúvó zegzugok között, miközben felhajtotta kabátja gallérját, hogy megvédje orrát a bomló ételmaradékok és az áporodott vizelet bűzétől. Kikerült egy már felszáradóban levő hányásfoltot, és igyekezett lépést tartani Beckett-tel, de ez egyáltalán nem volt könnyű, mert a nő olyan határozott léptekkel haladt előtte, mintha nem érzékelné a hely mocskát. Miután pénzt adtak egy idősödő hajléktalan nőnek, azt is megtudták, hol keressék Kretént.
- Miért pont ezzel a félkegyelművel akarsz beszélni? - morgolódott Castle, akinek egyáltalán nem volt ínyére, hogy újra találkozzon a szerinte elmebeteg férfival.
- Ő a leggyengébb láncszem. Bicska az előzetesben ül, tehát Kretén elvesztette a vezérét, azt az embert, aki irányította a szánalmas életét ...
- ... ezért bizonytalan - fejezte be a mondatot az író.
- Ha pedig bizonytalan, akkor befolyásolható ...
- ... ha pedig befolyásolható, akkor olyat is elmond, amit Bicska fennhatósága alatt nem mert volna.
Beckett elmosolyodott.
- Túl sokat beszélsz, Castle! - figyelmeztette a férfit, bár igazából élvezte azokat a pillanatokat, amikor egy srófra jár az agyuk.
Az író egy pillanatra riadtan pislogott egyet, amiért megfeledkezett a fogadásról, aztán magabiztosságot tettetve megrázat a fejét.
- Ez nem ér! A pontos, megbízható gondolatmenetemmel előbbre vittem a nyomozást, tehát nem beszéltem feleslegesen.
Beckett megtorpant, aztán szúrós szemmel a férfi felé fordult.
- Az én pontos és megbízható gondolatmenetemet folytattad csak.
- Nem tehetek róla, hogy ugyanazt gondoljuk - vonta meg a vállát Castle, de ajkán pimasz mosoly játszott, mire Beckett megforgatta a szemét.
- Szedd a lábad! - indult a tovább a sikátor vége felé. - Ha szerencsénk van, akkor a barátod még az aluljáróban lesz.
- Ne mondd többet, hogy a barátom! - duzzogott az író. Nem láthatta, hogy Beckett újra elmosolyodik, amiért egy pillanat alatt képes volt letörölni a férfi arcáról az öntelt vigyort.
Kretén az aluljáró tartóoszlopának támaszkodva ült a földön, figyelmét teljesen lekötötte egy reklámtáska tartalmának vizsgálata. Amikor közelebb értek, Beckett látta, hogy a férfi az összegyűjtött boros és sörös üvegeket számolgatja, és valószínűleg azon tűnődik, hogy mennyi pénzt kap értük.
Castle szeme megakadt a táskán, amin egy neves divatház reklámozta a legutóbbi divat szerinti méregdrága női ruháit egy vadítóan szexi modellel. Ez ám a kontraszt! - gondolta, ahogy tekintete Kretén kosztól feketéllő ujjaira, és a kézfejét borító bomladozó, levágott ujjú kesztyűre vetődött.
A hajléktalan férfi felnézett az előtte megálló két emberre. Üveges tekintetű szeme kitágulva meredt a rendőrjelvényre, amit Beckett az arca elé tartott, aztán védekezőn maga elé emelte a kezét, és úgy megrázta a fejét, hogy csimbókokban lógó zsíros haja ide-oda csapódott.
- Nem csinátam semmit! Nem vühet el! - rikogatta artikulátlan hangon, aztán Castle-re nézett, és hirtelen elhallgatott. - Hát te hogyan kerűsz ide, Andersen? - pislogott nagyokat, mert nem értette, hogy a néhány napja megismert hajléktalan mit keres elegáns, drága ruhákban, tisztán, jól fésülten a nyomozónő mellett.
- Megtiszteltetés, hogy a nagy mesemondóhoz hasonlít - húzta ki magát Castle - de én felnőtteknek szóló meséket írok némi izgalommal és rejtéllyel megfűszerezve. Olyan thrillert írok, amiben a meglepő fordulatok útvesztőit és a sötét titkokat egy rendkívül okos, elhivatott, szexi nyomozónő tárja fel, hogy végül az olvasóban elérve a katarzist, rács mögé juttassa a gyilkost.
Castle önelégülten mosolygott saját dicshimnuszán, még az sem zavarta, hogy Kretén tekintetében az értelemnek még csak a szikrája sem látszott.
- Khm ... - köszörülte meg a torkát Beckett, és jelentőségteljesen az íróra pillantott.
Még Martha Rodgers is megirigyelte volna azt a gyors mimikai váltást, ami Castle arcán a másodperc törtrésze alatt végbement. Vágott egy bosszús grimaszt, aztán megadóan sóhajtott.
- Szóval ... Richard Castle, író vagyok - világosította fel most már szűkszavúan a bambán bámuló Kretént, miközben megkönnyebbülten látta, hogy Beckett elnézően elmosolyodik. A fejét a falba tudta verni, amiért szokásához híven szóvirágos mondatokkal akarta jellemezni magát és a foglalkozását, és megfeledkezett a fogadásról. Az azonban megnyugtatta, hogy Beckett nem kiáltotta ki magát győztesnek, hanem adott neki még egy esélyt. Vajon miért nem csapott le a nő a hibájára? Csak nem hagyni akarja, hogy ő győzzön?
- Akkó most mi van? - értetlenkedett Kretén.
- Éhes? - kérdezte Beckett a férfit, mire az egy darabig csak bámult rá, aztán sokára bólintott. - Jöjjön! Meghívom egy pizzára - intett fejével az aluljáró kijárata felé a nyomozó, aztán elindult a mutatott irányba.
Castle elismerően állapította meg, milyen jó emberismerő a nő, hiszen Kretén ösztönlény, akit csak az hajt, hogy kielégítse a szükségleteit. Ha szerencséjük lesz, akkor ehhez egy frissen sült pizza is elég lesz.
Húsz perc múlva már a közeli pizzéria legtávolabbi sarkában ültek, miután Beckett jelvénye meggyőzte a pincérnőt, hogy beengedheti a nem éppen ápolt hajléktalant. Bár, amikor Kretén a pincérnőre villantotta szuvas fogakkal és hézagokkal tarkított fogsorát, a nőn látszott, hogy kétségbe vonja döntése helyességét. Végül a legeldugottabb zugba tessékelte őket, és olyan gyorsan készíttette el a pizzát, mint talán még soha.
Kretén alig rágott valamicskét a falaton, máris habzsolta a következő falatot.
Castle olyan messze húzódott a férfitól, amennyire csak engedte a műbőr ülés. A forró pizza oregánós, bazsalikomos, sajtos, sonkás, paradicsomos illata keveredett az áporodott izzadtság és vizeletszaggal, ami újabb próba elé állított a gyomrát. Most kimondottan örült a fogadásnak, mert úgy érezte, ha meg kellene szólalnia, nem tudná uralni a hányingerét.
- Mit akarnak tunni? - kérdezte Kretén teli szájjal, miközben szeme cikázott a két ember között.
- Volt a maguk területén egy Kenneth Wolf nevű hajléktalan. Szeretném, ha felidézné, hogy kivel találkozott, kivel barátkozott!
- Az meg ki a fene?
Beckett Castle-re nézett, és a szemével intett, hogy írja le a gyanúsítottat, hiszen ő egy egész napot a férfival töltött, de az író összeszorította a száját, és megrázta a fejét. A nő sóhajtott, és bosszúsan gondolt arra, hogy a fogadásuk miatt az író pont akkor nem szólal meg, amikor neki szüksége lenne rá.
- 65 éves öregúr mogyoróbarna felöltőben. Csendes, magányos hajléktalan - kezdte leírni az írótól eddig hallottak és a térfigyelő kamera képei alapján Wolf alakját, de nem tudta folytatni, mert Kretén elvigyorodott, amitől újra láthatóvá váltak romlott, ápolatlan fogai, és a szájában levő félig rágott étel.
Beckett alig észrevehetően elhúzta a száját, Castle pedig nyelt egyet, hogy emelkedő gyomrát elcsitítsa.
- Ja, a Professzor! Őt ismerem! - élénkült meg Kretén, aztán ravasz vigyor jelent meg az arcán. - Mesélek rúla, de akkor fizessen még egyet! - mutatott a pizzára.
Beckett intett a pincérnőnek, aztán várakozón a hajléktalanra szegezte a tekintetét.
- Hát, ha tunni akargya, a Professzor magányos farkas vót. Nem barátkozott az senkivel. Aszitte, hogy okosabb mindenkiné, uhhogy nem vót ippen a szívünk csücske.
- Mégsem utálták ki a területről - jegyezte meg Kate.
- Bicska aszonta, még jól gyühet az öreg esze, mer állítólag ügyvéd vót - vonta meg a vállát Kretén.
- Valakivel csak beszélgetett?
- Hát, Andersen-t bírta, mert egész nap vele koslatott.
Hirtelen rájött, hogy az Andersen-nek nevezett hajléktalan ott ül vele szemben, és nem is hajléktalan. Zavarában végighúzta kezeszárát a száján, amitől a kopott szövetkabát ujján egy fényes zsírcsík is került a különböző színű és nagyságú foltok mellé.
- Cingár megölésének éjjelén látta a Professzort?
Kretén úgy tett, mintha az utolsó szelet pizzát díszítő pepperóni kötné le minden figyelmét, és nem hallaná a kérdést.
- Bevihetem néhány új húsra éhező nehézfiú mellé a fogdába - dőlt hátra az ülésen Kate, miközben komótosan elővette a telefonját, mintha néhány egyenruhást akarna hívni. Elégedett mosoly jelent meg egy pillanatra a szája sarkában, amikor látta, hogy a terve működik.
Kretén riadt tekintettel pislogott, és nyelt egy hatalmasat.
- Ne-nem vihet be! Én nem csinátam semmit! Bicska tuggya, miben mesterkedett az öreg! - védekezett kétségbeesetten.
- Miből gondolja, hogy Bicska tud valamit?
- Hát, abbul, hogy amikor kipurcant a kölyök, Bicska aszonta, hogy a markában van az öreg, és akkor szorongatja meg, amikor csak akargya.
- A gyilkosság idején hol volt Bicska? - kérdezte Kate, noha pontosan emlékezett, hogy kihallgatási jegyzőkönyvek szerint azt vallotta Bicska, Bozont és Kretén, hogy két utcával távolabb, egy építkezési területen voltak együtt. Most, hogy Bicska börtönben ül, és Kretén nem függ tőle, talán jobban megered a nyelve.
- Én ... én ... izé nem tudom - nyögte ki nehezen a férfi.
- Maga hol volt?
- Én Bozonttal vótam az építkezésen. Semmi közöm a gyilkossághoz! - védekezett szélesen gesztikulálva, aztán hogy mentse az irháját, megeredt a nyelve. Közelebb hajolt Beckett-hez, és halkabbra fogta a hangját. - Bicska biztos tud valamit - bólogatott megerősítésképpen.
- Ezt miből gondolja?
- Akkor éjjel Bicska üzletelni akart Cingárral, de minket nem vitt magával. Aztán úgy rohant az építkezésre, hogy majd kiköpte a tüdejit! Aszonta balhé vót a kajáldás sikátorban, és látot valamit, ami még jó gyühet eccer. Akkor monta, hogy a markában van a Professzor.
Beckett sóhajtott egyet. Ha Kretén és Bozont nem hazudnak az első kihallgatásokkor, akkor már régen rács mögött lehetne a gyilkos.
- Miért nem beszélt erről a kollégáimnak? - kérdezte visszafojtott dühvel.
Kretén megvonta a vállát.
- Bicska aszonta, nem kell mindent a zsaruk orrára kötni. Meg asztán nem akartam balhét. Bicskával nem jó ujjat húzni.
Beckett rendezte a számlát, hívott egy járőrt, hogy bevitesse Kretént az őrsre, hogy felvegyék a vallomását, aztán engedélyt kért, hogy a fogdában meglátogathassák Bicskát, azaz John Gray-t.
Már a büntetésvégrehajtó intézet parkolójába kanyarodtak be, amikor Beckett megtörte a csendet. Egész úton az járt a fejében, milyen kellemetlenül furcsa, hogy Castle hallgatagon ül mellette, és nem szórakoztatja a gondolataival és nem sző új történetet az új információk birtokában. Úgy látszik, nagyon vágyik arra a közös vacsorára - gondolta - vagy ennyire megrémíti a papírmunka - mosolyodott el magában.
- Értékelném, ha nem helyeznéd előbbre valónak a fogadást a nyomozásnál - mondta megrovóan, utalva arra, amikor Kenneth Wolf-ot akarta jellemeztetni az íróval, de az nem szólalt meg.
- Nem helyezem előbbre.
Beckett felhúzta a szemöldökét, és kérdő tekintettel magyarázatot várva nézett a férfira.
- Nem tudtam megszólalni.
- Ugyan már, Castle! Te ne tudnál megszólalni?
- Érzékeny az orrom - jött az újabb szűkszavú válasz, ami kezdett felettébb idegesítő lenni Beckett számára. Mivel Castle elszántan összeszorította a száját, jelezve, hogy egy szót sem ejt ki a száján feleslegesen, Kate sóhajtott egyet, és megpróbálta kitalálni, mit is jelent ez a kijelentés.
- Szóval, érzékeny az orrod, tehát minden szagot nagyon erősen érzel - kezdte, mire Castle bólintott. - Érezted a pizza és Kretén szagát is - idézte fel a helyzetet. Látta, hogy Castle undorodva rázkódik meg az emléktől. Elnevette magát. - Hányingered volt? Azért nem szólaltál meg?
- Nem vicces - morogta sértetten az író.
- Szóval, az egyetlen helyzet, amikor nem beszélsz az, amikor hányingered van - vonta le a következtetést csipkelődve Beckett, és jót derült a duzzogó férfin, aki bosszankodva vette tudomásul, hogy nem vághat vissza, mert akkor a fogadást kockáztatja. Újra a futott át a fején, hogy vajon a vacsora, vagy a győzelem ennyire fontos az írónak.
Az előzetesben ülő Bicskát egy megtermett, marcona fegyőr kísérte a fogda kihallgatóhelyiségébe. Mivel éppen azzal a nyomozóval szemben ültette le a foglyot, akit az nemrég megtámadott, nem vette le róla a bilincset és a lábláncot. Megvárta, amíg Bicska leül, aztán néhány méterrel hátrébb lépett, és hátrakulcsolt kézzel megállt az ajtó mellett.
Castle feszengve a narancssárga kezeslábasos, meglepően ápoltnak tűnő Bicskára nézett, aztán a Beckett-re pillantott. Még nem látta olyan helyzetben a nőt, amikor szembe kell néznie egy az életére törő alakkal. Elismerően állapította meg, hogy Beckett rezzenéstelen arccal, az ajkán játszó, alig észrevehető gúnyos megvetéssel, kemény tekintettel nézett egyenesen a férfi szemébe.
- Mit akarnak? - morgott visszafojtott dühvel a hangjában Bicska. - Nem kérek bocsánatot, ha azért jöttek, akkor elszámították magukat.
- Nem vágyom a bocsánatkérésére - közölte szárazon Beckett. - Így legalább hosszabb ideig élvezheti a börtön vendégszeretetét.
- Azt gondúja, hogy az olyan rossz? Van fedél a fejem fölött, kapok enni, és télen nem fagyok meg - vonta meg a vállát, aztán Castle felé fordult, és egészen közel hajolt hozzá.
- Magával még számolok, amiért átrázott - sziszegte.
Az író orrát megcsapta az elfeketedett, szuvas fogakból áradó bűz. Ijedten húzódott hátrébb, miközben igyekezett úrrá lenni a rátörő hányingeren. Újra látni vélte azt az eszelős fényt a férfi szemében, amit akkor látott, amikor az késsel a kezében Beckett felé rohant. Nyelt egyet, aztán segélykérőn a nyomozó felé pillantott, aki azonnal érezte, hogy itt az idő, átvenni az irányítást.
- Arról csak álmodozhat a rácsok mögött. Maga egy balhés alak, aki vezér akar lenni a nehézfiúk között - hajolt kissé előre Beckett, hogy nyomatékot adjon a szavainak. Halkan beszélt, szinte suttogott, mégis olyan erő csendült a szavaiból, hogy Bicska önkéntelenül hátrébb csúszott a székben. - Mire kiszabadul, már csak egy megtört vénember lesz. De őszinte leszek, szerintem maga soha nem fog kiszabadulni. Vagy maga keresi a balhét, vagy a balhé találja meg magát.
Castle ámulattal figyelte, hogy a törékenynek látszó, gyönyörű nőből milyen erő árad. A testtartása, a hangja olyan határozottságot árasztott, aminek nem lehetett ellentmondani, mégis, ami az írót megbabonázta, az a nő átható, szinte delejező tekintete volt. Arra gondolt, ha így az akarata alá tud vonni egy vadembert, akkor bárkivel meg tudja tenni. Vajon akkor is ilyen erővel tud irányítani egy férfit, ha szerelmes, és meg akarja szerezni? Milyen akkor ez a különleges árnyalatú, gyönyörű szempár? Egy pillanatra felidézte a nő tekintetét, amit az első találkozásukkor megtapasztalt a kihallgatószobában. A pimaszkodó férfiakkal mindenesetre el tud bánni. Szerette volna látni, milyenek azok a zöldes-barna szemek, amikor csábítanak. Beckett hangja rántotta ki a merengésből.
- Én vagyok az utolsó esélye - mondta magabiztos nyugalommal. - Ha használható információval szolgál Kenneth Wolf-ról, talán segíthetek, hogy átszállítsák egy olyan börtönbe, ahol kevesebb a magánál erősebb nehézfiú. Ki tudja, ott még lehetne magából főnök is a rabok között.
Castle elismerően pillantott a nyomozónőre, és újra megállapította, hogy milyen okos. Az egyetlen dolog, amivel meg lehet környékezni Bicskát, az a hatalomvágya volt. Vezéregyéniség volt, aki mindenáron alattvalókat szeretett volna maga köré gyűjteni, még ha csak olyanokat is, mint Bozont és Kretén. Neki nem ijesztő a börtön, hiszen ott jobb ellátást kap, mint a szabad életben, de az, hogy egy csapat elítélt felett gyakorolhatja a hatalmat, láthatóan megmozgatta a fantáziáját, mert húsos ujjaival megvakargatta a fogvatartása alatt rövidre nyírt szakállát. Néhány másodpercig hallgatott, de vonásai lassan kisimultak, és arcáról eltűnt a düh.
- Rendben. Beszélek a fickóról, csak mondják meg, ki a fene az a Kenneth Wolf - morrantotta flegmán, de bizonytalanul cikázó tekintete elárulta, hogy vágyik a lehetőségre, de fél, hogy nem tud elég információval szolgálni, és maradhat a mostani helyén, ahol labdába sem rúghat a gyilkosok és pszichopaták között.
- A Professzor név többet mond magának?
Az eddig keménykedő férfi hirtelen megfeszült, szeme összeszűkült, mintha arra készülne, hogy minden szavát jól gondolja meg, mielőtt kimondja.
- Csak egy okoskodó, vén hajléktalan - rántotta meg a vállát. - Nem beszélt senkivel, nem tudok róla semmit.
- Ha most is hazudik, nem segíthetek magán - figyelmeztette Beckett. - Tudjuk, hogy látta Kenneth Wolf-ot, azaz a Professzort a gyilkosság éjszakáján.
Bicska megszívta a fogát, és dühösen az asztalra csapott, mire a fegyőr azonnal közelebb lépett, de Beckett intett, hogy nincs baj.
- Az az idióta Kretén nem tudta tartani a száját, mi? - dühöngött. Homlokán kidagadt egy ér, és olyan vörös lett, hogy Castle arra gondolt, erre az állapotra mondják, hogy mindjárt eldurran az agya. - Ne higgye, hogy rám verhetik azt a gyilkosságot!
- Akkor mondja el, mit látott azon az éjszakán, de ne feledje, hogy ez az utolsó esélye, hogy jobb helyre kerüljön - húzta el a mézesmadzagoz újra a férfi előtt Beckett, ami hatásosnak is bizonyult, mert Bicska láthatóan lecsillapodott, aztán beletúrt rövidre nyírt hajába, és beszélni kezdett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése