Változatok egy témára 7/91

Nem lett volna ilyen nyugodt, ha tudta volna, hogy a férfi csak a golyóálló mellényéért és a slusszkulcsáért indult.

Castle dühös volt és keserű, bár ezt Kate előtt nem mutatta. Értette, hogy a nő szereti és félti, de nem tudta megemészteni, hogy emiatt irányítani akarja az életét, és meghatározni, hogy mit tehet, és mit nem. Nem sokáig kesergett, mert egyre jobban izgatta a fantáziáját, hogy miért akarja őket Tyson a forgalmas alagútba vezetni. Tudta, hogy körülbelül fél óra előnye van Beckett-ékkel szemben. Mire Kate az őrsre ér, Shaw ügynök már kész tervvel fogja várni a csapatot, és biztos, hogy már a kommandós egységet is riadóztatta, tehát ha meg akarja előzni őket, igyekeznie kell. 

Noha a Ferrarija gyorsabb volt, a Mercedes-t választotta, ami kevésbé volt feltűnő a csendesülő nagyvárosi  forgalomban. Igyekezett a leggyorsabban haladó kocsisor sávjába besorolni, de nem akart túl gyorsan hajtani, mert most igazán nem hiányzott, hogy balesetet okozzon, vagy gyorshajtásért megállítsák. Amikor bekanyarodott az alagútba, megnyugodva látta, hogy se híre, se hamva rendőrségi járműveknek, és elsötétített ablakú FBI kocsikat sem látott. Fogalma sem volt, hogyan tovább. Mit keressen egy alagútban? Tekintete ide-oda cikázott, de az alagút sima falán, néhány falfirkán, és a meghatározott távolságonként felbukkanó szellőzőnyílásokon kívül semmit nem látott. Lassan haladt, ezért a mögötte haladók gyakran rádudáltak, de annyira figyelt valami jelre, hogy meg sem hallotta. Hamarosan kiért az alagút másik oldalán fekvő New Jersey-be, és leparkolt az első szabad helyre. Dühösen csapott a kormányra, miközben visszanézett az útra. Mennyivel könnyebb helyzetben lesznek Beckett-ék, ha lezárják a forgalom elől az alagutat, és nyugodtan átkutathatják az utolsó négyzetcentiméterig! Próbálta felidézni a látottakat. Sima fal, világító berendezések, szellőzőnyílások, falfirkák ... Ki tud falfirkát készíteni egy szűk alagútban, ahol szinte a falat súrolja az áthaladó autók sokasága. Itt tartott a töprengésben, amikor felfigyelt valamire. Az alagút kijáratával párhuzamosan húzódott egy jellegtelen, szürke fal, amit a végén levő hatalmas, kétszárnyú vasajtó zárt. Eszébe jutottak a szellőzők. Talán valami kiszolgáló helyiségek húzódnak az ajtó mögött. Amilyen gyorsan csak tudott, kiszállt az autóból, a csomagtartóból elővett egy feszítővasat, körülnézett, nem látja-e valaki, hogy rosszban sántikál és bicegve az ajtóhoz futott. Már csak méterekre járt, amikor hirtelen kinyílt az ajtó, és egy védősisakot viselő, narancssárga munkásruhás, borostás, morcos arcú férfi lépett ki rajta, kezében egy szerelőládát cipelve. Mindketten megtorpantak, és ijedten meresztették szemüket a másikra. Castle eszmélt előbb.

- Ez ... ez nem az, aminek látszik - húzta kényszeredett mosolyra a száját, miközben igyekezett a háta mögé rejteni a feszítővasat.

A férfi tekintetével követte a mozdulatot. Csak most látta meg a veszélyes szerszámot, aminek a látványától hátrált egy lépést, és a szemében az ijedséget felváltotta a rémület.

- Mi ... mit akar? Hívom a rendőrséget! - próbált ügyetlenül fenyegetőzni.

- Ne, ne! Kérem! - dobta el a feszítővasat Castle, és ártalmatlansága jeléül a magasba emelte a kezét. - Higgye el, és éppen úgy megijedtem magától, mint maga tőlem - tette nagyot sóhajtva a szívére a kezét.

- Maga lehet, hogy megijedt, de én ugyan nem! - húzta ki magát az alacsony, kissé túlsúlyos férfi, és mivel úgy ítélte meg, hogy a vele szemben álló jól öltözött férfi valóban ártalmatlan, szemében megjelent a magabiztosság. - Mi a fenét keres itt?

Castle-nek nem jutott eszébe más, mint a régóta jól bevált indok, ami már számtalanszor kihúzta a szorult helyzetekből.

- Tudja, író vagyok, és éppen a következő regényemhez gyűjtök adatokat, ahol egy sorozatgyilkos az alagútban dobja ki egy kocsiból az áldozatait - kezdte lelkesen.

- Na ja! Ezért akart az éjszaka kellős közepén betörni az alagút szervízhelyiségeibe?- gúnyolódott, mint aki be akarja bizonyítani, hogy nem most lépett le a falvédőről. - Aztán ... miféle író? - kérdezte gúnyosan, miközben a zsebéből előhúzott egy zseblámpát, gyanakodva végigmérte Castle-t, és a fényt egyenesen az arcára irányította, aki a kezét felemelve, hunyorogva próbált kitérni előle.

- Én krimiket írok. Derrik Storm, Nikki Heat - nézett reménykedve a férfira, hátha a regényei főszereplői ismerősek lesznek neki, és nem kell elárulnia a nevét. Jobb lenne, ha nem derülne ki, hogy itt járt.

- Á! Maga az a Richard Castle? - húzta el száját a férfi, és közelebb lépett, hogy jobban szemügyre vegye a betolakodót. - A feleségem minden este a maga regényeit olvassa az ágyban, és legalább negyedóra könyörgésembe, és vagy egy tucat bókba kerül, mire hajlandó letenni, és velem foglalkozni - mondta bosszúsan. - Még szerencse, hogy már nem vagyok húsz éves, különben maga lenne a válóok - morogta maga elé.

- Hát, ezt még nem mondták rám - mosolyodott el részvéttel az író, aztán, hogy kiengesztelje a férfit, meglegyezgette a hiúságát.

- Talán, ha a következő regényemben írnék egy sármos, vonzó, éles eszű szerelőről, akit úgy hívnak, hogy ... - nézett várakozón a munkásra, akinek csak néhány másodperc múlva esett le, hogy Castle a nevére vár.

- Steve. Steve Cobbler - mondta gyorsan.

- Szóval, ez a Steve Cobbler segítene felderíteni az alagút rémének ügyét. Így talán maga is szívesen elolvasná az írásomat, és ha olyan jónak találná, hogy le sem tudná tenni, akkor a felesége próbálna a maga kedvében járni - mosolyodott el kajánul, és figyelte, ahogy a munkásnak meglódul a fantáziája, és arcára kiül az elégedettség. A férfi megdörzsölte borostás állát, aztán levette a sisakot, és hogy egy kis gondolkodási időt nyerjen, hátrasimította gyérülő haját.

- Rendben. Mit akar látni? - kérdezte izgatottan, és már lépett is be az ajtón.

- Hát, minden olyan helyet, ahova földi halandó nem teheti be a lábát.

Steve megtorpant, és döbbenten hátrafordult.

- Én is földi halandó vagyok, de ide bemehetek.

- Hát, olyan helyet keresek, ahol el lehet rejtőzni, fogva lehet valakit tartani ... - magyarázkodott Castle, amikor rájött, hogy Steve szó szerint értette a szavait.

- Ja! Az más, bár ilyet szerintem nem talál itt - mondta a férfi, és fontossága teljes tudatában felkapcsolta a világítást.

Szűk folyosó tárult Castle szeme elé, ami szürke betonfalaival, és a gyér fényt kibocsátó fémráccsal fedett lámpákkal, a földalatti csatornahálózatra emlékeztette. Steve készségesen nyitogatta speciális kulcsával az egymást követő ajtókat, és magyarázta, melyik elektromos elosztórendszer felel az áramellátásért, melyik a szellőzésért, vagy éppen az automata tűzoltórendszer bekapcsolásáért. Castle érdeklődést erőltetve magára bólogatott, miközben az órájára pillantott. Fogyott az ideje, és még nem talált semmit.

- Na, ennyi volt - zárta be az utolsó ajtót Steve.

Castle bosszúsan harapta be a szája szélét, és reménykedve nézett körbe, amikor feltűnt neki valami. Az ajtók sora véget ért, de a folyosó nagy ívben elkanyarodva folytatódott tovább.

- Arra mi van? - intett a fejével az ismeretlen szakasz felé.

- Hát, arra csak egy üres szoba van a folyosó végén, jó messze innen. Valami pihenőnek szánták a karbantartóknak, de soha senki nem használta. Kulcsa sincs senkinek hozzá, és világítás is elromlott már évekkel ezelőtt azon a szakaszon. Nem hiszem, hogy patkányokon kívül találnánk ott valamit.

- Magának van lámpája, én meg kíváncsi vagyok - vette elő legbizalomgerjesztőbb mosolyát Castle.

Steve sóhajtott egyet.

- Nem szívesen megyek oda - mondta, és érezhető volt hangjában a félelem. - Tudja, egyszer ment be oda egy kollégám, és ... hát ... egy hullát talált - nyögte ki nehezen. 

- Hullát? - kerekedett ki az író szeme a csodálkozástól. - Milyen hullát?

- Egy fiatal, hosszú szőke hajú nő volt. Úgy feküdt a földön, mintha koporsóban lenne, még a keze is össze volt kulcsolva. - mesélte elborzadva az emléken. - A rendőrök azt mondták, valami zsineggel fojtották meg.

Castle ámulva hallgatta a munkás szavait, és már biztos volt benne, hogy jó helyen jár. 

- Oda kell mennem. Kérem!

- De ha egy hullát találunk, akkor ...

- Mennyi esélye lenne annak? - vágott közbe Castle, mielőtt a férfi meggondolná magát, bár sejtette, ha Steve tudná, hogy a meggyőzésnek szánt kérdésére a válasz nem is olyan egyértelmű, menekülne a helyszínről.

Steve kelletlenül elindult. Ahogy elkanyarodott a folyosó, egyre sötétebb lett, aztán végül csak a zseblámpa imbolygó fénye világított meg egy kör alakú területet. Castle már értette, miért nem akar ide jönni senki. Vagy öt percig gyalogoltak a sötétben, amikor Steve hirtelen megállt.

- Ez az - világított egy ütött kopott ajtóra. - Be van zárva - nézett Castle-re, mint aki nem érti, miért is jöttek ide.

- Hát ... kár, hogy nem hoztuk el a feszítővasat - sóhajtott Castle, és ösztönösen lenyomta a kilincset. A szíve nagyot dobbant. Az ajtó nyitva volt. 

Beckett feszülten állt Gates kapitány és Shaw ügynök mellett az eligazításon. Velük szemben nyomozók, ügynökök és egyenruhások serege, és a kommandós csapat kapitánya állt, és elszánt tekintettel figyeltek minden utasításra.

- Ne felejtsék, a gyanúsított nagyok okos. Legyenek résen, és figyeljenek minden szokatlan apróságra! - fejezte be az eligazítást Jordan. 

Beckett az asztalához sietett, és felvette a golyóálló mellényét.

- Csodálkozom, hogy Castle nem jött el - szólalt meg mögötte halkan az ügynök.

- El akart jönni, de hazavittem - fordult Jordan felé Kate, és mivel úgy gondolta, hogy a lehető legjobb döntést hozta, nyíltan a nő szemébe nézett.

- Biztos, hogy jó ötlet volt? Castle túl kíváncsi, és túl közelről érinti ez az ügy? - szűkült össze Jordan szeme.

- Azt hiszi, hogy ... ? 

Beckett gondolni sem akart a lehetőségre, hogy Castle akár kíváncsiságból, akár dacból, odament az alagúthoz. Idegesen vette elő a telefonját, és amíg várta, hogy kicsengjen, érezte, hogy olyan erővel dobog a szíve, hogy hallja a lüktetését a dobhártyájában. A telefon azonban néhány másodperc után üzenetrögzítőre kapcsolt. Dermedten nézte készüléket, és félelem járta át a testét.
- Az alagútban nincs térerő - nyögte halkan.