Változatok egy témára 6/135

Kate megállt az első ajtó előtt, amin a Dr. Paul Gilmour név állt, de figyelmét nem a név, hanem az ajtó tetején díszelgő felirat kötötte le: Hematológiai és Immunológiai Intézet Csontvelő-transzplantációs Osztálya.  

Már másodszor futott át a szeme az egyik szón, és szöget ütött valami hihetetlen dolog a fejében. Néhány pillanat alatt képek sokasága pergett le a szeme előtt: Castle a csontvelő-átültetésen átesett gyerekekkel, Sean-nal és Patrick-kal játszik a kórházban, élesztgeti a pincében a vörös hajú kamaszlányt, akit fogva tartottak a csontvelőért, látta a férfi tekintetét, amikor a csontvelőre váró gyerekek megzsarolt szüleivel beszéltek. Talán ... talán nem beteg, hanem azért van a kórházban, mert ... - gondolta reménykedve, aztán azonnal le is torkolta magát, amiért már megint elméleteket gyárt. Tényeket viszont csak az orvostól tudhat meg, ezért újra a névtáblára pillantott, és határozottan kopogtatott az ajtón.

Castle azt álmodta, hogy menekülni szeretne egy félelmetes, bányához hasonlító, sötét helyről. Egyik kezébe egy hétéves forma kislány, a másikba egy tíz év körüli fiú kapaszkodott. Egy darabig rohant a két gyerekkel, aztán hallott egy robbanást, és az alagút sziklái recsegve, pattogva töredeztek össze, és omlottak le a mennyezetről. Az egyik lehulló sziklában elesett, a többi pedig beborította a medencéjét és a lábait. Tompa fájdalom áradt szét a csípőjében, és képtelen volt megmozdulni. A gyerekek földbe gyökerezett lábbal, rémülten néztek rá, ő pedig egyre csak azt ordította, hogy "Fussatok! Meneküljetek!". A gyerekek végre megmozdultak, a fiú megfogta a kislány kezét, és rohanni kezdtek a bánya bejáratát sejtető fény felé. Megpróbált kiszabadulni a törmelék alól, de a mozdulat hatására éles fájdalom nyilallt a medencéjébe.

Felébredt. Néhány másodpercig próbálta beazonosítani, hogy a fájdalom csak az álom része volt, vagy a valósághoz tartozik, aztán anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, megmozdult, és azonnal tudta a választ. Úgy érezte, mintha kést forgattak volna meg a csípőjében, legalábbis így képzelte el, ha megszúrnák és megforgatnák benne a kést. Lassan kinyitotta a szemét, és sóhajtott egyet. A fájdalom ellenére a valóság mégiscsak jobb volt, mint az álma. Megpróbált kényelmesebben  elhelyezkedni az ágyban, de a mozdulat felerősítette a fájdalmat, ezért maradt az eredeti helyzetben, és inkább végigpörgette fejében a nap eseményeit. 

Soha nem érezte még, hogy ennyire fontos dolgot tett volna. Büszkeség töltötte el a gondolatra, hogy megcsinálta: legyőzte a félelmét, hogy segíthessen valakin, akit nem is ismer. Életében először, igazán becsülte magát. Az orvosok és a nővérek is rendkívül barátságosak és türelmesek voltak vele, és még csak meg sem mosolyogták, amikor rájöttek, hogy egy egyszerű, vékony injekciós tűtől is fél, ha a bőre alatti izomba hatol. A kis fiatal, szeplős nővér egyfolytában vigasztalta és biztatta, hogy ki fogja bírni a vastag tűt is, ami a csípőcsontjába fog hatolni, ha előtte elviseli a helyi érzéstelenítést. Csak a szégyenlőssége miatt mosolyogták meg. Ha tudták volna, hogy hányszor fordult meg a fejében, hogy felugrik, és szégyenszemre futásnak ered, nem csak mosolyogtak volna. Még soha nem félt ennyire orvosi beavatkozástól, igaz, még soha nem is járt műtőben. A filmekben is félelmetesnek látta a rideg, kék fényű lámpákat, a rengeteg ismeretlen műszert, a műtősruhába öltözött orvosokat, akiknek csak a szemét látta, és hangjukat elváltoztatta a szájmaszk, de a valóságban mindennek részese, sőt alanya lenni, egészen más volt. 

Amikor a csontvelő levétele után elhelyezték ebben a szobában, Dr. Gilmour bejött hozzá, komoly arccal kezet fogott vele, és megköszönte, hogy új esélyt adott valakinek az életre. Ahogy felidézte a jelenetet, ugyanúgy elszorult a torka, mint akkor. Aztán az orvos közölte, hogy ha elmúlik az érzéstelenítő hatása, fájni fog a medencéje, ezért addig próbáljon meg aludni egy kicsit, amíg nem érez semmit. Akkor úgy érezte, képtelen lenne ennyi izgalom után elaludni, de úgy látszik, idegrendszere kimerült az ismeretlentől, az injekciótól és a fájdalomtól való félelemtől, és alig telt el öt perc, mély álomba zuhant. Az érzéstelenítő hatása viszont már a múlté volt, és a kellemetlen, tompa fájdalom nem engedte tovább pihenni. Éppen arra gondolt, vajon gyengének gondolnák-e, ha kérne fájdalomcsillapítót, amikor nyílt az ajtó. Bágyadtan megemelte a fejét, és a kedves, szeplős nővérrel találta szembe magát.

- Látom felébredt - csicseregte a lány örömmel. - Az előbb voltam benn, hogy megmérjem a vérnyomását, de akkor még mélyen aludt.

- Azt álmodtam, hogy egy bányaomlásban betemettek a sziklák, én rettentően fáj a medencém, aztán kiderült, hogy csak a bányaomlás rész volt az álom - nyögte szomorúan a férfi.

- Elmúlt az érzéstelenítő hatása. Ilyenkor mindenkinek nagyon fáj. Hoztam fájdalomcsillapító tablettát - zörgette meg a kezében tartott műanyag dobozkát. - Egy injekció hatásosabb lenne, de azt hiszem, ennek jobban örül - billentette oldalra elnézőn mosolyogva a fejét, és kutató tekintettel figyelte betege minden rezdülését.

Castle kényszeredett mosolyra húzta a száját, és amíg a lány vizet töltött a poharába, megpróbált az oldalára fordulni, hogy be tudja venni a gyógyszert. A fájdalom lefelé sugárzott a csípőjéből, ezért úgy érezte, mintha ki akarnának szakadni a lábai. Ahogy a nővér észrevette a fájdalmas grimaszt, azonnal eltűnt arcáról a vidámság, és aggódva nyújtotta felé a poharat és a fehér tablettát.

- Hamarosan sokkal jobb lesz - biztatta a férfit. Megvárta, amíg Castle lenyeli a gyógyszert, aztán megmérte a vérnyomását. - Minden rendben - bólintott elégedetten.

- Akkor hamarosan haza is mehetek, ugye? - kérdezte reménykedve az író, mert egyáltalán nem volt biztos benne, hogy Lanie rá tudja beszélni Kate-t, hogy nála maradjon.

- Ma biztosan nem. Abban ne is reménykedjen! Erről jut eszembe! - kapott észbe a nővér. - Amikor az előbb itt jártam, csengett a telefonja. Valakinek biztosan nagyon hiányzott - mosolyodott el, aztán kifelé menet még visszaszólt. - Feküdjön hasra, úgy kevésbé fog fájni, és próbáljon pihenni! Hamarosan a doktor úr is megnézi.

Castle a telefonjáért nyúlt. Nagyot nyelt, és elgondolkodva nézte Kate pajkosan mosolygó képét a kijelzőn. Ha nem hívja vissza, talán gyanút fog, de azt is érezte, hogy még túlságosan a történtek hatása alatt áll, és a hangja árulkodó lehet. Végül úgy döntött, mégis visszahívja. Megpróbált kényelmesen elhelyezkedni az ágyban, ami nem volt egyszerű, mert minden mozdulat hasogató fájdalmat okozott a csípőcsontjában. Megköszörülte a torkát, és megérintette a kijelzőn a visszahívó jelet.
- Beckett - hallotta meg a nő hangját.
- Szia Kate! - próbált könnyedén megszólalni, és azonnal mentegetőzni kezdett. - Bocs, hogy az előbb nem vettem fel, csak szunyókáltam egy kicsit - mondta összeráncolt szemöldökkel, és örült, hogy nem kellett füllentenie, hiszen valóban aludt. - Jól vagy?
- Én jól vagyok - hallotta a nő komoly hangját, ami azonnal rossz érzést keltett benne, főleg, hogy úgy hallotta, mintha Kate megnyomta volna a személyes névmást. Csak nem fogott máris gyanút?
- Hogy telik a napod Lanie-vel? - kérdezte ártatlanságot színlelve.
- Azt hittem, unalmas napnak nézek elébe, de rég voltak ilyen izgalmas óráim.
- Izgalmas? Remélem, azért pihensz is! - vált aggódóvá a hangja, hiszen az izgalom nem tartozott a tervei közé. - Mi hozott izgalomba? Talán Activity-ztek? - nevette el magát kényszeredetten Castle a gondolatra.
- Nem. Valami egészen más dobogtatta meg a szívem - csengett Kate hangja melegen, ugyanakkor titokzatosan és nagyon komolyan. De volt még valami furcsa a hangjában: mintha visszhangzott volna. - És a te napod, hogy telik?
- Az enyém? - kérdezett vissza a férfi, aztán elvette a fülétől a telefont, és tanácstalanul megforgatta az ujjai között, hátha rájön, miért hallja duplán a bársonyos hangot, de mivel semmi ötlete nem volt, visszaemelte a füléhez. - Semmi különös nem történt - mondta, miközben vágott egy bosszús grimaszt. Nem akart hazudni. - Heverészek, lustálkodok, szóval semmi említésre méltó dolgot nem csináltam.
- Semmi említésre méltót? - hallotta Castle a kételkedő kérdést a telefon hangszórójából és a közelből egyszerre. Mivel hason feküdt, csak a szoba egyik felét látta, a hang azonban a másik oldalról hallatszott, ezért értetlenkedve átfordította a fejét a másik oldalra.
- Kate - nyögte döbbenten, amikor meglátta az ágy mellett álló, telefonáló nőt.