Slamasztikában 1/47

- Nocsak, Beckett nyomozó! Szóval? Milyennek szeretne látni? - fordult a nő felé huncutul csillogó szemmel.

Kate bosszúsan összeszorította a száját egy pillanatra, aztán kihívó tekintettel a férfira nézett. Esze ágában sem volt elárulni akár csak egy halvány mosollyal sem, hogy még az idegesítő tulajdonságait sem változtatná meg, mert akkor már nem az a férfi lenne, aki mindenkinél jobban izgatja a fantáziáját.

- Kezdetnek megtenné, ha lenyirbálhatnék az egódból, aztán folytathatnánk a szabályok betartásának gyakorlásával, leszokhatnál arról, hogy mindent megfogsz, ami nem kellene, és hogy szemtelenül rákérdezel olyan dolgokra, amikre nem illik, no meg felüdülés lenne, ha nem gyártanál lehetetlen elméleteket - mondta halálosan komolyan, de legnagyobb bosszúságára Castle arcáról nem tűnt el a pimasz mosoly.

- Csak ennyi? - húzta fel egy pillanatra a szemöldökét.

- Látod? Pont erről beszéltem! De sorolom még, ha akarod - vágott vissza a nő, bár korántsem volt biztos abban, hogy valóban tudná folytatni, ráadásul ezek voltak azok a tulajdonságai az írónak, amelyek néha valóban idegesítették, de amik nélkül csak egy átlagos, jóképű pasi lenne. - Ja, és túl sokat beszélsz!

Castle önelégülten hátradőlt az ülésben.

- Kipróbálhatjuk, hogy tetszene-e az a Richard Castle, akit leírtál - jegyezte meg, mire Beckett csak az égnek emelte a tekintetét, és sóhajtva megingatta a fejét.

- Úgysem bírnád ki - csendült enyhe gúny a hangjában.

- Fogadjunk? - fordult felé izgatottan a férfi.

Beckett sejtelmesen elmosolyodott.

- Egy nap?

- Csak ennyit nézel ki belőlem? - ráncolta sértetten homlokát az író, de csak egy lekicsinylő pillantást kapott a nőtől. - Hát jó, ha te megelégszel egy nappal, akkor legyen - vonta meg aztán a vállát.

- Ha nyerek, megírod helyettem a jelentést a mostani ügyről - mosolyodott el gonoszkodva Beckett, mivel jól tudta, hogy az író úgy irtózik az unalmas papírmunkától, mint az ördög a szenteltvíztől, de amikor meglátta, hogy Castle-ön csak egy másodpercig uralkodott el a bosszúság, és a következő pillanatban már öntelten felé nyújtja a kezét, gyorsan hozzátette: - és a következő kettőről.

Kate az útra szegezte a tekintetét, de elégedetten hallotta meg a férfiból feltörő bosszús nyögést, és nem kellett látnia, hogy tudja, milyen arcot vág. Azt is tudta, hogy csak néhány másodperc kell Castle-nek, hogy újra az egekig nőjön az önbizalma, ezért nem csodálkozott, amikor a férfi magabiztos hangon szólalt meg. 

- Rendben, de ha nyerek, akkor megteszed azt, amit az első ügyünk megoldása után kértem tőled.

Beckett meglepetten ráncolta a szemöldökét, miközben őrült tempóban próbálta felidézni a pillanatot, amire a férfi utal, nehogy olyan fogadásba menjen bele, ami nincs ínyére. Hirtelen elmosolyodott, és kacéran Castle-re pillantott.

- Vacsora? Még mindig arra hajtasz, hogy a trófeád legyek?

- Vagy én a tiéd - válaszolt a férfi ugyanazokkal a szavakkal, mint akkor, miközben ugyanolyan huncutul csillogó szemekkel és mosollyal várta a választ, mint azon a napfényes délutánon, amikor letartóztatták Harrison Tisdale-t.

- Álmaidban, Castle! - nézett hűvös tekintettel Beckett az íróra, de láthatóan nem tudta letörni a lelkesedését, mert nem tűnt el az arcáról a csibészes, ugyanakkor kihívó mosoly.

- Akkor? Áll a fogadás? - nyújtotta kezét Castle a nő felé.

- Csak egy vacsora, Castle! Semmi több! - nyomatékosította a fogadás tárgyát Beckett, aztán belecsapott a férfi tenyerébe. 

Percek óta hallgatagon ültek az autóban. Kate sejtette, hogy az író mindent el fog követni, hogy ne hibázzon, és eljátssza az általa megálmodott Richard Castle-t, ami persze egyáltalán nem lett volna ínyére, hiszen ő csak azért sorolta fel a férfi idegesítő szokásait, mivel egy kicsit le akart csipkedni az egójából. Eltöprengett, milyen unalmas lenne a csendes Richard Castle. Ahogy teltek a percek, és a férfi némán ült mellette, egy nyugtalanító gondolat kúszott az elméjébe. Mi van, ha éved, és Castle képes egy napig uralkodni magán, és megnyeri a fogadást? A vacsora felért volna egy randival! Lopva oldalra pillantott, és éppen meglátta, hogy Castle nagy levegőt vesz, hogy mondjon valamit, aztán hirtelen észbe kap, és becsukja a száját. Elfojtotta az arcára kívánkozó mosolyt, és megnyugodva gondolt arra, hogy a férfi nem fog tudni kibújni a bőréből, és előbb-utóbb képtelen lesz játszani a szerepét. Már látta maga előtt a morcos ábrázatot, ahogy az íróasztal fölé görnyedve írja a jelentést, miközben ő, a győztesek fensőbbséges mosolyával az arcán, kisétál az őrsről, hogy hazatérve elmerüljön a testet-lelket megnyugtató, selymesen simogató, illóolajoktól bódító fürdővízben, és belekortyoljon egy zamatos vörösborba. A kellemes gondolatokat azonban mindig megzavarta a tény, hogy veszíthet is. Nem a fogadás elvesztése izgatta elsősorban, bár azt is tudta, ha a férfi nyerne, akkor az önbizalma az egeket verdesné, és még nagyobb kihívás lenne megvívni vele egy-egy szellemi párbajt. A kellemetlen érzést az a tudat okozta, hogy ha a vacsorára kerülne a sor, Castle nagyobb jelentőséget tulajdonítana neki, mint amennyit ő szeretne. Már a kapitányság felvonójában álltak, amikor Kate megszólalt.

- Kíváncsi vagyok, vajon tényleg új életet akar-e kezdeni Kenneth Wolf Los Angelesben.

- Én is - válaszolt szűkszavúan Castle. Magában elmosolyodott. Csak nem hiszi Beckett, hogy bedől egy ilyen átlátszó trükknek? Persze, normális esetben, most elkezdené ecsetelni a hajléktalanná vált menő ügyvéd új életkezdési lehetőségeit, és kiszínezve a történetet, több variációt is felvázolna. De győzni akart, ezért elhatározta, hogy a reakcióit kordában fogja tartani. Köztudott volt az őrsön, hogy irtózott az unalmas papírmunkától, és minden alkalommal, amikor Beckett vagy a fiúk a jelentést körmölték, az orruk alá dörgölte, hogy ő nem rendőr, és ehhez a feladathoz már nem kell megcsillogtatnia a briliáns elméjét. Elmosolyodott az emlékre, hogy milyen arcot vágtak ezekben a helyzetekben a fiúk, és hogyan szikráztak Beckett szemei. A mosolya csak még szélesebbé vált, amikor elképzelte a győzelem pillanatát, és azt, ahogy meglepi egy ínycsiklandó vacsorával.

- Mi van? - csattant türelmetlenül a nő hangja, aki csak annyit érzékelt, hogy az író öntelten elmosolyodott.

- Semmi - vonta meg a vállát flegmán Castle.

Beckett szenvtelen arccal vette tudomásul, hogy a férfi nem fogja olcsón adni a bőrét, de nem is bánta. Szerette a kihívásokat. 

A következő fél órában megbeszélte Esposito-val és Ryan-nel, hogy ellenőriztetik a pályaudvarokat és reptereket, átvizsgáltatnak minden Los Angelesbe tartó járatot, felveszik a kapcsolatot az ottani kollégákkal, és általános körözést adnak ki a férfira. Éppen azon tanakodtak, hogy érdemes-e átvizsgálni a telefontársaságok ügyféllistáit, hogy vásárolt-e Wolf egy előfizetéses készüléket, ami alapján bemérhetnék a tartózkodási helyét, amikor Castle - aki eddig összekulcsolt kézzel, szótlanul ült a megszokott helyén Beckett íróasztala mellett - váratlanul megszólalt.

- Felesleges.

Három szempár szegeződött rá kíváncsian, de ő nem folytatta.

- Miért is? - kérdezte értetlenkedve Esposito.

- Wolf okos. Eldobható telefont vesz - mondta Castle, miközben jelentőségteljesen Beckett-re pillantott.

Esposito bosszúsan húzta össze a szemöldökét, és elgondolkodva mérlegelte a választ. Ryan viszont várakozva szegezte kék szemét az íróra, mivel érzékenyebb lélekkel áldotta meg a sors, mint a társát, megérezte, hogy Beckett és Castle között valami láthatatlan metakommunikáció zajlik. Szerette, amikor az író végigvezette egy gyanúsított lehetséges gondolkodását és tetteit, ámulattal szokta hallgatni, milyen logikusan és szemléletesen adja elő azt, de mivel Castle most csak hallgatott, megpróbálta ő felvázolni a gyanúsított tetteit.

- Szóval - kezdte lassan, miközben lopva Beckett-re pillantott - Wolf okos, sőt, minden hájjal megkent, ravasz ügyvéd, aki pontosan tudja, hogyan dolgozik a rendőrség, így azt is tudja, hogyan válhat láthatatlanná a számunkra. Sok pénzt szerzett Eric White-től, de nem megy szállodába, nem csináltat bankkártyát, és nem vesz előfizetéses telefont, legalábbis addig nem, amíg új személyazonosságot nem szerez. Az új élethez új név is kell. Mi tehát az első lépése?

- Új iratokat szerez! - mondta elismeréssel Beckett, mire Ryan kissé szégyenlősen elmosolyodott.

Esposito rosszallóan végigmérte barátját.

- Tesó! A Castle-junior címre pályázol? - csipkelődött, de csak azt érte el, hogy Ryan az íróra nézett, és amikor az elismerően bólintott, büszkén kihúzta magát.

- Azért még fejlődnöd kell, ha a nyomdokaiba akarsz lépni - jegyezte meg Beckett. - Tudod! Hiányoztak a felesleges szóvirágok, Wolf lélektani elemzése, és a CIA sem került a képbe - tette hozzá gúnyosan, és karba font kézzel, kihívó tekintettel az íróra nézett.

Castle-nek minden önuralmára szüksége volt, hogy ne ossza meg a nyomozókkal az elméletét egy kerek történetbe foglalva, de most nem tehette. Annak ellenére, hogy Ryan gondolatmenete csak szerény másolata volt az övének, még az sem bosszantotta, hogy Beckett gúnyolódik rajta. A fogadás megnyerése mindent felül írt. Hogy véletlenül se reagáljon a nő megjegyzésére, inkább a nyomozásra terelte a szót.

- Wolf ügyvéd volt - mondta szűkszavúan, és felhúzott szemöldökkel várta, hogy Beckett befejezze a gondolatát. Nem is tévedett.

- Ismerhetett olyan elítéltet, aki iratok hamisításával foglalkozott - csillant fel a nő szeme, és önkéntelenül elmosolyodott, aztán a fiúk felé fordult. - Szerezzétek meg azoknak a nevét, akiket Wolf olyan ügyben védett, ahol irathamisítás volt a vád! Gyere Castle! Meglátogatjuk az új haverjaidat, hátha látták, merre járt, vagy kivel találkozgatott Wolf a fiú megölése utáni napokban.

Castle egy pillanatig értetlenül nézett a lift felé induló nő után, amikor rájött, kikre is gondol a nyomozó, vágott egy grimaszt, kelletlenül felállt, és szó nélkül követte. Egyetlen porcikája sem kívánt találkozni Bicskával, Bozonttal és Kreténnel.

- Hányszor mondjam, hogy nem a haverjaim! - morogta maga elé, aztán hirtelen észbe kapott, hátha a megjegyzést felesleges beszédnek értékeli Beckett, de megkönnyebbülve tapasztalta, hogy a nő rá sem hederít. Hangtalanul sóhajtott egyet. Nem láthatta, hogy Kate halványan elmosolyodik.

Ryan töprengve két távolodó ember után nézett. Homlokán megjelentek a jellegzetes ráncok, amelyek Esposito számára árulkodó jelek voltak.

- Mi van, haver? Még mindig Beckett kritikája nyomaszt? - élcelődött, aztán barátságosan megveregette társa vállát. - Hidd el, jobb, ha nem hasonlítasz rá!

Ryan tagadóan megrázta a fejét.

- Neked nem tűnt fel semmi?

- Nem. Minek kellett volna feltűnni?

- Nem is tudom ... csak ... szóval olyan csendben volt Castle. Összeveszhettek? - fordult Esposito felé.

- Mi? Dehogy! Biztos, hogy nem vesztek össze. Akkor Beckett vagy kidobta volna az őrsről, vagy forrna a méregtől. Valami másról lehet szó - gondolkodott el most már Esposito is, aztán hirtelen ököllel az asztalra csapott. - Ha azért nem mert szólni az a firkász mert megbántotta valamivel Beckett-et, és bűnben érezte magát, akkor jobb lesz, ha nem kerül a kezeim közé - sisteregtek dühösen a szavai.

Ryan megingatta a fejét. Biztos volt benne, hogy valami egészen másról van szó.

- Beckett nem tűnt megbántottnak.

- Akkor?

- Kideríthetnénk, elvégre nyomozók vagyunk - mosolyodott el huncutul Ryan, mire Esposito cinkosan visszamosolygott rá.

- Megfigyelés indul?

Ryan lopva körbenézett, nincs-e tanúja a beszélgetésüknek, aztán kissé bátortalanul bólintott.