- Tudtam - vigyorodott el elégedetten a férfi, aztán az összeszűkülő szemeket meglátva, komolyságot erőltetett magára.
Kate bosszúságot tettetve égnek emelte a szemét, és arcizmainak komolyságot parancsolt, hogy elrejtse mosolyát.
- Martha-nak és Alexis-nek mikor fogod elmondani? - kérdezte néhány perc múlva.
Castle összevonta a szemöldökét, és olyan arcot vágott, mint akinek meg sem fordult a fejében, hogy el kellene mondania az anyjának és a lányának, hogy mire szánta rá magát.
- Csak azt ne mondd, hogy el akarod hallgatni előlük! - nézett rá Beckett felháborodva.
- Miért? Legalább nem aggódnak - vonta meg vállát a férfi.
- Castle! Mit tettek veled a kórházban? Azt hittem csontvelőt adtál, de lehet, hogy az egódból szívtak le egy kicsit - mérte végig oldalra pillantva, döbbenetet színlelve a nő.
- Ha-ha! Nagyon vicces.
- Valld be, nem jellemző rád, hogy nem akarsz eldicsekedni egy ilyen dologgal!
- Ez más - komolyodott el a férfi, és elgondolkodva nézett ki a szélvédőn.
Beckett egy ideig nem szólt semmit. Hiába próbált évődni Castle-lel, a férfi szokatlanul komolyan vette ezt a dolgot. Az utóbbi hetek eseményei őt is megérintették, sokkal jobban, mint bármelyik szokványos gyilkossági ügyük, de a férfi egészen másképp reagált az eseményekre, mint ahogy várta. Vajon mennyire ismeri a mellette hallgatagon merengő írót? Mi bújik még meg a felszín alatt, amit rejteget előle? Mi válthatott ki belőle olyan mély érzelmeket, hogy titokban donornak jelentkezzen? Bármi is az ok, érezte, hogy minél jobban megismeri Castle-t, annál mélyebb szerelemmel szereti.
- El kell nekik mondanod - szólalt meg halkan, és a szeme sarkából látta, hogy a néhány másodperc múlva Castle elhúzza a száját, és bólint.
- Tudom. Én ... én csak nem akarom, hogy őrültnek nézzenek - mondta szemlesütve.
- Hát, a rendőrlovon való meztelen lovagláshoz képest ez valóban meglepő lépés volt tőled, de az biztos, hogy nem fognak őrültnek tartani - mosolyodott el Kate, és kezét a férfi combjára tette.
Castle kezét a nő finom, apró ujjaira tette, és elmosolyodott. Olyan élénken élt emlékeiben első találkozásuk minden pillanata, mintha csak néhány napja történt volna. Látta maga előtt a nő szikrázó, gyönyörű szemét, kihívó hangsúlyait, ahogy felemlegeti a rendőrlő ellopását, és a meztelen lovaglást a parkban, ő pedig élvezte, hogy csibészes mosollyal és pimasz tekintettel bosszanthatja, ugyanakkor felhívhatja magára a figyelmét. Abban a pillanatban, amikor olyan közel hajolt hozzá ott a kihallgatóban, hogy látta magát tükröződni a zöldes-barna íriszben, tudta, hogy új időszámítás kezdődik az életében.
A délután gyorsan eltelt. Hétköznapi dolgokról beszélgettek, szinte kínosan kerülték az elmúlt napok eseményeinek említését, mintha attól féltek volna, hogy a másik számára kényes vizekre eveznek, és ezt egyikük sem akarta. Kicsit vitatkoztak, hogy horrort vagy inkább egy krimit nézzenek, végül a szerencsére bízták a döntést. Beckett megmondta, hányadik sorból válasszanak, Castle pedig, hogy a sorban hányadik DVD legyen. Amikor Kate kiszámolta, és leemelte a filmet, jót nevettek. Hitchcock 1954-ben készült Hátsó ablak-ja volt.
- Na, James Stewart! Akarsz távcsővel szomszédokat kukkolni? - húzta fel nevetne a szemöldökét Kate.
- Csak ha te leszel Grace Kelly! - vigyorodott el Castle.
A kanapén egymáshoz bújva nézték a rég nem látott, mégis kedves emlékeket idéző filmet, amikor csengettek. Castle nehézkesen feltápászkodott. Most érezte, hogy a sok egy helyben ülést nem vette jó néven megcsapolt csípőcsontja. Nyelt egyet, és összeszorította a fogát, hogy Kate ne vegye észre a fájdalmát. Nem akart nyafogni, de elhatározta, hogy fájdalomcsillapító nélkül nem fekszik le. Nem kívánt látogatót ebben az állapotban, ezért remélte, hogy csak valami küldeménye érkezett, de amikor kinyitotta az ajtót, mégis megörült a három mosolygó embernek?
- Jobban nézel ki, mint tegnap - mosolygott rá Lanie, és egy üveg francia vörösbort nyomott a kezébe. - Ebből orvosi javaslatra fogyasszatok el Kate-tel napi egy pohárral!
- Nem beszéltünk össze - emelt fel egy-egy üveg bort a patológus mögött álló Esposito és Ryan nevetve.
- Wow! Egyet mindjárt meg is bonthatunk! Gyertek be - lépett oldalra Castle.
- Haver, azért még mindig meg tudsz bennünket lepni - ingatta meg hitetlenkedve a fejét Espo. - Csontvelődonor? Hogyan jutott egyáltalán eszedbe? Persze, persze, tudom, a gyerekek ... de akkor is!
- Nem tudom, miről beszélsz - adta az ártatlant az író, miközben poharakért indult a konyhába, de közben Lanie-re villantotta a tekintetét.
- Nem tudtam, hogy titok - tárta szét a kezét Lanie. - Különben is, minden olyan dologgal el szoktál dicsekedni, amit inkább el kellene titkolni, most meg egy olyan dolgot akarsz eltitkolni, amivel el kellene dicsekedni.
- Hát ez az! Még a végén azt hiszik, hogy Richard Castle valami súlyos betegségben szenved, holnapután meg már a halálhíremet keltik! Az ismert embereknek veszélyes másként viselkedniük, mint amit megszoktak és elvárnak tőlük - magyarázta sóhajtva a férfi.
- Ti tényleg a "Hátsó ablak"-ot nézitek? - derült Ryan, amikor meglátta a tévé képernyőjén James Stewart-ot begipszelt lábbal, pizsamában, távcsővel a kezében.
- A sors keze - magyarázta Kate, és elmesélte a filmválasztás mikéntjét.
Mindannyian élvezték a kellemes, baráti beszélgetést és a borozgatást. Régen tudtak már közösen eltölteni egy felhőtlen estét, amikor nem a nyomozásról beszélgettek. Persze azért kielemezték az FBI tehetetlenségét, és Gates lojalitását. Kate és Castle csak azt a pillanatot érezték feszültnek, amikor Ryan megmutatta a kislányáról készült első fényképeket a telefonján. A készülék kézről kézre járt, és persze mindannyian dicsérgették a gyönyörű újszülöttet, de Castle-nek vigyáznia kellett, nehogy leolvassák az arcáról, hogy mennyire elolvadt a baba látványától, Kate-nek pedig arra, meg ne lássák, milyen érzelmi vihar keletkezett a lelkében. Észre sem vették, milyen gyorsan elrepült az idő.
- Na, fiúk, indulás! - állt fel Lanie, és tenyerét összecsapva siettette a két férfit, mint tyúkanyó a csibéit. - A betegeknek pihenésre van szüksége.
- Ezt még szeretnénk odaadni nektek - komolyodott el Javi, és miközben ő is felállt, zakója belső zsebéből egy könyvecskét vett elő. - Nem láthattátok a legszebb pillanatot, amit ez az ügy tartogatott nekünk, amikor a gyerekek találkoztak a szüleikkel, ezért ezt készítettük nektek - nyújtotta meglepett barátai felé a bőrkötéses könyvet, aztán rájuk mosolygott.
- Kettesben nézzétek meg! - mosolygott Kevin is titokzatosan, és sietve elbúcsúztak.
Amikor becsukódott az ajtó, Castle kíváncsian felhúzott szemöldökkel nézett Kate-re. A nő ugyanolyan kíváncsi volt, mint az író, bár azt már sejtette a lapok vastagságából, hogy nem egy egyszerű könyvről van szó, és maga sem értette, miért született meg a fejében az ötlet, hogy ne nézzék meg azonnal. Talán félt egy újabb érzelmi megrázkódtatástól, talán kicsit hergelni akarta Castle kíváncsiságát.
- Feküdjünk le, és akkor nézzük meg!
- Mi? De ... de miért várnánk? - duzzogott a férfi.
- Sokkal kényelmesebb lesz. Beveszel egy fájdalomcsillapítót, lezuhanyozol, és bebújsz az ágyba. Itt csak szenvedsz - vonta össze szigorúan a szemöldökét a nő.
- De hát honnan tudod, hogy fáj?
- Tudod, Castle, nyitott könyv vagy előttem - mosolyodott el fölényesen Kate, miközben arra gondolt, egyre jobban kételkedik ebben az állításában.
Castle beletörődve a sorsába sóhajtott, és elindult megkeresni a kórházban kapott gyógyszert.
Fél óra múlva már az ágyban fészkelődött, hogy kényelmes helyet találjon magának, bár a tabletta jótékony hatását már érezte. Türelmetlenül pislogott az éjjelszekrényre tett könyvecske és a fürdőszoba felé.
- Beckett! Ennyi idő csak a menyasszonyoknak kell, hogy elkészüljenek - kiabált, hogy sürgesse.
- Castle, menyasszony vagyok - hallotta Beckett kissé kárörvendő hangját.
- Hm ... ebbe belesétáltam - sóhajtott lemondóan, aztán néhány másodpercig még szemezett a könyvvel, végül gondolt egyet, és áthajolva az ágyon, az éjjeliszekrény felé nyújtózott, amikor kinyílt a fürdőszobaajtó, és szembetalálta magát Kate szikrázó tekintetével.
- Csak nem vetemedtél volna arra, amire gondolok? - húzta fel a szemöldökét a nő, és gyorsan bebújt a férfi mellé az ágyba.
- Dehogy! - emelte kezeit ártatlansága jeléül a magasba az író, aztán szorosan Kate mellé ült.
- Na, lássuk! - fogta a kezébe a könyvet Beckett, és felhajtotta a bordó, bőr borítót. Amikor meglátták, mit rejtenek a lapok, lélegzetvisszafojtva itták magukba az eléjük táruló képeket. Egy fotóalbumot tartottak a kezükben, aminek az első oldalán gyermeküket ölelő nőket és férfiakat láttak, mindannyiuk szeme könnytől csillogott, tekintetükben benn volt az előző idők fájdalma, reményvesztettsége, és a hihetetlen boldogság is. A képet akkor készítette valaki, amikor a kapitányságon várakozó szülők karjaiba rohantak a kiszabadított gyerekek. Döbbent csendben futtatták végig szemüket a picik és szüleik arcán, és mindketten úgy érezték, mintha megelevenedett volna a kép a szemeik előtt. Kate lassan lapozott. A következő oldalakon pillanatképek voltak a találkozás felemelő perceiről, egy-egy családot közelebbről mutatva, végül pedig az album egyik oldalán az a kép volt a gyerekekről, amit napokig láttak a fehér táblára kitéve, a másik oldalon pedig ugyanaz a kisfiú vagy kislány mosolygott vissza rájuk szüleik ölelő karjában. Mindegyik kép alatt egy szó állt: "Köszönjük!", és a szülők aláírása.
Beckett nem nézett Castle-re, de tudta, hogy a férfi ugyanazt érzi, amit ő. Hallotta, ahogy nagyokat nyelve próbálja megakadályozni, hogy sírjon, aztán a szeme sarkából látta, amikor egy gyors mozdulattal letörli a könnyeit. Ő hagyta, hogy végigcsorogjanak az arcán. Az utolsó képeknél hosszabban időzött. Amy és Joe, a templomban imádkozó kisfiú hatalmas barna szeme nevetett a képen.
Kate lassan becsukta az albumot, és Castle-re nézett. Lágyan megcsókolta, aztán megsimogatta a férfi arcát.
- Már pontosan értem, miért vagy rendőr - suttogta az író.
Kate elmosolyodott, lekapcsolta a lámpát, és szorosan a férfi mellé simult. Nem tudta miért jutott eszébe egy olyan kisgyerek arca, akinek a képe nem volt az albumban, akinek a fotóját a kapitányságon őrizte az asztalában. A kis csecsemő, mintha megbabonázta volna a hatalmas kék szemeivel, amikor a karjaiban tartotta. Aztán eszébe jutott, hogy Castle élete addigi legnagyobb fájdalma közepette is mennyire óvta a fiúcskát. Még azután is szorosan ölelte magához, amikor az eszét vesztett nő ágyékon rúgta, és a kínok kínját kellett átélnie. Milyen erős ösztönök dolgoznak a férfiban? Csodálatos apa lenne - állapította meg sokadszor, de most arra is gondolt, ha ő meghalna egy bevetésen, Castle akkor is megvédené a világ gonoszságától, és boldoggá tenné a gyermeküket. A férfi karja a derekán nyugodott, és ujjaival cirógatta a bőrét. Megfogta az erős, mégis oly gyengéd kezet, és a hasára húzta. Érezte, ahogy Castle teste megfeszül, ujjai simogató mozgása megáll. Még jobban a férfi ölébe kucorodott, fenekét érzékien az ágyékához nyomta, miközben a meleg, ölelő kezet a hasán levő hegre tette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése