Castle elszoruló torokkal nézte az
egyenesen rászegeződő tekintetet, aztán pislantott egyet, mint aki nem
akar hinni a szemének. Ebben a pillanatban hangos dörömbölés hallatszott
az autó ajtaján.
Idegei eddig is pattanásig feszültek, a hangra pedig az egész teste összerándult. Döbbenten bámulta az ajtót, ami csak úgy rengett a jókora ütésektől. Száguldottak a gondolatai. Mivel belülről zárta be az ajtót, ha Beckett, vagy valamelyik ügynök jött vissza, csak ő tudja beengedni, de mi van, ha nem ők azok? Visszafordult a monitor felé. A férfi megszólalásig hasonlított Tyson-ra, de Castle egészen biztos volt benne, hogy nem ő az. 3XK minden új, plasztikai sebész alkotta vonása úgy beleégett az agyába, hogy egy alteregó nem tudta megtéveszteni. Az ismeretlen férfi még mindig csak egy helyben ácsorgott, és időnként a kamerába nézett, mintha tudná, hogy figyelik. Ha Tyson rendezte meg ezt az egészet, és egy ártatlan hasonmásával akarta kiugrasztani Beckett-éket a rejtekhelyükről, akkor lehet, hogy kihasználja az alkalmat, és rá akar lecsapni, hiszen teljesen védtelenül hagyták a kocsiban. Lehet, hogy ő áll az ajtó előtt? A képernyőn mereven bámuló férfi tekintete hirtelen riadt lett, szeme ide-oda járt, aztán megadva magát a magasba emelte mindkét kezét. A rárohanó FBI ügynökök egy pillanat alatt a földre teperték, hátrarántották a kezét, és megbilincselték. Ekkor lépett a kamera látóterébe Beckett és Shaw ügynök, előreszegezett fegyverüket a férfira fogták, akit két kommandós próbált talpra állítani. Castle vacillált. A dörömbölés egyre türelmetlenebbé vált, de már biztos volt abban, hogy nem a saját emberei akarnak bejutni. És ha Tyson az? Már máskor is megkockáztatta a sorozatgyilkos, hogy egészen közel merészkedett hozzájuk, hiszen bement hozzá a kapitányság fogdájába, amikor rá akart kenni egy gyilkosságot, és az őrsön is megjelent, miután elrabolta. Bevillantak Jordan mondatai, miszerint Tyson egyre merészebb és magabiztosabb. De ha ő az, akkor mit akar? Még egyszer elrabolni, túszul ejteni vagy megölni? Ez utóbbit nem tartotta valószínűnek, hiszen azt bármikor megtehetné, és különben is, egy elmebeteg játékot játszik velük, amiben az elégíti ki a vágyait, ha nem jutnak a nyomára, és újra ölhet. Az ajtó felé lépett, és a kilincsre tette a kezét. Hirtelen olyan gyűlölet lett úrrá rajta, amit még sosem érzett. Most szemtől szemben megfizethetne minden szenvedésért, amit ez a rendkívül okos gyilkos okozott nekik! Kapkodva nézett körbe, valami fegyverként használható tárgy után kutatva, amikor tekintete megállt az egyik monitoron. Beckett döbbent, hitetlenkedő arccal bámult az elfogott férfira, aztán Jordan felé fordult, és Castle egyértelműen le tudta olvasni a szájáról, ahogy annyit mond: "Ez nem Tyson!", majd szeme hatalmasra tágult a felismeréstől, és rohanni kezdett.
A dörömbölés abbamaradt. Egy pillanat alatt kellett döntenie. Ha Tyson áll kinn, tudja, hogy ennyi idő alatt felismerte Beckett, hogy csak egy hasonmását követték, és néhány másodperc múlva fel fog szívódni a reggeli csúcsforgalomban. Ezt pedig nem engedheti meg!
Vett egy nagy levegőt, és lesz, ami lesz alapon kinyitotta az ajtót. Bárkire jobban számított, mint arra nem, akivel szembe találta magát. A hatvan év körüli hajléktalan férfi arca szinte ki sem látszott a hónapok alatt megnövő ápolatlan szakálltól, zsíros, csimbókokban álló haja csaknem a válláig ért, szedett-vedett ruhája koszos volt, és az egész ember olyan bűzt árasztott, hogy Castle gyomra felfordult tőle.
- Na végre! - méltatlankodott rekedt hangon, miközben fájdalmas képet vágva dörzsölgette az öklét. - Azt hittem, már sosem nyitja ki! - morogta. A beszéd közben elővillanó hiányos, szuvasodástól feketéllő fogsora, és a szájából áradó borgőzös lehelet még rontott a szánalmas összképen.
Castle kijjebb hajolt, és végigpásztázta a gyalogosoktól hemzsegő utcát, aztán hogy hányingerét legyőzze, nyelt egyet.
- Mit akar? - kérdezte.
- Egy manyus jól megfizetett, hogy ezt adjam oda magának - nyújtott egy összehajtogatott papírt Castle felé.
- Hol van? Hol van az a férfi, akitől ezt kapta? - nézett izgatottan körbe, miközben elvette a papírt.
- Hunnan tudjam én aztat? - vonta meg a vállát a férfi, és a lábánál több mérettel nagyobb cipőben csoszogva elindult a pályaudvar felé.
- Hé, várjon! - ugrott ki az FBI megfigyelőkocsijából Castle, és a hajléktalan férfi vállára tette a kezét, hogy megállásra kényszerítse.
- Haggyon má békibe! Nekem csak az vót a dógom, hogy odaadjam a papírt. - rázta meg magát dühösen a férfi, hogy megszabaduljon Castle szorításától. - Nincsen magának semmi köze hozzám!
- De nekem van! - csattant Beckett hangja, aki a fegyverét előretartva lépett ki az autó mögül, és lépett a meglepett hajléktalan elé. - NYPD! Lesz egy kis megbeszélni valónk!
Miközben megbilincselte a folyamatosan ellenkező és kiabálva fenyegetőző férfit, Castle-re nézett.
- Nem ő volt az - mondta.
- Tudom. Üzenetet küldött - bólintott az író, és két okból is a környéket pásztázta a szemével, miközben meglengette az összehajtogatott papírt. Egyrészt nem akart Beckett dühös tekintetével találkozni, másrészt biztos volt abban, hogy Tyson a közelben van, és figyeli az általa rendezett színjátékot, amiben ők a főszereplők.
- És ha Tyson lett volna? - sütött a harag a kérdésből. - Megegyeztünk, hogy a kocsiban maradsz!
Castle úgy tett, mintha nem hallaná a feddő szavakat, csak forgolódott körbe, hátha kiszúr egy napszemüveg mögé rejtőző ismerős alakot.
- Biztos, hogy a közelben van - mondta félig magának, félig Kate-nek. A szeme sarkából látta, hogy néhány ügynök feléjük tart, amikor kiszúrta a Toyota Prius-t, ami félig a járdán, félig a buszsávban állva, várakozott. Mivel a Madison avenue-n nem lehet az út szélén parkolni, a feltűnő formájú, áramvonalas autó szinte vonzotta a tekintetét. Más színe volt, mint amit Tyson akkor bérelt, amikor a karikagyűrűt vette, de ugyanaz az évjárat volt, és a kormány mögött egy napszemüveges, barna hajú férfi ült.
Castle nem mozdult, csak másodpercekig meredt az autóra, és összehúzott szemmel próbálta kivenni a sofőr vonásait. Érezte, hogy Beckett mellé lép, és követi a tekintetét, aztán a mellényére szerelt adóvevőbe szól.
- Gyanúsított egy szürke Toyota Prius-ban a Madison és a 45. utca sarkánál - mondta. Abban a pillanatban a Toyota motorja felbőgött, és csikorgó kerekekkel sorolt be a külső sávban száguldó autósorba.
Beckett rohanni kezdett, Castle pedig egy pillanatnyi meghökkenés után követte. A feszültség okozta adrenalin még elnyomta a combjában jelentkező fájdalmat, ezért sántítva, de elég jó tempóban futott a nyomozó után, miközben szemével a nő kocsiját kereste. Meglepetésére Kate egy kékesszürke Volvo ajtaját tépte fel, és ült be olyan gyorsan, hogy érezte, nem fog időben odaérni.
Zihálva megállt, és torkaszakadtából kiabálni kezdett, miközben karjaival hadonászott.
- Beckett! Kate! Várj!
Dühösen csapott öklével a levegőbe, és elkeseredetten harapta be a száját, amikor látta, hogy a nő rá sem hederít, hanem nagy gázt adva elindul. Aztán váratlanul a kocsi irányt változtatott, egy kaszkadőröket is megszégyenítő félfordulattal elé kanyarodott, és olyan hirtelen állt meg, hogy a gumik fekete csíkot hagytak az aszfalton. Olyan gyorsan szállt be, ahogy csak bírt, és megkönnyebbülten pillantott Kate-re, aki minden figyelmét a vezetésre összpontosítva tövig nyomta a gázpedált.
- Ott van! - mutatott előre Castle. - Lekanyarodott az 57. utcába!
- Kösd be magad! - szólalt meg Kate mérgesen, anélkül, hogy a férfira nézett volna.
Castle tudta, hogy Beckett még mindig dühös rá, amiért elhagyta a biztonságot jelentő megfigyelőkocsit.
- Kösz, hogy nem hagytál ott - mondta őszinte, lágy hangon, hogy megtörje a nő haragját.
Kate néhány másodpercig nem válaszolt. Úgy tett, mintha figyelmét teljesen lekötné, hogy ne tévessze szem elől az autók között szlalomozó Toyotát, de képtelen volt továbbra is haragudni a férfira. Bár csodálkozott volna, ha egyszer az életben szót fogad, és nem sodorja magát veszélybe, most érzékenyebben érintette a tudat, mi lett volna, ha Tyson áll az ajtó előtt, nem pedig egy hajléktalan. Persze, mint oly sokszor, most is elég volt egy őszinte mondat a kellemesen búgó bariton hangon, ő máris megbocsátja a vakmerőséget.
- Ne köszönd, mert már bánom! - vetette oda tettetett haraggal, és anélkül, hogy oldalra nézett volna, tudta, hogy Castle szája sarkában megjelent egy elégedett, pimasz kis mosoly. - Hívj erősítést! - mondta, hogy elterelje lelkiismeret-furdalásáról a gondolatait, amiért magával hozta Castle-t, holott nagyobb biztonságban lett volna az FBI védelme alatt.
A forgalom gyérült, ahogy kifelé tartottak a belvárosból, ezért a Toyota egyre jobban növelte a sebességet, Beckett pedig igyekezett tartani vele a lépést, sőt, úgy tűnt kissé csökkentette a köztük levő távolságot. Egyre többször nézett a visszapillantó tükörbe, nem bukkannak-e fel mögötte az FBI autói, és néha előre hajolva kikémlelt a szélvédőn az égre, nincs-e segítségére egy rendőrségi helikopter, de úgy tűnt, hiába jelezték a pozíciójukat Shaw ügynöknek, magukra vannak utalva. Ahogy nőtt a sebességük, egyre nehezebb volt különleges jelzés nélkül utat törni maguknak a kocsisorban anélkül, hogy balesetet okoznának. Kate átkozta a portóit, ami miatt most nincs se rendőrségi rádiója, amin szirénája.
- Apám új autója - törte meg a csendet, amikor látta, hogy Castle érdeklődve pillant körbe, és csodálja meg az ismeretlen járművet.
- Jó kis kocsi - nyögte a férfi, miután egy éles ívű kanyarban az ablakhoz koppant a feje. - Remélem a törésteszteken is jól szerepelt!
Amikor egy hosszú, egyenes útszakaszra értek, ahol könnyen szemmel tarthatták az őrült iramban száguldó Toyota Prius-t, Castle előhúzta zsebéből a hajléktalantól kapott papírt, és széthajtogatta.
- Hm - lepődött meg, amikor előtűntek a kék golyóstollal írt szavak.
- Mi az üzenet? - kérdezte türelmetlenül Kate, és most először pillantott a mellette ülő férfira.
- "TIK-TAK, TIK-TAK! Egy kis segítség, hogy izgalmasabb legyen a játék: Hf-495-La" - mondta egy grimaszt vágva Castle, és Kate felé fordította a papírt, de az éppen sávot váltott a megengedettnél csaknem háromszor nagyobb sebességgel, így nem nézett oda.
- Ha most elkapjuk, akkor nem kell megfejtenünk a rejtvényét - szűrte a fogai között a nő. - Kapaszkodj!
- Apám új autója - törte meg a csendet, amikor látta, hogy Castle érdeklődve pillant körbe, és csodálja meg az ismeretlen járművet.
- Jó kis kocsi - nyögte a férfi, miután egy éles ívű kanyarban az ablakhoz koppant a feje. - Remélem a törésteszteken is jól szerepelt!
Amikor egy hosszú, egyenes útszakaszra értek, ahol könnyen szemmel tarthatták az őrült iramban száguldó Toyota Prius-t, Castle előhúzta zsebéből a hajléktalantól kapott papírt, és széthajtogatta.
- Hm - lepődött meg, amikor előtűntek a kék golyóstollal írt szavak.
- Mi az üzenet? - kérdezte türelmetlenül Kate, és most először pillantott a mellette ülő férfira.
- "TIK-TAK, TIK-TAK! Egy kis segítség, hogy izgalmasabb legyen a játék: Hf-495-La" - mondta egy grimaszt vágva Castle, és Kate felé fordította a papírt, de az éppen sávot váltott a megengedettnél csaknem háromszor nagyobb sebességgel, így nem nézett oda.
- Ha most elkapjuk, akkor nem kell megfejtenünk a rejtvényét - szűrte a fogai között a nő. - Kapaszkodj!
Castle engedelmesen megmarkolta az ablak fölötti fogózkodót, miközben elgondolkodva Kate-re pillantott. Olyan gyűlölettel vegyes indulatot hallott ki az előbbi mondatnál a hangjából, ami meglepte. A nő tekintete, résnyire összeszűkült szeme, szorosra zárt ajkai ugyanezeket az érzéseket tükrözték, de melléjük társult az elszántság is.
Beckett megállapította, hogy Tyson nagyon jól vezet, mert minden tudására szüksége volt, hogy tartani tudja vele a lépést, amikor a férfi lekanyarodott a kicsi, zegzugos utcákba, ahol már nem a sebességről, hanem a manőverező képességről szólt a vezetés. Ismerte ezt a környéket. Hirtelen egy félkört leíró utcába kanyarodott a Toyota, Beckett-nek pedig beugrott, hogy van egy egyenes, rövidebb út is, és ha azon halad, Tyson elé vághat. Castle szemével a Toyotát követte, ezért nem számított a hirtelen irányváltoztatásra, és szinte nekipréselődött az ajtónak.
- Megelőzzük - adott magyarázatot Kate a fel nem tett kérdésre, és tövig nyomta a gázt.
A szűk utcában szinte folyamatosan nyomta a dudát, nehogy elüssön egy biciklist vagy egy járdáról lelépő gyalogost, aki nem számít egy őrült tempóban száguldó autóra. A Volvo motorja a olyan fordulatszámon pörgött, amire Jim Beckett soha nem kényszerítette, de hála a svéd mérnököknek, könnyedén repítette a másfél tonnányi karosszériát. Nem gyorsult túl jól az autó, de a nagy sebesség meg sem kottyant neki, így amikor kiértek az utca végére, szinte beleütköztek a Toyota Prius-ba. Kate néhány méter előnyt szerzett, és lassan jobbra húzódva megállásra akarta kényszeríteni Tyson-t. A Toyota fékezett, hogy az összeütközést elkerülje, mire Beckett élesen elé kanyarodott, így beszorította a Volvo és a házsor közé Tyson-t.
Castle rémülten nézte, ahogy közeledik felé a fékező Toyota. Az ütközésre számítva ösztönösen maga elé tartotta a kezét, behunyta a szemét és behúzta a nyakát. A fékcsikorgás elhallgatott, és mivel nem történt semmi, az író kinyitotta a szemét. A Toyota pár centiméterre állt meg az ajtajától, így nem tudott kiszállni.
- Bukj le Castle! - kiáltott rá Kate, miközben kiszállt az autóból, és a Volvo-t használva fedezékül, a sofőrre szegezett fegyverrel letérdelt a motorháztető mögött.
Castle a vezető ülés felé hajolt, aztán megpróbált úgy átmászni a másik oldalra, és kijutni az autóból, hogy Tyson ne tudja lelőni. Ösztönösen cselekedett. Lehet, hogy biztonságosabb lett volna a kocsiban meghúznia magát, de nem akarta Beckett-et magára hagyni.
- Feltartott kezekkel szálljon ki a kocsiból! - hallotta a nő parancsoló, éles kiáltását, bár biztos volt benne, hogy szavakkal most nem mennek semmire. Amikor a nő mellé guggolt, az csak a szeme sarkából nézett rá, de Castle tudta, hogy majd' felrobban a méregtől, amiért elhagyta a biztonságot nyújtó autót.
Beckett sem fűzött sok reményt ahhoz, hogy Tyson megadja magát, ezért felkészülve a tűzpárbajra, szorosabbra fonta ujjait a fegyver markolatán. A délelőtti napfény lapos szögben érte a szélvédőt, és megtörve rajta, szikrázó fénnyel csillogott, ezért nem látta a sofőr arcát. Éppen vett egy nagy levegőt, hogy megismételje a mondatot, amikor mindkettejük meglepetésére lassan kinyílt a Toyota ajtaja.
Beckett megállapította, hogy Tyson nagyon jól vezet, mert minden tudására szüksége volt, hogy tartani tudja vele a lépést, amikor a férfi lekanyarodott a kicsi, zegzugos utcákba, ahol már nem a sebességről, hanem a manőverező képességről szólt a vezetés. Ismerte ezt a környéket. Hirtelen egy félkört leíró utcába kanyarodott a Toyota, Beckett-nek pedig beugrott, hogy van egy egyenes, rövidebb út is, és ha azon halad, Tyson elé vághat. Castle szemével a Toyotát követte, ezért nem számított a hirtelen irányváltoztatásra, és szinte nekipréselődött az ajtónak.
- Megelőzzük - adott magyarázatot Kate a fel nem tett kérdésre, és tövig nyomta a gázt.
A szűk utcában szinte folyamatosan nyomta a dudát, nehogy elüssön egy biciklist vagy egy járdáról lelépő gyalogost, aki nem számít egy őrült tempóban száguldó autóra. A Volvo motorja a olyan fordulatszámon pörgött, amire Jim Beckett soha nem kényszerítette, de hála a svéd mérnököknek, könnyedén repítette a másfél tonnányi karosszériát. Nem gyorsult túl jól az autó, de a nagy sebesség meg sem kottyant neki, így amikor kiértek az utca végére, szinte beleütköztek a Toyota Prius-ba. Kate néhány méter előnyt szerzett, és lassan jobbra húzódva megállásra akarta kényszeríteni Tyson-t. A Toyota fékezett, hogy az összeütközést elkerülje, mire Beckett élesen elé kanyarodott, így beszorította a Volvo és a házsor közé Tyson-t.
Castle rémülten nézte, ahogy közeledik felé a fékező Toyota. Az ütközésre számítva ösztönösen maga elé tartotta a kezét, behunyta a szemét és behúzta a nyakát. A fékcsikorgás elhallgatott, és mivel nem történt semmi, az író kinyitotta a szemét. A Toyota pár centiméterre állt meg az ajtajától, így nem tudott kiszállni.
- Bukj le Castle! - kiáltott rá Kate, miközben kiszállt az autóból, és a Volvo-t használva fedezékül, a sofőrre szegezett fegyverrel letérdelt a motorháztető mögött.
Castle a vezető ülés felé hajolt, aztán megpróbált úgy átmászni a másik oldalra, és kijutni az autóból, hogy Tyson ne tudja lelőni. Ösztönösen cselekedett. Lehet, hogy biztonságosabb lett volna a kocsiban meghúznia magát, de nem akarta Beckett-et magára hagyni.
- Feltartott kezekkel szálljon ki a kocsiból! - hallotta a nő parancsoló, éles kiáltását, bár biztos volt benne, hogy szavakkal most nem mennek semmire. Amikor a nő mellé guggolt, az csak a szeme sarkából nézett rá, de Castle tudta, hogy majd' felrobban a méregtől, amiért elhagyta a biztonságot nyújtó autót.
Beckett sem fűzött sok reményt ahhoz, hogy Tyson megadja magát, ezért felkészülve a tűzpárbajra, szorosabbra fonta ujjait a fegyver markolatán. A délelőtti napfény lapos szögben érte a szélvédőt, és megtörve rajta, szikrázó fénnyel csillogott, ezért nem látta a sofőr arcát. Éppen vett egy nagy levegőt, hogy megismételje a mondatot, amikor mindkettejük meglepetésére lassan kinyílt a Toyota ajtaja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése