- Van egy híres betegem!
Kate kíváncsian fordította kissé fejéjük a fejét. Nem a híresség kiléte érdekelte, sokkal inkább az, hogyan reagál a hallottakra a két nővér. Megmosolyogtató volt a szappanoperába illő jelenet, ahogy kipletykálták a kórházi életet, és szinte itták magukba a számukra fontosnak vélt információmorzsákat. A szeplős lány, fontosságának tudtában kihúzta magát, és egy jelentőségteljes hatásszünetet tartott, és csak akkor folytatta, amikor őzikeszemű barátnője nem bírta tovább, és sürgetve rákérdezett, hogy ki az.
- Egy híres bestseller író - somolygott titokzatosan, és várta a hatást, ami nem is maradt el, bár valószínűleg nem ilyen reakcióra számított.
- Író? - fanyalgott az őzikeszemű. - Azt hittem legalább egy színész, mondjuk Orlando Bloom - merengett el olvadozva. - Szívesen lettem volna én is tünde, mert Legolas-ként teljesen elvarázsolt az ábrándos tekintetével.
- Á, ő olyan kis nyálasszájú! - kontrázott rá az eddig csak nagyokat pislogó szemüveges társuk. - Nekem Hugh Jackman a kedvencem. Igaz, hogy már nem olyan fiatal, de nagyon bejönnek az olyan férfias, karakteres arcú pasik, mint ő. Én inkább Nicol Kidman-nal cseréltem volna az Ausztráliában - sóhajtott távolba révedő tekintettel, mint aki már látja magát a film főszerepében.
- Ti csak színészekben, celebekben meg énekesekben tudtok gondolkodni - duzzogott durcásan a szeplős lány, amikor látta, hogy barátnői nem értékelik nagyra az ő híres betegét. - Pedig az én írómnak millió számra adják el a regényeit, sőt már meg is filmesítették az egyiket! - vágta fel haragosan a fejét.
- Jó, jó - fogta meg engesztelőn a kezét az őzikeszemű. - Na és ki a te híres íród?
Beckett hallgatta a párbeszédet, és közben járt az agya. A két nővérrel ellentétben, ő kellőképpen meglepődött a hírre, hogy egy híres írót kezelnek a kórházban. Talán Castle valamelyik póker partnere az, Conelly vagy Patterson - tűnődött, de közben valami megmagyarázhatatlan rossz érzés lett úrrá rajta. Összeráncolt szemöldökkel fülelt, hogy meghallja a híresség nevét, de a szeplős lány megrázta a fejét.
- Azt nem mondhatom meg - húzta el a száját. - Titokban akarja tartani, hogy kórházban van, nehogy a sajtó hiénái meglepjék. Szerintem még a családja sem tudja, hogy itt van, mert egyedül jött, és a műtét óta sem volt látogatója.
- Hát, ez nem valami érdekes - tört le a szemüveges nővér, miután megitta az utolsó korty kávéját is, és indulni készült.
- Igenis, érdekes! - duzzogott mérgesen a szeplős. - A nevét nem mondhatom meg, de annyit elárulhatok, hogy nagyon jóképű és szellemes. Ha látnátok milyen édes, kisfiús a mosolya, és milyen kétségbeesetten tud nézni a kék szemeivel, ti is odavolnátok érte!
- Kétségbeesetten? - kérdezte az őzikeszemű. - Leukémiás? - nézett sajnálkozva a szeplős lányra.
- Tudod, hogy nem beszélhetek arról, hogy miért van itt! - méltatlankodott a nővér, és láthatóan bosszantotta, hogy barátnője megpróbálja kideríteni, mi lehet az író baja. - Egyébként pedig azért mondtam, hogy kétségbeesetten néz, mert rettentően fél az injekciótól, és olyankor olyan, mint egy ijedt kisfiú - magyarázta, és ő is felállt.
Kate döbbenten hallgatta a titokzatos íróról adott leírást. Kiszáradt a szája, és összeszűkült a gyomra. Gondolatai vadul cikáztak. A jellemzés minden szava Castle-re illett. De hát neki nincs semmi baja, és valószínűleg otthon püföli a laptopját, vagy a Gameboy-jal játszik, esetleg bement a kiadóba. Mit keresne a kórházban? És ha valami komoly baja van? Vajon mikor mondaná el neki? Lehet, hogy beteg, csak nem akarta őt idegesíteni?
Megitta az utolsó korty kávét, miközben figyelte, ahogy a szeplős lány elbúcsúzik a társaitól, mondván, hogy igyekeznie kell vissza a betegéhez, mert itt a vérnyomásmérés és ellenőrzés ideje. Amikor a nővér elindult, Kate is felállt, és néhány pillanatnyi tétovázás után követni kezdte. Arra gondolt, ha annyira titokban akarják tartani a férfi kilétét, úgysem adnának ki neki róla semmilyen információt így, hogy nem rendőrként, hanem magánszemélyként van a kórházban, és nevetségessé sem akarta magát tenni azzal, hogy érdeklődik egy olyan beteg iránt, akiről azt sem tudja, kicsoda. A gyomrát görcsösen összehúzó feszültség azonban arra késztette, hogy kiderítse, ki a titokzatos író. A nővér a folyosó végén levő lift felé tartott, és mire Beckett utolérte volna, a liftajtó bezáródott. Kate nézte a kijelzőn megjelenő számokat. Amikor a hetedik emeleten megállt a lift, beszállt a másik felvonóba, és megnyomta a hetes számot. Fogalma sem volt, melyik osztályra érkezett. Tanácstalanul nézett a folyosó mindkét irányába, hátha meglátja a nővért, de a sok egyenruhás között nem fedezett fel ismerős alakot. Lerogyott az egyik műanyag székre, és a kezébe temette az arcát. Hogyan gondolhatott ilyen őrültséget, hogy Castle-ről beszélt a nővér, és ő meg elkezdte követni, mint egy rossz orvosos krimiben. Sóhajtott egyet, és a zsebébe nyúlt a telefonjáért. Castle-t hívta. Amikor a kijelzőn megjelent a férfi huncut mosolyú képe, a füléhez emelte e készüléket, és annyira várta a kellemes orgánumú hangot, hogy még arról is elfeledkezett, hogy kitaláljon valami indokot, hogy miért is hívja. Nem számolta a kicsengések számát, de egyre idegesebb lett az újra meg újra búgó hangtól. Szeme sarkából érzékelte az egyik ajtó nyílódását. Önkéntelenül arra fordult, és ugyanabban a pillanatban, amikor meglátta a szobából kilépő szeplős nővért, halkan, a távolból meghallotta Castle telefonjának csengőhangját. Hitetlenkedve elvette fülétől a telefont, és megszakította a hívást. Kitágult pupillákkal nézett a lassan becsukódó ajtóra: a szobából kiszűrődő zene elhallgatott. Megnyalta kiszáradt ajkát, vett néhány mély lélegzetet, hogy egyre gyorsabban zakatoló szívét megnyugtassa, miközben felállt, és magában azt hajtogatta, hogy "ez nem lehet". Lopva körülnézett, de úgy tűnt, sem a rohanó nővérek, sem a komótosan sétálgató, vagy infúziós állványukat toló betegek nem figyelnek rá. Elindult a szoba felé, de az ajtónál tanácstalanul megtorpant. Hirtelen nem tudta, hogy bekopogjon-e, vagy csak benyisson, végül köztes megoldásként olyan halkan kopogott, hogy valószínűleg akkor sem hallotta volna senki, ha semmi másra nem figyel, csak a zajokra. Megfogta a kilincset, és lassan lenyomta. Lélegzetét visszatartva, dübörgő szívveréssel nyitotta ki az ajtót, és mielőtt valaki számon kérte volna, hogy mit keres ott, hangtalanul belépett a szobába.
Csak állt dermedten az elé táruló látványtól, mint aki nem akar hinni a szemének. Pislogás nélkül, tágra nyílt szemekkel bámulta az elé táruló hihetetlen látványt. Tekintete szinte rátapadt a szobában levő egyetlen ágyra. A kórházi hálóingben, kissé az oldalán, de inkább hason fekvő férfinak nem látta jól az arcát, de tudta, hogy Castle az. Jellegzetesen levágott haja előre hullott a homlokába, amit ő otthon minden reggel hátrasimított, a takaró alól kinyúló erős, mégis finom kéz minden érintésére emlékezett. Az első döbbenet után vett egy apró levegőt, közelebb lépett, aztán megállt az ágy mellett. A férfi egyenletesen lélegezve aludt. Kate felidézte magában, mennyire szerette nézni az alvó férfit már akkor, amikor még nem vallotta be, hogy szerelmes belé. Szerette a kisimult, kisfiúsan ártatlan vonásokat, aminek azonban most nyoma sem volt. Inkább látszott meggyötörtnek, mint békésnek.
- Hogy tehetted? - suttogta, és kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a férfi arcát, de a mozdulata félúton megállt. Mint egy nyári zivatar villámai, megállíthatatlanul és irányíthatatlanul cikáztak a gondolatai, aminek az lett a következménye, hogy néhány másodperc múlva már nem tudta, hogy dühös, vagy kétségbeesett legyen-e inkább. Egyre csak zakatolt az agya, de a kérdés minden gondolat végén ott maradt: miért? Miért nem osztotta meg vele, hogy valami baja van? Mi baja van egyáltalán? Aztán a nővérek beszélgetésfoszlányai törtek utat a gondolataiba: műtét, leukémia, és velük együtt megjelent egy új érzés is benne, a félelem. Hirtelen kártyavárként omlott össze a fantáziája segítségével megálmodott közös, boldog jövőjük képe, amiben nem szerepelt fájdalom és szenvedés. Még mindig a férfi arca előtt tartott kezére nézett, ami megállás nélkül remegett. Elkapta a kezét, és ezzel mintha megtört volna a pánik, ami felé addig sodródott, újra a hideg fejjel, logikusan gondolkodó, erős nő volt, aki minden földi hatalommal képes szembeszállni, hogy elérje, amit akar. Bármi baja is van Castle-nek, és akár akarja, akár nem, segíteni fog neki meggyógyulni. Bár fájt neki, hogy a férfi egy ilyen fontos dolgot nem osztott meg vele, ismerte annyira, hogy biztos legyen abban, megvolt az oka a titkolózásra, még ha helytelen volt is a döntés. Nem értette azt sem, mit talált volna ki Castle, hol tölti az éjszakát, hiszen ő este hazament volna Lanie-től. Talán már délután hazaengedik, és nincs is olyan nagy baj? Még egyszer megsimogatta tekintetével az elgyötört arcot, aztán az ajtó felé indult. Ki kell derítenie, mi ez az egész. Kilépett a folyosóra, és éppen amikor halkan behúzta maga után az ajtót, megszólalt a telefonja. Idegesen nézett a kijelzőre. Most nem kívánt senkivel beszélgetni, de amikor meglátta Lanie képét, úgy emelte füléhez a készüléket, mintha a megmentője hívta volna.
- Hol a csudában vagy? - hallotta barátnője bosszús hangját. - A büféből leléptél, de a kocsihoz sem jöttél.
- Én ... - nézett körbe tanácstalanul Beckett, tekintetével valami feliratot keresett, ami támpontot adna, hogy hol is jár - ... a hetedik emeleten vagyok.
Lanie néhány másodpercig hallgatott, mint aki próbálja felidézni magában, mi is van a kórház hetedik emeletén, aztán amikor beugrott neki a válasz, értetlenül csendült a hangja.
- Mi a csudát keresel te a hematológián?
- Hematológia? - suttogta döbbenten Kate. Ahogy meghallotta a szót, az előbb elűzött félelme rettegésként kapott erőre. Újra hallotta a kíváncsi nővér sajnálkozó hangján feltett kérdést: "Leukémia?". - Itt van Castle - nyögte ki nehezen, de a következő pillanatban már határozott léptekkel, elszánt tekintettel indult a folyosó túlsó vége felé, ahol az orvosi szobákat sejtette. Úgy érezte, elviselhetetlen a bizonytalanság. Eddig csak elméleteket gyártott, most már tényeket akart.
Kate megállt az első ajtó előtt, amin a Dr. Paul Gilmour név állt, de figyelmét nem a név, hanem az ajtó tetején díszelgő felirat kötötte le: Hematológiai és Immunológiai Intézet Csontvelő-transzplantációs Osztálya.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése