- Mi lehet a szúrás következménye? - kérdezte a nő, miközben kutató tekintettel nézett a kék szemekbe.
Castle-nek elakadt a lélegzete. Tudta, hogy előbb-utóbb beszélniük kell majd erről, de remélte, hogy inkább utóbb. Bármennyire szerette volna még kímélni a nőt, nem térhetett ki a válasz elől. Egyrészt, mert mindig őszinte volt Kate-tel, másrészt, mert úgyis átlátna rajta, hiába próbálná felvenni a legjobb pókerarcát. Megköszörülte a torkát, és vett egy nagy levegőt.
- Megsérült a petevezetéked - próbálta közömbösen kiejteni a szavakat, hogy ne hallatsszon ki a félelme, és rémissze meg a nőt, de látta a tekintetén, hogy a másodperc tört része alatt felmérte a mondat jelentőségét. Castle nem merte vigasztalni, hogy ennek ellenére lehet gyereke, ha a másik vezeték ép, vagy legrosszabb esetben lombikbabái is lehetnek, hiszen a petefészkei egészségesek, mert tudta, hogy a gyerek témával kényes vizekre evez. Kate egyértelműen a tudtára adta, hogy felelőtlenségnek tartaná, ha gyereket vállalna, akkor meg minek vigasztalgatná olyanokkal, hogy ne féljen, lehet ám gyereke, csak esetleg nehezebb úton. - A sérülés a külső falát érte, nem biztos, hogy emiatt elzáródik - tette hozzá a pontosság kedvéért.
- Értem.
Kate nem nézett a férfira. Meglepetésként érte a diagnózis, és hirtelen maga sem értette az érzést, ami rátört. A félelem egy pillanat alatt rátelepedett, és mint valami baljós árnyék kísérte minden gondolatát. Mi lesz, ha ... kezdődött minden mondat a fejében, amiket hiába próbált elhessegetni, újult erővel törtek rá.
- Én itt vagyok neked - hallotta meg Castle szelíd, halk hangját, amiből végtelen szeretet sugárzott. - Tudom, nem sok - húzta kicsit szomorkásan el a száját - de segítek mindenben, amiben akarod.
Kate lassan a férfira emelte a szemét. Nézte az őszinte, bizonytalan, féltő tekintetet, az este és az éjszaka eseményeitől meggyötört, aggódó arcot, és már sokadszor szembesült azzal, hogy Castle az a férfi, aki bármit megtenne érte anélkül, hogy rá akarná kényszeríteni az akaratát. Felemelte a kezét, és ujjaival gyengéden végigsimított a borostás arcon. Tekintetük összefonódott. Szavak nélkül is értették egymást.
- Köszönöm - mondta halkan, és amikor meglátta a Castle szemében megjelenő csillogást a kimondott szóra, már mosolyogva várta a választ.
- Mindig - hagyta el sóhajként a férfi száját az egyszerű szó, ami nekik sokkal többet jelentett, mint bárkinek a földön. Azt jelentette ez a szó, hogy összetartoznak, hogy bármi történik, számíthatnak egymásra, hogy feltétel nélkül szeretik egymást, és bármit megtennének egymásért.
- Menj haza, pihenj egy kicsit! Ha így folytatod, a végén idekerülsz mellém az ágyba - fogta meg most Kate Castle kezét.
- Semmire sem vágyom jobban - vigyorodott el huncutul a férfi, és lágyan megcsókolta a nőt.
- Á! Talán rosszkor jöttem? - kiáltott fel a belépő nővér, miközben jót derült a szétrebbenő páron, aztán végigmérte a beteget, és barátságosan rámosolygott. - Örülök, hogy ilyen jól van! - mondta, aztán összehúzott szemmel Castle nézett, és rosszallóan hozzátette: - Úgy látom, magáról ugyanez nem mondható el.
- Miért? Marconán jóképű vagyok, és nyúzottan is sármos - húzta ki magát kissé sértődötten a férfi, de közben ijedten húzta végig az arcán a kezét. - Ennyire rossz a helyzet? - nézett vigasztalásra várva hol a nővérre, hol Kate-re.
- Hát, ha engem kérdez, egy kis alvás, egy forró zuhany és egy borotválkozás csodákra képes - nevetett rá jókedvűen a nővér, aztán kicsit komolyabban folytatta. - Beckett nyomozót átvisszük a 208-as szobába, már nincs szükség az állandó megfigyelésre. Nyugodtan hazamehet egy kicsit. Most búcsúzzon el, mert el kell rendeznem a beteget, magának pedig semmi keresnivalója ezalatt itt benn!
Castle kelletlenül vette tudomásul, hogy finoman, de nyíltan elzavarják. Szíve szerint nem mozdult volna el Kate ágya mellől, de tudta, hogy a nővérnek igaza van, ezért Kate fölé hajolt, egy puha csókot adott a homlokára.
- Nemsokára visszajövök - súgta oda mosolyogva, végigsimított Kate arcán, aztán nehéz szívvel elindult.
A taxiban hazafelé tartva felhívta Jim Beckett-et, Lanie-t, aztán a fiúkat az őrsön, és beszámolt nekik a jó hírről. Amikor belépett a lakásba, nagyot sóhajtott. Most érezte, milyen kimerült. Lerogyott a kanapéra, és behunyta a szemét. Felidézte a pillanatot, amikor Kate magához tért, és újra átélte a megkönnyebbülést, ahogy a szívén enged a szorítás, és átjárja a boldogság. Az érzés megnyugtatta, és szinte észrevétlenül zuhant a mély, álom nélküli öntudatlanságba. Amikor órák múlva felébredt, már feküdt a kanapén, valaki párnát tett a feje alá, lehúzta a cipőjét és egy puha, meleg takaróval betakarta. Suttogó beszélgetés hangfoszlányait hallotta a konyha felől. Megdörzsölte a szemét és felült. Martha és Alexis beszélgettek halkan, de amikor észrevették a mocorgást, felé fordultak.
- Ó, Richard! Éppen most mondtam Alxis-nek, hogy hívtam a kórházat, mondták, hogy Katherine sokkal jobban van, és rendbe fog jönni - mondta egy lélegzetvétellel Martha.
- Igen - bólintott halványan mosolyogva a férfi, de közben arra gondolt, vajon teljesen rendbe jön-e, és ha nem, akkor annak milyen következményei lesznek az életükre. - Mindjárt bemegyek hozzá.
- De ... nem így, ugye, Apa? - húzta össze a szemöldökét Alexis, és ugyanolyan tekintettel mérte végig a férfit, mint a nővér a kórházban.
- Nem tudom, mi baja van mindenkinek velem - morogta a férfi, és durcásan elindult a fürdőszoba felé.
- Csak nézz tükörbe, kisfiam! - kiáltott utána Martha, aztán elnézően megrázva a fejét az unokájára nézett.
- Ez lehet, hogy nem volt jó tanács, Nagyi - vonta fel kétkedve a szemöldökét a lány.
- Hidd el, néha szembesíteni kell a valósággal az apádat! - mondta meggyőződéssel az asszony, aztán a elgondolkodva kinyitotta a hűtőszekrényt. - Gyere! Csináljunk neki valami finomat, az majd jobb kedvre deríti!
Castle sűrűn pislogva nézte a tükörből visszanéző borostás, fáradt arcot.
- Hm ... nem értem, hogy lehet igazuk - csóválta meg a fejét egy grimasz kíséretében, aztán gyorsan vetkőzni kezdett. Az alvás pihentető volt, de az igazi felfrissülést a forró zuhany jelentette. Néhány percig a csempének támasztott karokkal, előrehajtott fejjel élvezte, ahogy a meleg vízsugarak beborítják a testét, aztán gyorsan megmosakodott, sietve megtörülközött, és a bolyhos textilt a derekára csavarva borotválkozni kezdett. Megszárította a haját, fogat mosott, és gyorsan felöltözött. Kék inget választott, mert Kate egyszer azt mondta, a kék szín kiemeli a kék szemét. Megállt a tükör előtt, és elégedetten végignézett magán.
- Hm. Tényleg csak ennyi kellett - állapította meg.
Egy óra múlva már a 208-as szoba előtt állt egy csokor virággal és egy "Szeretlek" és egy "Boldog szülinapot!" feliratú, héliumos lufival a kezében. Talán a kórházi légkör tette, de újra átjárta a félelem és az idegesség. Mosolyt erőltetett az arcára, vett egy nagy levegőt, és lenyomta a kilincset. Arra számított, hogy Kate alszik, vagy ernyedten fekszik, ehelyett mosolyogva ült a magasra emelt ágyban, és érdeklődve hallgatta a mellette álló Esposito és Ryan beszámolóját. Még hallotta, hogy Javi azt mondja: "Ezt látnod kellett volna!", aztán minden szempár felé fordult.
- És neked is látnod kellett volna, Castle! - csengett elismeréssel a nyomozó hangja, az író pedig értetlenül kapkodta a tekintetét.
- A fiúk éppen azt mesélték, milyen volt, amikor a gyerekek találkoztak a szüleikkel - szólalt meg Kate, magyarázatot adva a szavakra.
- Megérdemeltétek volna azt a pillanatot - csatlakozott társához Ryan is.
Beckett és Castle egymásra nézett. Most tudatosult bennük, milyen boldoggá tettek számukra ismeretlen anyákat, apákat és gyerekeket. Castle-nek hirtelen eszébe jutott, mit érzett, amikor az elrablása után először ölelte magához Alexis-t. Nyelt egyet, elkapta a tekintetét, és gyorsan pislogni kezdett. Nem akarta, hogy észrevegyék, hogy túlságosan csillog a szeme.
- Átadjuk neked a beteget, de aztán vigyázz rá! - veregette meg a vállát Espo, és sietve búcsúzkodni kezdtek.
Castle hálás volt, hogy kettesben maradhatott a nővel, és alig csukódott be az ajtó, máris gyorsan hozzálépett, és gyengéden megcsókolta.
- Jobban vagy? Nem fáj nagyon? - kérdezte aggódva.
- Igen, és nem - válaszolt a két kérdésre a nő.
- Az jó - jelent meg egy megkönnyebbült mosoly az író arcán, aztán körbenézett, és a virágot az ablak melletti asztalkán álló vázába tette, a lufikat pedig az ágy végéhez kötötte.
- Most komolyan, Castle. Lufik? - vonta össze a szemöldökét szigorúan Kate, de a szája szegletében bujkáló mosoly elárulta, mennyire jólesik neki a férfi gyermeki kedveskedése.
- Hát persze! Lufik nélkül nincs gyógyulás! - jelentette ki meggyőződéssel Castle.
- És gyógyszerek nélkül sem - lépett be az ajtón a nővér, aki néhány órája ellátta a nőt, a férfit meg hazaküldte. - Ó! Ez ám az átalakulás! - nézett végig az írón, aztán Kate felé fordult. - Kap egy kis antibiotikumot, hogy megelőzzük a fertőzést - tette le a kezében tartott tálcát az asztalra a virág mellé, aztán a steril csomagolásból egy fecskendőt vett ki, és elkezdte felszívni bele az ampullában levő hatóanyagot.
Castl egyetértően bólogatott, jelezve, mennyire egyetért a megelőzés szükségességével, amikor a nővér - kezében a fecskendővel - megfordult.
- Kiküldjem Mr. Castlet-t? - nézett kérdő tekintettel a betegre, miközben az ágy mellé lépett.
- Miattam nem kell, de miatta igen - intett a fejével a fal fehérré változott férfi felé mosolyogva Kate.
- Én ... én ... nem - dadogta fancsali képet vágva Castle, miközben tekintetét nem tudta levenni a tűről. - Csak nem akarja azt Kate-be szúrni? - háborodott fel, amikor végre magához tért, és el tudott szakadni a számára félelmetes látványtól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése