- Szia, álomszuszék - suttogta erőtlenül Kate, miközben szája bágyadt mosolyra húzódott.
Castle nem szólt semmit, csak a boldogságtól ragyogó arccal fölé hajolt, és leheletfinoman érintette meg ajkával a nő halvány rózsaszín száját.
- Szeretlek - suttogta a csókba, aztán kicsit hátrébb húzódott, hogy belenézhessen a világ leggyönyörűbb szemébe. - Ha nem akarod, hogy egy nap alatt éveket öregedjek, akkor ne csinálj ilyeneket! Ez a ránc most keletkezett - bökött a homlokára durcás arcot vágva, de csillogó szeme mérhetetlen megkönnyebbülésről tanúskodott.
- Szeretem a ráncaidat - mosolygott Kate a férfira.
Mindketten élvezték, hogy ebben a pillanatban is ott van mondataikban a kettejüket jellemző játékos évődés, de amikor Castle látta, hogy Kate szemhéja nehezen nyílik egy pislantás után, elkomorult.
- Nagyon fáj? - kérdezte együtt érző tekintettel.
- Nem, csak olyan, mintha egy kő lenne a hasamon.
- Pihenj! - simított ki egy hajszálat Castle a nő homlokából - Sok vért vesztettél.
- Fáradt vagyok Castle! Majd hívlak, ha gyere - suttogta gyenge hangon Kate, és bármennyire is húzta magával a gyógyító álomvilág, érezte, hogy a férfi teste megfeszül, tekintete pedig keménnyé válik, és megjelenik benne a fájdalom.
- Most nem küldhetsz el - szólalt meg halk, de határozott hangon. - Még egyszer nem teheted meg velem.
Kate tétován nyitotta a száját, hogy megkérdezze, mit nem tehet meg vele még egyszer, amikor rájött, hogy a lövés utáni három hónapról beszél a férfi. Talán a fájdalomcsillapítók tették, hogy lassan reagált, és nem kötötte össze azonnal a szavait az emlékkel.
- Csak aludj egyet, és jöhetsz! - mosolyodott el bágyadtan, és miután a férfi visszamosolygott rá, megnyugodva csukta be a szemét. Az álom olyan erővel húzta magához, aminek képtelen volt ellenállni, és néhány másodperc múlva már csak a tudatalattija érzékelte, hogy egy puha, meleg kéz megsimogatja az arcát, aztán megfogja a kezét, és gyengéden ráfonva az ujjait, nem engedi el.
- Mr. Castle! Uram! - szólítgatta egy tompán, távolról hallatszó hang, aztán megérezte, hogy valaki rázogatja a vállát. Nehézkesen felemelte a fejét, és nyitotta fel leragadni kívánkozó szemhéját. Dr. Harris ébresztgette és mosolygott rá barátságosan. A szobát már bevilágították a hajnali napsugár lágy fényei, és olyan melegséggel festették aranyszínűre a rideg, fehér falakat, hogy azok az új nap reményét ébresztették fel az íróban. Castle zavarában nyelt egyet, amikor rájött, hogy Kate ágyára borulva, a nő kezét szorongatva elaludt. Ahogy kiegyenesedett, azonnal megtapasztalta a kicsavart testhelyzetben töltött órák minden fájó következményét. Alig tudott felállni, hogy az orvost az ágy mellé engedje, hogy az ellenőrizni tudja az egyenletesen zümmögő gépek tárolt adatait. Miközben megpróbált életet lehelni elgémberedett lábaiba, merev derekába és hátába, tekintetét nem vette le Kate-ről. Megdörzsölgette a szemét, mintha nem akarna hinni az elé táruló látványnak. A nő nyugodtan, egyenletesen lélegezve aludt, arca visszanyerte rózsaszín, életteli színét, és nyoma sem volt az előző esti sápadtságnak. Castle nem tudta, csak káprázik a szeme, a reggeli napsugarak játszanak vele csalóka játékot, vagy valóban jobban van. Türelmetlenül nézett az orvosra, aki egy kórlapra jegyzetelt olvashatatlan írással, aztán mintha nem bízna a gépekbe, fülébe dugta a fonendoszkópját, és meghallgatta Kate szívverését. Szorongva várta, hogy a férfi ránézzen, és mondjon valami biztatót, de helyette lehúzta Kate-ről a takarót, és felhajtotta a hálóingét, hogy megnézze, milyen állapotban van a műtéti seb. Rick-nek összeszorult a szíve, amikor meglátta a csupasz női testen fehérlő kötést. Még soha nem látta Kate-t ilyen kiszolgáltatottnak, mint most, ahogy ott feküdt öntudatlanul, és egy idegen férfi vizsgálta gyönyörű, sérült, meztelen hasát.
- Erre még én sem számítottam - szólalt meg végre Dr. Harris, miközben visszahúzta a takarót a betegre.
- Mi ... mire nem számított? - dadogta Castle riadt arccal, mivel az orvos olyan komolyan és megdöbbenve ejtette ki a szavakat, hogy az semmi jót nem ígért.
- Nos, azt hittem nehezebben birkózik meg a szíve a vérveszteséggel és a műtéttel, de úgy látom, nagyon gyorsan regenerálódik a keringés, és a seb is szépen gyógyul - mondta még mindig kicsit hitetlenkedve.
Castle-nek eszébe jutottak a nővér szavai, miszerint Dr. Harris mindig félig üresnek látja azt a bizonyos képzeletbeli poharat. Egy halk sóhaj szakadt ki a tüdejéből.
- Dr. Harris ugye tudja, hogy a frászt hozza a hozzátartozókra? - nyögte.
Az orvos ráemelte szomorú tekintetét, de nem szólt. Castle azonnal tudta, hogy nem kellett volna ezt mondania. Érezte, hogy valami volt a férfi múltjában, valami nagyon fájó emlék, amiért így gondolkodott. Neki is megvolt a saját története. Talán egy túlságosan bizakodó diagnózis, ami után mégis meghalt a beteg, vagy valakinek az elvesztése, aki nagyon fontos volt neki.
- De persze, így a helyes - kezdett magyarázkodni az író, hogy a kínos helyzetet feloldja. - Mármint, hogy minden eshetőségre felkészíti a hozzátartozókat.
Az orvos alig észrevehetően bólintott, mintha saját magát is meg akarná győzni az igazáról, aztán újra végigfuttatta tekintetét a betegen, majd Castle szemébe nézett.
- Most már biztos, hogy minden rendben lesz vele. A nehezén túl van. Most már maga is hazamehet pihenni - csengtek meglepően melegen a szavai, és amikor látta, hogy Castle megingatja a fejét, még el is mosolyodott. - Akkor legalább igyon egy kávét! Elég szörnyen néz ki - tette hozzá, megpaskolgatta az író vállát és az ajtó felé indult.
- De ... ellenkezett volna Castle, de az orvos csak intett a kezével, hogy mér ki is lépett a szobából. - Nem is igaz - morogta halkan maga elé, amikor halkan, de jól érthetően meghallotta azt a hangot, amire mindennél jobban vágyott.
- Igaza van a doktornak. Tényleg szörnyen nézel ki - mosolygott bágyadtan Kate a felé forduló férfira. Nézte a fáradtságtól nyúzott, de boldogságban úszó arcot, a ragyogó kék szemeket, figyelte az ismerős mozdulatokat, ahogy az ágyához lép, és gyengéden megsimogatja.
- Valami hiányzik - húzta fel kissé a szemöldökét a nő és elégedetten nyugtázta, hogy Castle azonnal tudja, mire gondol, mert tekintetében megjelent a huncut csillogás, aztán fölé hajolva megcsókolta.
Kate arra gondolt, milyen sokféle érzelmet tud kifejezni a férfi csókja. Volt már vad, ősi szenvedélytől fűtött, érzéki vágy vezérelte, édes szerelmes, romantikusan gyengéd, szeretettel fűszerezett, és olyan mint ez, amiben benn volt minden félelemtől megszabadult felszabadultság, és a féltő szerelem is.
- Minden rendben lesz - suttogta a férfi, miközben homlokát a nőéhez érintette.
- Tudom.
- Nem fogom engedni, hogy bármi bajod legyen - ült le a székre Castle, és olyan meggyőződéssel ejtette ki a szavakat, hogy Kate összeráncolta a homlokát.
- Ugye nem gondolod, hogy hagyom, hogy te ápolj? - élénkült fel Kate, amikor elképzelte, hogy a férfi otthon körülugrálja, semmit sem enged neki csinálni, és előre tudta, hogy túlzásokba esik az aggodalomtól.
- Miért? Ez csak természetes, hogy én foglak otthon ápolni, és gondoskodni fogok arról, hogy mindened meglegyen, és esélyed se legyen semmi olyat csinálni, ami veszélyezteti a gyógyulásodat - húzta ki magát öntudatosan, aztán játékosan felhúzta a szemöldökét, és csibészes mosollyal hozzátette: - Elvégre én vagyok a leendő férjed!
Amikor Kate megjátszott rosszallással megforgatta a szemét, Castle érezte, hogy a szívét szorító és a gyomrát görcsbe húzó érzés fokozatosan megszűnik, és kellemes melegség járja át. Visszatért az a Beckett, aki az első találkozásukkor elvarázsolta.
- Castle! Rosszul leszek, ha a túlzott aggódásoddal rám telepszel.
- Hmmm ... - ráncolta össze a szemöldökét és csücsörítette össze a száját elgondolkodva a férfi. - Úgy emlékszem, nem éppen a rosszullét jellemzett, amikor legutóbb "rád telepedtem". - révedt a távolba a tekintete, aztán kicsit kaján mosoly jelent meg a szája sarkában, ahogy Kate bosszús arcára nézett. Boldoggá tette, hogy újra évődhet a nővel, ő pedig ugyanúgy reagál a kis pimasz megjegyzéseire, mint régen. Hirtelen maga sem értette miért, de könnyek szöktek a szemébe. Néhány órával ezelőtt a poklot járta meg, minden perce rettegés volt, titkon még imádkozott is, most pedig incselkedik a nővel, és élvezi, hogy arcán megjelennek az oly jellegzetes kifejezések. Szerette, amikor Kate rosszallóan az égnek emelte a tekintetét, amikor bosszúsan összeráncolta a szemöldökét, és megjelent köztük a két kis ránc, amikor kihívóan megvillant a szeme, vagy amikor megjelent a szája sarkában a gonoszkodó kis mosoly, ami előre jelezte, hogy kitalálta az idétlenkedésére az ellenszert, és megint ő fog felülkerekedni a kettejük párbajában. Egyik oldalon kihívás volt neki Kate rendkívüli intelligenciája, másrészt bosszantotta ugyan, hogy általában a nő nyeri a kis csatáikat, mégis boldoggá tette ez a helyzet.
- Neked ennyire szörnyű az az emlék? - mosolygott Kate az elérzékenyült férfira.
- Nem. Ennyire gyönyörű - ejtette ki halkan a szavakat Castle, és nem bánta, hogy megint ő maradt alul.
Tekintetük összefonódott, és szótlanul élvezték a pillanatot, aztán a férfi észrevette, hogy Kate arcán sötét árnyékként suhan át egy kínzó gondolat.
- Mi lehet a szúrás következménye? - kérdezte a nő, miközben kutató tekintettel nézett a kék szemekbe.
- Mr. Castle! Uram! - szólítgatta egy tompán, távolról hallatszó hang, aztán megérezte, hogy valaki rázogatja a vállát. Nehézkesen felemelte a fejét, és nyitotta fel leragadni kívánkozó szemhéját. Dr. Harris ébresztgette és mosolygott rá barátságosan. A szobát már bevilágították a hajnali napsugár lágy fényei, és olyan melegséggel festették aranyszínűre a rideg, fehér falakat, hogy azok az új nap reményét ébresztették fel az íróban. Castle zavarában nyelt egyet, amikor rájött, hogy Kate ágyára borulva, a nő kezét szorongatva elaludt. Ahogy kiegyenesedett, azonnal megtapasztalta a kicsavart testhelyzetben töltött órák minden fájó következményét. Alig tudott felállni, hogy az orvost az ágy mellé engedje, hogy az ellenőrizni tudja az egyenletesen zümmögő gépek tárolt adatait. Miközben megpróbált életet lehelni elgémberedett lábaiba, merev derekába és hátába, tekintetét nem vette le Kate-ről. Megdörzsölgette a szemét, mintha nem akarna hinni az elé táruló látványnak. A nő nyugodtan, egyenletesen lélegezve aludt, arca visszanyerte rózsaszín, életteli színét, és nyoma sem volt az előző esti sápadtságnak. Castle nem tudta, csak káprázik a szeme, a reggeli napsugarak játszanak vele csalóka játékot, vagy valóban jobban van. Türelmetlenül nézett az orvosra, aki egy kórlapra jegyzetelt olvashatatlan írással, aztán mintha nem bízna a gépekbe, fülébe dugta a fonendoszkópját, és meghallgatta Kate szívverését. Szorongva várta, hogy a férfi ránézzen, és mondjon valami biztatót, de helyette lehúzta Kate-ről a takarót, és felhajtotta a hálóingét, hogy megnézze, milyen állapotban van a műtéti seb. Rick-nek összeszorult a szíve, amikor meglátta a csupasz női testen fehérlő kötést. Még soha nem látta Kate-t ilyen kiszolgáltatottnak, mint most, ahogy ott feküdt öntudatlanul, és egy idegen férfi vizsgálta gyönyörű, sérült, meztelen hasát.
- Erre még én sem számítottam - szólalt meg végre Dr. Harris, miközben visszahúzta a takarót a betegre.
- Mi ... mire nem számított? - dadogta Castle riadt arccal, mivel az orvos olyan komolyan és megdöbbenve ejtette ki a szavakat, hogy az semmi jót nem ígért.
- Nos, azt hittem nehezebben birkózik meg a szíve a vérveszteséggel és a műtéttel, de úgy látom, nagyon gyorsan regenerálódik a keringés, és a seb is szépen gyógyul - mondta még mindig kicsit hitetlenkedve.
Castle-nek eszébe jutottak a nővér szavai, miszerint Dr. Harris mindig félig üresnek látja azt a bizonyos képzeletbeli poharat. Egy halk sóhaj szakadt ki a tüdejéből.
- Dr. Harris ugye tudja, hogy a frászt hozza a hozzátartozókra? - nyögte.
Az orvos ráemelte szomorú tekintetét, de nem szólt. Castle azonnal tudta, hogy nem kellett volna ezt mondania. Érezte, hogy valami volt a férfi múltjában, valami nagyon fájó emlék, amiért így gondolkodott. Neki is megvolt a saját története. Talán egy túlságosan bizakodó diagnózis, ami után mégis meghalt a beteg, vagy valakinek az elvesztése, aki nagyon fontos volt neki.
- De persze, így a helyes - kezdett magyarázkodni az író, hogy a kínos helyzetet feloldja. - Mármint, hogy minden eshetőségre felkészíti a hozzátartozókat.
Az orvos alig észrevehetően bólintott, mintha saját magát is meg akarná győzni az igazáról, aztán újra végigfuttatta tekintetét a betegen, majd Castle szemébe nézett.
- Most már biztos, hogy minden rendben lesz vele. A nehezén túl van. Most már maga is hazamehet pihenni - csengtek meglepően melegen a szavai, és amikor látta, hogy Castle megingatja a fejét, még el is mosolyodott. - Akkor legalább igyon egy kávét! Elég szörnyen néz ki - tette hozzá, megpaskolgatta az író vállát és az ajtó felé indult.
- De ... ellenkezett volna Castle, de az orvos csak intett a kezével, hogy mér ki is lépett a szobából. - Nem is igaz - morogta halkan maga elé, amikor halkan, de jól érthetően meghallotta azt a hangot, amire mindennél jobban vágyott.
- Igaza van a doktornak. Tényleg szörnyen nézel ki - mosolygott bágyadtan Kate a felé forduló férfira. Nézte a fáradtságtól nyúzott, de boldogságban úszó arcot, a ragyogó kék szemeket, figyelte az ismerős mozdulatokat, ahogy az ágyához lép, és gyengéden megsimogatja.
- Valami hiányzik - húzta fel kissé a szemöldökét a nő és elégedetten nyugtázta, hogy Castle azonnal tudja, mire gondol, mert tekintetében megjelent a huncut csillogás, aztán fölé hajolva megcsókolta.
Kate arra gondolt, milyen sokféle érzelmet tud kifejezni a férfi csókja. Volt már vad, ősi szenvedélytől fűtött, érzéki vágy vezérelte, édes szerelmes, romantikusan gyengéd, szeretettel fűszerezett, és olyan mint ez, amiben benn volt minden félelemtől megszabadult felszabadultság, és a féltő szerelem is.
- Minden rendben lesz - suttogta a férfi, miközben homlokát a nőéhez érintette.
- Tudom.
- Nem fogom engedni, hogy bármi bajod legyen - ült le a székre Castle, és olyan meggyőződéssel ejtette ki a szavakat, hogy Kate összeráncolta a homlokát.
- Ugye nem gondolod, hogy hagyom, hogy te ápolj? - élénkült fel Kate, amikor elképzelte, hogy a férfi otthon körülugrálja, semmit sem enged neki csinálni, és előre tudta, hogy túlzásokba esik az aggodalomtól.
- Miért? Ez csak természetes, hogy én foglak otthon ápolni, és gondoskodni fogok arról, hogy mindened meglegyen, és esélyed se legyen semmi olyat csinálni, ami veszélyezteti a gyógyulásodat - húzta ki magát öntudatosan, aztán játékosan felhúzta a szemöldökét, és csibészes mosollyal hozzátette: - Elvégre én vagyok a leendő férjed!
Amikor Kate megjátszott rosszallással megforgatta a szemét, Castle érezte, hogy a szívét szorító és a gyomrát görcsbe húzó érzés fokozatosan megszűnik, és kellemes melegség járja át. Visszatért az a Beckett, aki az első találkozásukkor elvarázsolta.
- Castle! Rosszul leszek, ha a túlzott aggódásoddal rám telepszel.
- Hmmm ... - ráncolta össze a szemöldökét és csücsörítette össze a száját elgondolkodva a férfi. - Úgy emlékszem, nem éppen a rosszullét jellemzett, amikor legutóbb "rád telepedtem". - révedt a távolba a tekintete, aztán kicsit kaján mosoly jelent meg a szája sarkában, ahogy Kate bosszús arcára nézett. Boldoggá tette, hogy újra évődhet a nővel, ő pedig ugyanúgy reagál a kis pimasz megjegyzéseire, mint régen. Hirtelen maga sem értette miért, de könnyek szöktek a szemébe. Néhány órával ezelőtt a poklot járta meg, minden perce rettegés volt, titkon még imádkozott is, most pedig incselkedik a nővel, és élvezi, hogy arcán megjelennek az oly jellegzetes kifejezések. Szerette, amikor Kate rosszallóan az égnek emelte a tekintetét, amikor bosszúsan összeráncolta a szemöldökét, és megjelent köztük a két kis ránc, amikor kihívóan megvillant a szeme, vagy amikor megjelent a szája sarkában a gonoszkodó kis mosoly, ami előre jelezte, hogy kitalálta az idétlenkedésére az ellenszert, és megint ő fog felülkerekedni a kettejük párbajában. Egyik oldalon kihívás volt neki Kate rendkívüli intelligenciája, másrészt bosszantotta ugyan, hogy általában a nő nyeri a kis csatáikat, mégis boldoggá tette ez a helyzet.
- Neked ennyire szörnyű az az emlék? - mosolygott Kate az elérzékenyült férfira.
- Nem. Ennyire gyönyörű - ejtette ki halkan a szavakat Castle, és nem bánta, hogy megint ő maradt alul.
Tekintetük összefonódott, és szótlanul élvezték a pillanatot, aztán a férfi észrevette, hogy Kate arcán sötét árnyékként suhan át egy kínzó gondolat.
- Mi lehet a szúrás következménye? - kérdezte a nő, miközben kutató tekintettel nézett a kék szemekbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése