- Nem. Nem hiszem, hogy boldog lesz - ejtette ki határozottan, szokatlanul keményen a szavakat.
Kate-t szíven ütötték a szavak. Abban reménykedett, hogy Lanie ugyanúgy gondolkodik, mint ő, és bár nem mondta ki nyíltan, egyértelművé tette, hogy nem ért egyet a döntésével.
- De élni fog - védte még mindig az igazát egyre bizonytalanabbul.
Lanie érezte, hogy Kate már vagy ezerszer végiggondolta az érveket és ellenérveket, ezért úgysem tudja meggyőzni, és nem is akarta. A véleményét sosem rejtette véka alá, de mindig tiszteletben tartotta barátnője magánéleté. Soha nem szólt bele az életébe, a döntéseibe, inkább csak elmondta, hogy kívülállóként hogyan látja a dolgokat, és néha rávilágított arra, hogy próbálja kicsit a másik nézőpontjából is nézni a kapcsolatukat. Percekig hallgattak. Lanie úgy érezte, megszakad a szíve. Soha nem látta olyannak Kate-t, mint amikor az esküvőjére készült. Már szinte látta, ahogy az oltár előtt áll, szerelmes szemekkel Castle-re néz, akinek ugyanúgy ragyog a tekintete, és boldogságtól ragyogó arccal kimondják a boldogító igent, aztán gyerekeik születnek, és amikor megöregszenek, még mindig ugyanaz a szerelmes csillogás játszik a szemükben, ami az elő találkozásuk óta végigkísérte a napjaikat. Ehelyett most két fájdalommal teli ember küzd az érzéseivel. Vajon Kate végiggondolta, mit érezhet Castle?
- Négy évig várt rád - kezdte halkan, de meggyőződéssel a hangjában. - Megváltozott, csak hogy bebizonyítsa, hogy mindig számíthatsz rá, hogy melletted áll jóban és rosszban, egészségben, betegségben, míg a halál el nem választ, bármikor legyen az. Készült a közös életetekre.
- Tudom Lanie, nem kell, hogy emlékeztess rá! - csendült sértettség és fájdalom Kate hangjában, hiszen ő ugyanúgy készült erre az életre, mint a férfi.
Lanie egy pillanatig elbizonytalanodott, hogy folytassa-e, de nem tudta magában tartani a szavakat, mert amióta Kate elmesélte, mi történt és miért, úgy érezte, muszáj felnyitnia barátnője szemét. Nem akarta bántani Kate-t, de szerette volna, ha látja, miért érti meg nehezen a külvilág, és főleg Castle, a döntését. Letette a borospoharat, közelebb hajolt, megfogta Kate kezét, és a szemébe nézve halkan folytatta.
- Elfogadta, hogy nem akarsz gyereket, mert úgy érezte, mindegy, milyen körülmények között, de csak te teheted boldoggá. Elhitetted vele, hogy van jövőtök, és ő hitt benne, hiszen még a karikagyűrűre is azt vésette, hogy " ALWAYS". Túlélte a sivatagot, egy csörgő kígyó mérgét, Tyson beteges, szörnyű tervét, és biztos vagyok benne, hogy ezek azért sikerültek, mert meg akarta élni azt az életet, amit veled tervezett. Lehet, hogy nem volt a legjobb ötlet az a terve, hogy egy kórház kápolnájában, hálóingben esküdjetek örök hűséget, de el tudod képzelni, hogy ezek után mit érzett, amikor nemet mondtál neki?
- Hát te sem érted, hogy miért tettem? - húzta ki a kezét Lanie ujjai közül Kate, és dühösen felállt.
- Én megértem. Csak azt akartam, hogy lásd, hogy ő miért nem érti meg. Ne várd tőle, hogy elfogadja ezt a helyzetet.
Kate visszarogyott a kanapéra, és a tenyerébe temette az arcát.
- Nem várom, de olyan furcsa! Egyszerűen nem értem. Teljesen összezavar. Eleinte keserű volt és csalódott, most viszont néha dühös rám, máskor meg úgy tesz, mintha nem történt volna semmi, és úgy viselkedik, mint évekkel ezelőtt.
- És miért izgat ez téged? - húzta fel kérdőn a szemöldökét Lanie.
Kate egy ideig nem válaszolt, csak leengedte a kezét, és sóhajtva hátradőlt a kanapé támlájának.
- Azt hittem, nem fog ennyire fájni - szólalt meg megtörten.
- Azt hittem, nem fog ennyire fájni - szólalt meg megtörten.
- Tudom - nézett rá együtt érző, szeretetteli tekintettel Lanie, miközben arra gondolt, kár volt feltépnie a sebeket, mert Kate pontosan tudja, mit érez Castle, most csak még jobban fáj neki. Éppen azon tűnődött, mivel hozhatná helyre a hibáját, hogy szavaival nem megnyugtatta, hanem még több sebet szakított fel Kate lelkében, amikor meglepetésére a nyomozó megtört tekintetét ráemelte, és alig hallhatóan megszólalt.
- Néhány hónapja megmondtam neki, hogy szeretnék gyereket.
Lanie döbbenten hallgatott. Ez a tény még fájdalmasabbá tette a szakítást.
- Miért bünteted magadat ... és őt is?
- Mert szeretem - mondta ki nehezen azt a szót, amivel úgy érezte, mindent megmagyaráz.
Egy óra múlva, a taxi hátsó ülésén ülve, még mindig a Lanie-vel folytatott beszélgetés szavai csengtek a fülében. Máskor megnyugtatták ezek a beszélgetések, de most felzaklatták. Bosszúsan nézett a visszapillantó tükörbe, amiben már sokadszorra látta meg a taxis kíváncsian rászegeződő szemeit. Magában átkozta a portóit, ami miatt Lanie-nél kellett hagynia az autóját, és el kell viselnie egy idegen vizslató tekintetét. Megkönnyebbült, amikor kiszállt a kocsiból, de a feszültsége nem hagyott alább, ahogy apja lakása, gyerekkori szobája felé közeledett. Úgy érezte, mintha nem lenne helye a világban, mintha nem tartozna sehova és senkihez.
A nyugtalan, szorongásokkal teli álomból a telefonja hangja ébresztette. Résnyire nyitva a szemét, hunyorogva nyúlt a készülék után, miközben tekintete az óra kijelzőjét kereste. Korán volt, de a hajnali fénysugarak már átvették a hatalmat az éjszaka sötétje felett.
- Beckett - szólt a megszokott hangon a telefonba, miközben felült az ágyban. Amikor meglátta a Jordan Shaw nevet a kijelzőn, azonnal tudta, hogy történt valami, amitől az adrenalin szintje megemelkedett, és egy szempillantás alatt eltűnt az álmossága és fáradtsága.
- Az arcfelismerő kiszúrta Tyson-t a Központi pályaudvaron. Két kommandós csapat már úton van. Ott találkozunk - hallotta az ügynök határozott hangját.
Az adrenalin már száguldott ez ereiben, amitől minden idegsejtje izgalomba jött, szíve százas ütemre váltott, az izmaiba kerülő oxigén készenlétbe helyezte minden porcikáját. Úgy ugrott ki az ágyból, és olyan gyorsan öltözött, mint még soha. Egy perc múlva már a fegyverét helyezte a tokba, amikor ráeszmélt, hogy az autóját Lanie-nél hagyta, taxira nincs ideje, és száguldozásra sem kényszerítheti a sofőrt. Jobb híján felkapta apja kékesszürke Volvo V40 Cross Country-jának kulcsait, és rohanva indult a ház alatti mélygarázsba. Amikor a rálépett a gázpedálra, a motor pillanatok alatt őrült fordulatszámban felbőgött, és megcsikorgatva a gumikat, szinte kilőtte magát a parkolóból. Kate áldotta Jim Beckett-et, amiért minden visszafogottsága ellenére egy olyan sportos autót vett magának, amiben tombolt az erő, és tulajdonosának szerénységére egyedül a környezetbe olvadó színe tanúskodott. Egy hibája volt csak az autónak, hogy nem volt rajta megkülönböztető jelzés, ezért amikor az autósorok között szlalomozott őrült tempóban, a többi kocsi sofőrje vagy veszettül nyomta dühében a dudát, vagy félelmében káromkodott egyet. Miközben igyekezett nem bajba sodorni a többi autóst, azon gondolkodott, felhívja-e Castle-t. Csak pár perces kitérőt kellene tennie, hogy felvegye. Tudta, hogy a férfinak joga lenne részt venni az akcióban, de éppen ezektől a helyzetektől akarta megvédeni. A következő kereszteződésnél döntött, és egyenesen a pályaudvar felé robogott tovább.
Hamar kiszúrta az FBI fekete megfigyelőkocsiját, de a kommandósokat sehol nem látta, ami arra utalt, hogy még nem kezdték el az akciót. Ahogy a zárt áruszállítóhoz hasonlító autóhoz lépett, kinyílt az ajtó, és a John nevű ügynök intett a fejével, hogy szálljon be. Tekintete Jordan Shaw-ra, és az előtte levő falon sorakozó monitorokra vándorolt, ahol a térfigyelő kamerák különböző szögekből szegeződtek egy férfi alakjára.
- Hát megvagy! - suttogta, és összeszűkült szemmel próbálta megállapítani, merre halad a férfi, akinek a baseball sapka jótékonyan takarta az arcát.
- A Madison avenue-n halad észak felé - szólalt meg Jordan anélkül, hogy levette volna tekintetét a monitorokról. - Nem a pályaudvar parkolóháza felé indult, és taxiba sem ült, tehát valahova a közelbe megy.
Beckett az egyik képernyőn látható New York térképre nézett, hogy kitalálja, mi lehet Tyson célja, amikor a háta mögötti sarokból meghallott egy ismerős hangot.
- A Roosevelt Hotel arra van. Talán ott szállt meg, hiszen van elég pénze.
Kate úgy fordult meg, mintha villám csapott volna bele. Annyira lekötötték figyelmét a monitorok, hogy észre sem vette az autó sarkában ülő férfit. Castle nem nézett rá. Szemével követte Tyson alakját, és úgy tett, mintha nem is látná, vagy ha látja is, nem érdekelné. Jól ismerte ezt a nézést. Tudta, hogy a férfi megbántott és sértett, amiért nem szólt neki, és ki akarta hagyni az akcióból.
- Vegyen mellényt! - zökkentette ki a meglepetés okozta gondolatokból Shaw ügynök utasító hangja. - Egy csapatot küldök a Roosevelt Hotelhez, de itt akarok lecsapni rá, mert itt nincs annyi menekülési lehetősége - mutatott két kereszteződés közötti útszakaszra. - Beckett nyomozó, maga az én egységemmel jön! Castle, maga itt marad, nem csinál semmi őrültséget, és bezárja utánunk az ajtót! Nem azért hívtam ide, hogy baja essen - nézett szikrázó szemekkel az íróra, aki szokatlanul komolyan bólintott.
Kate gyanakodva ráncolta a homlokát, mivel a férfi még csak nem is próbálkozott, hogy szeretne velük tartani, aztán észrevette, hogy Castle kinyújtotta a sérült lábát, és a seben tartja a kezét, mintha óvni akarná.
- Maradok - mondta beleegyezően. - Még úgysem tudnám tartani a tempót - húzta kényszeredett mosolyra a száját.
Kate felvette a mellényt, és ellenőrizte a pisztolyát, aztán Jordan-t és John-t követve kiszállt az autóból, de mielőtt becsukta volna az ajtót, a férfi szomorú, ugyanakkor izgatott tekintetébe nézett.
- El fogjuk kapni, Castle - csengett meggyőződés és elszántság a szavaiból. Arra számított, hogy a férfi bólint, és vagy a bosszúvágy, vagy a megnyugvás jelenik meg a tekintetében, de arra nem, hogy egy halvány, cinikus mosoly suhan át az arcán, és kételkedve, felhúzott szemöldökkel, feltesz egy olyan kérdést, amire ő csak nemmel felelhetne.
- És akkor változik valami?
Kate nyelt egyet, de nem válaszolt. Egy pillanatig még fogva tartották a kék szemek, aztán becsukta az ajtót, és rohant az ügynökök után, egy jelöletlen Ford felé.
Castle sóhajtott egyet. Dühítette, amiért Kate nem hívta, hogy megtalálták 3XK-t, és képes lett volna kihagyni az akcióból. Bár jól tudta, hogy még nem képes még futni sem, részese akart lenni annak az elmebetegnek az elfogásának, aki tönkretette az életüket. Ahogy az elrablása előtti napokra gondolt, elárasztotta a düh és a bosszúvágy, és hirtelen nem vágyott másra, minthogy lássa, ahogy Tyson-t a földre teperik, és fegyvert szegeznek a fejére. Bezárta a kocsi ajtaját, aztán átült Jordan székébe, hogy jobban lássa a kamerák felvételeit. Tekintete képernyőről képernyőre járva követte a férfi mozgását, aki időnként megigazgatta a baseball sapkát a fején, és néha gyanakodva körbenézett. A percek óráknak tűntek. Minden idegszálát megfeszítve figyelt, alig pislogott, nehogy abban a villanásnyi időben szem elől tévessze Tyson-t. Amikor a monitoron látható férfi megállt és az órájára pillantott, Castle közelebb hajolt, hogy jobban lássa. Ajkai elnyíltak, szája kiszáradt, az ereiben száguldó adrenalintól bizsergett az egész teste.
- Gyerünk! Fordulj felém! - suttogta, mintha ezzel rákényszerítené Tyson-t, hogy a kamerába nézzen, hogy megláthassa az arcát.
A Madison avenue egyik esküvői ruhaszalonja előtt ácsorgó férfi tétován toporgott, aztán mintha várna valakire vagy valamire, újra az órájára nézett, majd néhány másodperc múlva lassan megfordult, és egyenesen az utcai kamerába nézett.
Castle elszoruló torokkal nézte az egyenesen rászegeződő tekintetet, aztán pislantott egyet, mint aki nem akar hinni a szemének. Ebben a pillanatban hangos dörömbölés hallatszott az autó ajtaján.
Lanie döbbenten hallgatott. Ez a tény még fájdalmasabbá tette a szakítást.
- Miért bünteted magadat ... és őt is?
- Mert szeretem - mondta ki nehezen azt a szót, amivel úgy érezte, mindent megmagyaráz.
Egy óra múlva, a taxi hátsó ülésén ülve, még mindig a Lanie-vel folytatott beszélgetés szavai csengtek a fülében. Máskor megnyugtatták ezek a beszélgetések, de most felzaklatták. Bosszúsan nézett a visszapillantó tükörbe, amiben már sokadszorra látta meg a taxis kíváncsian rászegeződő szemeit. Magában átkozta a portóit, ami miatt Lanie-nél kellett hagynia az autóját, és el kell viselnie egy idegen vizslató tekintetét. Megkönnyebbült, amikor kiszállt a kocsiból, de a feszültsége nem hagyott alább, ahogy apja lakása, gyerekkori szobája felé közeledett. Úgy érezte, mintha nem lenne helye a világban, mintha nem tartozna sehova és senkihez.
A nyugtalan, szorongásokkal teli álomból a telefonja hangja ébresztette. Résnyire nyitva a szemét, hunyorogva nyúlt a készülék után, miközben tekintete az óra kijelzőjét kereste. Korán volt, de a hajnali fénysugarak már átvették a hatalmat az éjszaka sötétje felett.
- Beckett - szólt a megszokott hangon a telefonba, miközben felült az ágyban. Amikor meglátta a Jordan Shaw nevet a kijelzőn, azonnal tudta, hogy történt valami, amitől az adrenalin szintje megemelkedett, és egy szempillantás alatt eltűnt az álmossága és fáradtsága.
- Az arcfelismerő kiszúrta Tyson-t a Központi pályaudvaron. Két kommandós csapat már úton van. Ott találkozunk - hallotta az ügynök határozott hangját.
Az adrenalin már száguldott ez ereiben, amitől minden idegsejtje izgalomba jött, szíve százas ütemre váltott, az izmaiba kerülő oxigén készenlétbe helyezte minden porcikáját. Úgy ugrott ki az ágyból, és olyan gyorsan öltözött, mint még soha. Egy perc múlva már a fegyverét helyezte a tokba, amikor ráeszmélt, hogy az autóját Lanie-nél hagyta, taxira nincs ideje, és száguldozásra sem kényszerítheti a sofőrt. Jobb híján felkapta apja kékesszürke Volvo V40 Cross Country-jának kulcsait, és rohanva indult a ház alatti mélygarázsba. Amikor a rálépett a gázpedálra, a motor pillanatok alatt őrült fordulatszámban felbőgött, és megcsikorgatva a gumikat, szinte kilőtte magát a parkolóból. Kate áldotta Jim Beckett-et, amiért minden visszafogottsága ellenére egy olyan sportos autót vett magának, amiben tombolt az erő, és tulajdonosának szerénységére egyedül a környezetbe olvadó színe tanúskodott. Egy hibája volt csak az autónak, hogy nem volt rajta megkülönböztető jelzés, ezért amikor az autósorok között szlalomozott őrült tempóban, a többi kocsi sofőrje vagy veszettül nyomta dühében a dudát, vagy félelmében káromkodott egyet. Miközben igyekezett nem bajba sodorni a többi autóst, azon gondolkodott, felhívja-e Castle-t. Csak pár perces kitérőt kellene tennie, hogy felvegye. Tudta, hogy a férfinak joga lenne részt venni az akcióban, de éppen ezektől a helyzetektől akarta megvédeni. A következő kereszteződésnél döntött, és egyenesen a pályaudvar felé robogott tovább.
Hamar kiszúrta az FBI fekete megfigyelőkocsiját, de a kommandósokat sehol nem látta, ami arra utalt, hogy még nem kezdték el az akciót. Ahogy a zárt áruszállítóhoz hasonlító autóhoz lépett, kinyílt az ajtó, és a John nevű ügynök intett a fejével, hogy szálljon be. Tekintete Jordan Shaw-ra, és az előtte levő falon sorakozó monitorokra vándorolt, ahol a térfigyelő kamerák különböző szögekből szegeződtek egy férfi alakjára.
- Hát megvagy! - suttogta, és összeszűkült szemmel próbálta megállapítani, merre halad a férfi, akinek a baseball sapka jótékonyan takarta az arcát.
- A Madison avenue-n halad észak felé - szólalt meg Jordan anélkül, hogy levette volna tekintetét a monitorokról. - Nem a pályaudvar parkolóháza felé indult, és taxiba sem ült, tehát valahova a közelbe megy.
Beckett az egyik képernyőn látható New York térképre nézett, hogy kitalálja, mi lehet Tyson célja, amikor a háta mögötti sarokból meghallott egy ismerős hangot.
- A Roosevelt Hotel arra van. Talán ott szállt meg, hiszen van elég pénze.
Kate úgy fordult meg, mintha villám csapott volna bele. Annyira lekötötték figyelmét a monitorok, hogy észre sem vette az autó sarkában ülő férfit. Castle nem nézett rá. Szemével követte Tyson alakját, és úgy tett, mintha nem is látná, vagy ha látja is, nem érdekelné. Jól ismerte ezt a nézést. Tudta, hogy a férfi megbántott és sértett, amiért nem szólt neki, és ki akarta hagyni az akcióból.
- Vegyen mellényt! - zökkentette ki a meglepetés okozta gondolatokból Shaw ügynök utasító hangja. - Egy csapatot küldök a Roosevelt Hotelhez, de itt akarok lecsapni rá, mert itt nincs annyi menekülési lehetősége - mutatott két kereszteződés közötti útszakaszra. - Beckett nyomozó, maga az én egységemmel jön! Castle, maga itt marad, nem csinál semmi őrültséget, és bezárja utánunk az ajtót! Nem azért hívtam ide, hogy baja essen - nézett szikrázó szemekkel az íróra, aki szokatlanul komolyan bólintott.
Kate gyanakodva ráncolta a homlokát, mivel a férfi még csak nem is próbálkozott, hogy szeretne velük tartani, aztán észrevette, hogy Castle kinyújtotta a sérült lábát, és a seben tartja a kezét, mintha óvni akarná.
- Maradok - mondta beleegyezően. - Még úgysem tudnám tartani a tempót - húzta kényszeredett mosolyra a száját.
Kate felvette a mellényt, és ellenőrizte a pisztolyát, aztán Jordan-t és John-t követve kiszállt az autóból, de mielőtt becsukta volna az ajtót, a férfi szomorú, ugyanakkor izgatott tekintetébe nézett.
- El fogjuk kapni, Castle - csengett meggyőződés és elszántság a szavaiból. Arra számított, hogy a férfi bólint, és vagy a bosszúvágy, vagy a megnyugvás jelenik meg a tekintetében, de arra nem, hogy egy halvány, cinikus mosoly suhan át az arcán, és kételkedve, felhúzott szemöldökkel, feltesz egy olyan kérdést, amire ő csak nemmel felelhetne.
- És akkor változik valami?
Kate nyelt egyet, de nem válaszolt. Egy pillanatig még fogva tartották a kék szemek, aztán becsukta az ajtót, és rohant az ügynökök után, egy jelöletlen Ford felé.
Castle sóhajtott egyet. Dühítette, amiért Kate nem hívta, hogy megtalálták 3XK-t, és képes lett volna kihagyni az akcióból. Bár jól tudta, hogy még nem képes még futni sem, részese akart lenni annak az elmebetegnek az elfogásának, aki tönkretette az életüket. Ahogy az elrablása előtti napokra gondolt, elárasztotta a düh és a bosszúvágy, és hirtelen nem vágyott másra, minthogy lássa, ahogy Tyson-t a földre teperik, és fegyvert szegeznek a fejére. Bezárta a kocsi ajtaját, aztán átült Jordan székébe, hogy jobban lássa a kamerák felvételeit. Tekintete képernyőről képernyőre járva követte a férfi mozgását, aki időnként megigazgatta a baseball sapkát a fején, és néha gyanakodva körbenézett. A percek óráknak tűntek. Minden idegszálát megfeszítve figyelt, alig pislogott, nehogy abban a villanásnyi időben szem elől tévessze Tyson-t. Amikor a monitoron látható férfi megállt és az órájára pillantott, Castle közelebb hajolt, hogy jobban lássa. Ajkai elnyíltak, szája kiszáradt, az ereiben száguldó adrenalintól bizsergett az egész teste.
- Gyerünk! Fordulj felém! - suttogta, mintha ezzel rákényszerítené Tyson-t, hogy a kamerába nézzen, hogy megláthassa az arcát.
A Madison avenue egyik esküvői ruhaszalonja előtt ácsorgó férfi tétován toporgott, aztán mintha várna valakire vagy valamire, újra az órájára nézett, majd néhány másodperc múlva lassan megfordult, és egyenesen az utcai kamerába nézett.
Castle elszoruló torokkal nézte az egyenesen rászegeződő tekintetet, aztán pislantott egyet, mint aki nem akar hinni a szemének. Ebben a pillanatban hangos dörömbölés hallatszott az autó ajtaján.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése