- Beckett! Te itt? - kérdezte
ártatlanságot színlelve, meglepetten Castle. - A szívbajt hoztad rám! -
tette színpadiasan kezét a szívére, és feszengve elmosolyodott.
Azt várta, hogy Kate megforgatja a szemét, és bosszankodva leszidja, vagy dühösen kiabálni kezd, esetleg rácsodálkozik, hogy mit keres ő itt, még azt is el tudta képzelni, hogy megbilincseli, amiért egy rendőrségi akcióba ütötte az orrát. Tévedett. Kate hallgatott, csak fájdalmat és dühöt sugárzó tekintete tanúskodott a benne dúló érzelmekről, és a máskor életteli, telt ajkak, amelyeket most úgy összeszorított, hogy elfehéredtek. Aztán amikor észrevette, hogy a nő keze enyhén megremeg, amikor a tokjába csúsztatja a fegyvert, tudta, hogy egészen más a helyzet, mint régen, amikor megszegte a szabályokat. Tekintetük néhány másodpercre összefonódott, aztán mintha ő ott sem lenne, Kate a mögötte álló Steve-re nézett.
A férfi magasba tartotta mindkét kezét, rémülten kapkodta a tekintetét, és hol Beckett-re, hol Espo-ra nézett.
- É-én csak egy szerelő vagyok - magyarázkodott dadogva. - Ő akart mindenáron idejönni - intett fejével Castle felé olyan hévvel, mint amikor a gyerekek bűnbaknak kiáltják ki a társukat, aztán magát mentegetve gyorsan hozzátette: - Én éppen most akartam magukat hívni.
Espo érezte, hogy Beckett olyan feszült, hogy mindjárt felrobban, és Castle-nek szerencséje van, hogy kivételes önuralomra képes a nő, mert ő a helyében már biztosan képen törölte volna. Rá ugyanis nem hat az író kisfiúsan sármos, vagy ártatlan, ugyanakkor huncut mosolya.
- Hogy hívják? - kérdezte, hogy időt adjon Kate-nek, hogy lecsillapodjon.
- Steve Cobbler. Szerelő vagyok, és a világítást jöttem ellenőrizni.
- Tapasztalt valami szokatlant vagy gyanúsat? - vette át a szót Beckett, szándékosan egyes szám második személyben feltéve a kérdést, miközben szemét Steve-re szegezte.
Castle érezte, hogy a nő keresztülnéz rajta. Egy pillanatig arra gondolt, Kate-nek igaza van, amiért dühös rá, de aztán eszébe jutott, milyen csalódott volt, amikor annak ellenére, hogy ő fejtette meg Tyson rejtvényét, Kate kitette a lakása előtt, és közölte, hogy nem vehet részt az akcióban. Ő is dühös lehetne, mégis inkább fájdalmat érzett. Még sosem fordult elő, hogy Beckett átnézzen rajta.
- Igen találtunk! - szólalt meg erélyesen, hogy magára irányítsa a figyelmet, de Kate továbbra is Steve-re nézett.
- Magát kérdeztem! - csattant parancsolón a hangja, mielőtt Castle belekezdhetett volna.
- I-igen, találtunk - értetlenkedett zavartan Steve. Furcsállotta, hogy a rendőrök nem foglalkoznak az íróval, de nem töprengett rajta sokáig, hanem gyorsan mesélni kezdett, még mielőtt bajba kerülne a kíváncsi firkász miatt.
Miközben a sötét folyosón haladtak a pihenő felé, és hallgatták Steve előadását, Castle árnyékként kullogott a kis csapat után. Csak Espo vetett felé egy megértő pillantást, de nem szólt. A szobába érve figyelte, ahogy Kate homlokán megjelenik a két kis ránc, ahogy felméri a felirat és a bilincsek jelentőségét, aztán észrevette, hogy amikor meglátta a felhúzószerkezetet, egy apró remegés fut végig rajta, és alig észrevehetően nyel egyet. Tudta, hogy ugyanazt érzi, mint amit tíz perccel ezelőtt ő is érzett.
- Kifelé! - szúrta oda Beckett keményen, az éppen belépni szándékozó Steve-nek. - Remélem, nem tapogatott össze semmit! - villant szeme a férfira, mire az megrázta a fejét, és engedelmesen hátrálni kezdett.
Castle úgy döntött, itt az ideje, hogy rákényszerítse Beckett-et, hogy ha akarja, ha nem, tudomásul vegye a jelenlétét. Félretolta az útjában álló Steve-t, és a felhúzható kaput néző nő mellé lépett.
- Ez egy üzenet, Kate - szólalt meg halkan.
- Tudom - válaszolt alig hallhatóan Beckett, de hangjából kicsendült a félelem. Castle egy pillanatra annak a szerelméért rettegő nőnek látta, aki a raktárban volt, de aztán vett egy nagy levegőt, visszaváltozott a rettenthetetlen Beckett nyomozóvá, és ellépett mellőle. - Espo! Értesíts Shaw ügynököt. Hívják a helyszínelőket, és kutassák át a környéket! Lehet, hogy Tyson a környéken van. Szereti learatni a dicsőséget, hogy minden az ő tervei szerint alakul, ezért lehet, hogy valahonnan figyeli az akciót. Őket vidd magaddal! - intett Steve felé, de az először használt többes számból egyértelmű volt, hogy a parancs Castle-re is érvényes.
- Ezt nem teheted, Kate! - lépett az író dühösen a nő után. - Én találtam meg a rejtekhelyet!
- De megtehetem - fordult meg hirtelen Kate.
A váratlan mozdulattól a férfi csaknem beleütközött. Olyan közel álltak egymáshoz, hogy Castle érezte, ahogy a feszültségtől vibrál köztük a levegő.
- Gyere, Castle! - hallotta meg Javi nyugodt hangját, aztán érezte, ahogy a nyomozó megfogja a vállát, hogy indulásra késztesse. Lassan elindult az ajtó felé, de ott megtorpant, és visszanézett a szoba közepén álló nőre.
- Igen, megteheted, hogy elküldesz, de nem azért teszed, mert muszáj, hanem azért, mert te ezt akarod - mondta, és nem bánta, hogy szavaiból kihallatszik a keserűség.
Kate csak állt mereven, és úgy érezte, mintha kést forgattak volna a szívében. Amikor a három férfit elnyelte a sötétség, sóhajtva hagyta el tüdejét az addig visszafojtott levegő, és érezte, hogy az addig feszülő izmai elernyednek. A megkönnyebbülés, hogy nincs semmi baja Castle-nek, most az öröm mellé dühöt hozott. Dühös a férfira, de legfőképpen saját magára. Az összes félelmet megspórolhatta volna, ha hagyja, hogy Castle velük jöjjön az alagútba, ráadásul veszélybe sem sodorta volna magát a kíváncsisága miatt. Körbenézett, és megpróbált Tyson üzenetére koncentrálni.
- Ha én ezt a feleségemnek elmesélem, el sem fogja hinni - locsogott a szervizúton kifelé haladva Steve. Látszott rajta, hogy az előbbi félelmét felváltotta az izgalom, és már látta maga előtt, hogyan dicsekszik el a felfedezéséről az álmélkodó feleségének.
- Azért ne ijessze halálra! - morogta Castle a bajsza alatt, mire a szerelő tudálékosan mosolyogva felé fordult.
- Ez a nyomozónő ismeri magát, mint a rossz pénzt, ugye?
- Csak azt hiszi, hogy ismer - mondta halkan az író.
Espo elgondolkodva figyelte Castle-t. Egyáltalán nem tetszett neki, ahogy Beckett és az író kapcsolata alakult, mert az addig kiegyensúlyozott, magabiztos, boldog nő szétszórttá, bizonytalanná, és rendkívül boldogtalanná vált, még ha minden igyekezetével azon is volt, hogy ezt eltitkolja. Nem volt joga beleszólni az életükbe, de a véleménye megvolt a nő döntéséről. Most fordult elő először, hogy nem Kate-tel értett egyet, ezért miután értesítette a fejleményekről Shaw ügynököt és Gates kapitányt, a szerelőt pedig egy ügynökre bízta,a lehajtott fejjel ácsorgó íróhoz lépett.
- Ez nehéz lesz - mondta megértően.
Castle felnézett, és a meleg, barna szemekből kiolvasható együttérzést láttán tudta, hogy Javi nem az ügyre, hanem a Kate-tel való kapcsolatára céloz.
- Az - mondta szűkszavúan.
- Figyelj! Én mindenről tájékoztatlak, de most jobb lenne, ha hazamennél. A helyszínelés eltart reggelig, szóval, szerintem itt úgyis csak unatkoznál. Mindjárt itt lesz Shaw ügynök - próbálta új érvvel meggyőzni a vacilláló írót. - Szidásra vágysz? - húzta fel kérdőn a szemöldökét.
- Tudod, van, amikor a szidás jobban esik, mint ha keresztülnéznek az emberen - mondta keserűen, és a kocsija felé indult.
Kate úgy érezte magát, mint akit kifacsartak. Néhány órát tudott aludni, akkor is rémálmok gyötörték, és úgy érezte, fáradtabban kelt fel, mint ahogy hajnalban lefeküdt. Már a hatodik kávén járt az esze, igaz, már késő délután volt. Várták a helyszínelők jelentését, bár azt már tudták, hogy csak Helga Ormond ujjlenyomata volt a szobában, és a falon levő felirat festéktől származik. Kate úgy érezte, nincs se ereje, se türelme a végtelennek tűnő kihallgatásokhoz. Minden emberrel beszéltek, akinek bármilyen köze lehetett a szervizúthoz. Szerelőket, karbantartókat, takarítókat hallgattak ki, eredménytelenül. Egy csapat a térfigyelő kamerák felvételeit nézte át, hátha felbukkan a bérelt Toyota Prius, vagy a fagyis autó, hiszen Tyson-nak ide kellett hoznia Helga-t, és el kellett vinnie a holttestét. A várakozás, és az egy helyben toporgás felemésztette a türelmét. Egyre nehezebben koncentrált, és egyre többet gondolt Castle-re. Miután újra, meg újra felidézte a történteket, egyre jobban megértette saját viselkedését. A biztosítékot az ütötte ki nála, hogy hiába akarja távol tartani a veszélytől Castle-t, ha a férfi alaptermészetére az a jellemző, hogy a kíváncsisága, és a rejtélyekhez való vonzódása legyőzi a félelmét. Vajon, ha nem kapcsolódhatna be a gyilkossági ügyekbe, akkor is találna magának veszélyforrást? Sóhajtva hátradőlt a székében, megdörzsölte a homlokát, és önkéntelenül a lift felé nézett. Ilyenkor szokott Castle megjelenni, kezében két kávéval, arcán az utánozhatatlan mosolyával. Hirtelen úgy érezte, valakivel beszélnie kell a történtekről, különben képtelen lesz a munkájára figyelni. Fogta a telefonját, és az apja képéhez görgette a névjegyzéket, aztán meggondolta magát, és Lanie-t hívta.
- Szia. Ráérsz? - kérdezte, miközben a lift felé indult.
- Ő ... hát ...
- A boncteremben vagy?
- Nem a vizsgálóban, de most nem lenne szerencsés, ha ... - próbálta eltéríteni a szándékától finoman Kate-t, de az a szavába vágott.
- Csak néhány perc, Lanie. Muszáj beszélnem veled. Történt valami - csengett kétségbeesetten a hangja, és letette a telefont. Nincs olyan hulla, ami ne várhatna néhány percet - gondolta, miközben sóhajtva a litf falának dőlt.
Lanie dermedten állt a betegének háttal, hogy az ne lássa tanácstalan, kétségbeesett arcvonásait. Szorongatta a telefont, és azon töprengett, visszahívja-e Kate-t.
- Ugye nem akarsz kórházba küldeni? - szólalt meg a beteg a háta mögött.
Ahogy Lanie meghallotta, a könyörgő, félelemmel teli hangot, letette a telefont, és megnyugtató mosollyal az arcán megfordult.
- Nem. Mindjárt jön az asszisztensem, és segít túlélni ezt a kis sebészeti beavatkozást.
- Rendben. Ha te mondod, akkor biztosan túlélem - húzta kényszeredett mosolyra száját a férfi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése