Egy dologban hasonlítottak: Kate utolsó, keményen csattanó mondata egyformán fájt mindkettőjüknek.
Castle vett egy nagy levegőt, már nyitotta a száját, hogy ellent mondjon a nőnek, hogy igenis, szüksége van rá, de nem seb átkötözéséhez, hanem az életéhez, aztán mégis meggondolta magát, és összeszorítva a száját, halkan sóhajtva kiengedte a levegőt. Már tapasztalta, hogy hiábavaló próbálkozás szavakkal meggyőzni a nőt. Már csak a tervében reménykedhetett, de most abban is elbizonytalanodott. Elég ütős lesz, amit tervezett? Képes lesz vele befolyásolni ezt az erős akaratú, csodálatos, érzékeny nőt, aki képes lemondani a szerelemről azért, hogy megóvja őt? Egyre jobban kételkedett az ötletében, de úgy gondolta, egyelőre nincs más választása, és abban is biztos volt, hogy ha nem jár sikerrel, akkor majd kitalál valami mást. Nem fogja hagyni, hogy Kate megfossza magát is és őt is az élet legszebb érzésétől!
- Megint te akarod eldönteni, hogy mire van szükségem - szúrta oda éllel, aztán kiegyenesedett, és kezében a gyógyszertári tégellyel, a bejárat felé indult.
Kate összeszorult szível követte tekintetével a sántító férfit, aztán amikor becsukódott mögötte az ajtó, egy pillanatra becsukta a szemét, hogy erőt merítsen, és jókora gázt adva elindult. Mereven nézte az előtte haladó kocsisor lámpáinak vöröslő fényfüzérjét, miközben egy gyors mozdulattal letörölte a szeme sarkából útnak induló könnyeket, és azon töprengett, hogy miért kell ennyire fájnia a helyes döntésnek? Nem mehetett fel a férfi lakására, mert tudta, hogy képtelen lenne ellenállni a közös életük ezernyi boldog emlékének, és Castle közelségének. Ezt pedig nem engedhette meg magának! Az műszerfalon világító órára pillantott, és egy hirtelen elhatározással Lanie lakása felé vette az irányt.
Castle nem értette magát. Megvolt a terve, mégis, elég egy félreérthető mondat, és hagyja eluralkodni magán a keserűséget. Leszegett fejjel lépett a lakásba, és csak akkor vette észre a két rászegeződő kék szempárt, amikor a konyha felé közeledve felnézett.
- Jézusom! - kapott a szívéhez. - A szívbajt hozzátok rám - fújta ki megkönnyebbülve a levegőt, amikor meglátta anyját és lányát.
- Gondoltuk, jólesik egy kis finomság a megfáradt "nyomozónak" - nyomta meg éllel az utolsó szót Martha, és a tűzhelyen fortyogó ételre mutatott.
- Te főztél? - vágott egy kétségbeesett grimaszt a férfi, mire az asszony nagyot sóhajtva behunyta egy pillanatra a szemét.
- Megnyugodhatsz, a főszakács Alexis volt - mondta, miközben megbántottságot tettetve, boldogan fogadta fia őszinte mozdulatát, amikor az mellé lépett, átkarolta, és egy puszit nyomott a halántékára.
- Egész jó illata van - szagolt bele a levegőbe, aztán a lányához lépett.
- Kicsim, te hogyhogy itthon vagy? - ölelte magához a lányt, aki úgy bújt hozzá, mint kicsi korában.
- Gondoltam, kell egy kis segítség a Nagyinak, hogy kordában tudjon tartani - bontakozott ki az ölelésből, hogy kutató tekintettel nézhessen az apjára, aki máskor hevesen reagált volna a "kordában tartani" kifejezésre, most azonban csak szomorkásan elmosolyodott.
Amikor meglátta a két nőt, Castle magára kényszerítette a szokásos reakcióit, mint amikor például anyja főzőtudománya került terítékre, és néhány másodpercig játszotta a felhőtlen jókedvet, de az átható, lelkéig látó tekintetnek nem tudott tovább színészkedni.
- Nem kell féltened - mondta komolyan, amitől a lány elkomorult.
- Baj van, Apa? - kérdezte Alexis aggódva, miközben figyelte, ahogy apja fájdalmasan nyögve leül a pulthoz.
- Nincs - rázta meg fejét a férfi, miközben sóhajtott.
- Na, ez az a "nincs", ami azt jelenti, hogy baj van - állapította meg Martha. Az unokájára nézett, mire a lány bólintott, és mindketten leültek Castle-lel szemben, és tekintetüket rá szegezve várták, hogy elmondja, ami a szívét nyomja.
- Sok apró nyomot találtunk, ami közelebb visz bennünket Tyson-hoz - szólalt meg sokára. - Mivel veszélyessé válhat, ha rájön, hogy közelebb kerültünk hozzá, azt kérem, hogy maradjatok itthon a következő napokban.
- Richard, ezt már megbeszéltük. Maradunk, amíg el nem fogják azt az őrültet, de ha mégis el kell mennünk, Shaw ügynök adott mellénk egy ügynököt.
- Valóban? - lepődött meg Castle, hiszen nem beszéltek a családja védelméről, de nagyon jólesett neki, hogy az ügynök rájuk is gondolt. - Akkor minden rendben van.
- Nem, nincs rendben - folytatta Martha. - Mi van veletek?
Nem kellett pontosan fogalmaznia, hogy Castle értse a kérdést, de nem akart beszélni a Kate-hez fűződő érzéseiről, ezért kortyolt egyet az asztalon levő gyümölcsléből, és úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést.
- Hogy viseli Kate a dolgot? - szólalt meg halkan Alexis.
- Nagyon elszánt. Mindenáron el akarja kapni Tyson-t.
- Tudod, hogy nem így értettem - billentette oldalra a fejét a lány, és elnéző mosollyal kutatta apja arcvonásait.
- Nem változott köztünk semmi, és Kate nincs rosszabbul, mint én - hazudta ingerültebben, mint szerette volna, és sietve felállt, hogy ne kelljen tovább beszélgetnie, de a mozdulattól megfeszült a lába, és a fájdalom újult erővel nyilallt bele. - Ááááuuu! Be kell kennem - mondta a lábát szorongatva, és kapva a kifogáson, szinte elmenekült a két nő elől.
Martha és Alexis szomorúan egymásra nézett, aztán az asszony még a férfi után szólt, mielőtt az eltűnt volna a hálószoba ajtaja mögött.
- Még mindig nagyon rossz színész vagy! - kiáltotta, aztán az unokája felé fordult. - Te is úgy látod, hogy valami megváltozott?
- Igen, és az is biztos, hogy Kate rosszabbul érzi magát, mint Apa, és most nem a lábára gondolok.
- Valamire készül, mert teljesen kizár bennünket az érzéseiből - nézett elgondolkodva a zárt szobaajtóra az asszony.
Alexis sóhajtott. Túlságosan jól ismerték a férfit, így tisztában voltak vele, hogy ha ennyire elzárkózik, akkor nehéz napokat él át, ugyanakkor tervez valamit, amit titkolni akar előlük, nehogy lebeszéljék róla.
- Lehet, hogy valami őrültséget talált ki? - fordult kétségbeesetten nagyanyja felé, aki nem szólt, csak védelmezőn átkarolta az unokáját, és aggódó arccal azon fohászkodott magában, hogy most az egyszer ne legyen igaza Alexis-nek.
Lanie az órájára pillantott. Túl késő volt ahhoz, hogy ismeretlen látogatót jelezzen a csengő, ezért reménykedve nyitotta résnyire az ajtót, aztán amikor meglátta a késői vendéget, megkönnyebbülten elmosolyodott, és kiakasztva a biztonsági láncot, szélesre tárta az ajtót.
- Azt hittem, mégsem jössz, pedig nagyon vártalak - küldött egy biztató mosolyt, a zavarában tipródó Kate felé, aki végre belépett a lakásba.
Néhány perc múlva már az édeskés, gyümölcsös illatú, rubinvörös portóit kortyolták. Lanie nem véletlenül választotta ezt a nem túl drága, mégis jellegzetes, kellemes aromájú desszertbort Kate számára. Tudta, hogy nagyon feszült, és úgy gondolta, a brandy-vel érlelt, húsz százalék körüli alkoholtartalommal rendelkező ital kellően könnyű, ugyanakkor jól oldja a gátlásokat. Eleinte hagyta, hogy Kate a nyomozásról beszéljen, aztán amikor másodszor töltött a borból, úgy érezte itt az ideje, hogy rátérjen a lényegre.
- Tudod, meglepett, amikor Castle megjelent a boncteremben - kezdte óvatosan.
- Tyson üzenete miatt Gates behívta - reagált szűkszavúan a nyomozó.
- És?
- Nincs semmi "és". Parancsot kaptam, hogy dolgozzunk együtt az ügyön.
Lanie türelmesen várt néhány másodpercet. Látta, milyen feszült Kate, és tudta, milyen nehezen nyílik meg, de figyelmét nem kerülte el a barátnője egész lényét feszítő bizonytalanság, kétkedés és fájdalom.
- Ő sincs jól - jegyezte meg anélkül, hogy kimondta volna a férfi nevét.
- Tudom.
A kurta válaszra Lanie sóhajtott egyet. Érezte, hogy a régi módszer, hogy tesz egy apró megjegyzést, mire Kate kiönti a lelkét, nem válik be, ezért taktikát váltott, és úgy gondolta, nyílt lapokkal játszik.
- Meggyanúsítottam, hogy megbántott valamivel - kezdte lassan, miközben árgus szemekkel figyelte Kate reakcióit, amelyek hirtelen beszédessé váltak. A nyomozó lehajtott fejjel ült, beharapta a szája szélét és nagyot nyelt, aztán lassan felnézett. Megtört tekintete szinte kapaszkodott Lanie együttérzést sugárzó barna szemével.
- Mit mondott? - kérdezte alig hallhatóan.
- Azt, hogy te döntöttél kettőtökről, és ha majd elmondod, mi történt, akkor megértem, hogy mit érez.
Kate néhány másodpercig hallgatott, aztán vett egy nagy levegőt.
- Phoenix-ben, a kápolnában, el akart venni feleségül, de én szakítottam vele - kezdett bele a magyarázatba, és ahogy kimondta az első szavakat, úgy érezte, ahogy megállíthatatlanul áradnak a kimondott érzések, úgy lesz kissé könnyebb a lelke. - Az egész akkor kezdődött, amikor Castle-t elrabolta Tyson, de csak akkor tudatosult bennem, hogy nem köthetem az életét az enyémhez, amikor rettegve vártam a raktárban a halálunkra.
Húsz perc múlva némán ültek egymással szemben. Kate megtört tekintettel nézett könnytől csillogó szemű barátnőjére.
- Megértesz, Lanie? - tette fel a számára oly fontos kérdést. Amióta Castle megjelent az őrsön, egyre bizonytalanabb lett, ezért megerősítést várt, hogy jól döntött, egy olyan embertől, akinek a véleményében mindig megbízott.
- Értelek, mégsem tudom felfogni. Tudod, értem, hogy meg akarod védeni, de mi van, ha ő ezt nem akarja. Mi van, ha inkább élne veled veszélyben, mint nélküled biztonságban?
A kérdésre Kate szeme is megtelt könnyel. Nem ezt a választ várta.
- Ő is ugyanezt kérdezte.
- A te életed, a te döntésed, de ne felejtsd el, hogy ezzel az ő életét is meghatározod.
- Akkor ... szerinted rosszul döntöttem?
- Nem tudom, Kate. Lehet, hogy visszatér a régi életéhez, felszed valami cicababát, akivel megjátssza, hogy boldog - húzta el a száját az orvos, mivel eszébe jutott, hogy a férfi már valami titkos programot szervez.
Kate ízlelgette Lanie szavait, hangsúlyait, miközben fürkésző tekintettel figyelte az arcvonásait.
- De nem hiszed, hogy boldog lesz - mondta kijelentésként, mint aki biztos abban, hogy a másik nem mondta ki, de így gondolja.
Lanie pár pillanatig hallgatott, aztán nagyon komolyan, teljes meggyőződéssel nézett a szomorú, zöld szemekbe.
- Nem. Nem hiszem, hogy boldog lesz - ejtette ki határozottan, szokatlanul keményen a szavakat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése