Változatok egy témára 6/120

Szemét nem vette le a mozdulatlan szempillákról, egyik kezével simogatta a gyönyörű arcot, a másikat szorosan tapasztotta a sebre, miközben egyre csak hajtogatta a két mondatot.

Erős kezeket érzett a karján, amelyek határozottan húzták el a nő testétől.

- Uram! Innen átvesszük - hallotta meg a mentőorvos barátságos, de határozott hangját. Felnézett. Hirtelen utat törtek elméjébe a körülötte zajló események; a hangok, az emberek jelenléte,  mozdulataik csak most tudatosultak benne. Espo megpróbálta szelíd erőszakkal elhúzni Kate mellől, míg a mentőorvos határozottan eltolta, hogy a sérült mellé térdelhessen. Az idegen férfi ránézett, és mintha tudná, mennyire éhezik a megnyugtató szavakra, komolyan ejtette ki a szavakat.

- Mindent megteszünk érte - mondta az író szemébe nézve, aztán Espo-ra pillantott. - Vigyázzon rá! - vetette oda a nyomozónak, de a következő másodpercben már minden figyelmét az eszméletlen nőre fordította. 

Castle hagyta, hogy Javi felsegítse a földről és néhány lépéssel messzebb húzza. 

- Jól vagy? - hallotta a nyomozó aggódó hangját, de nem fordult felé. Tekintetét nem vette le az orvosról és Kate-ről.

- Nem, nem vagyok jól - ingatta meg a fejét. 

A válasz megnyugtatta Espo-t. Az addig szinte önkívületben levő író láthatóan visszatért a valóságba, és kontrollálni tudta a viselkedését. Még soha nem látta ilyennek Castle-t, még a temetői merénylet után sem. Addig talán el sem tudta hinni a férfi, hogy elveszítheti Kate-t, azóta viszont megtanulta, hogy az életet a haláltól csak egy pillanat választja el, hogy soha nem tudhatjuk, az események láncolata milyen hatással lesz a létünkre, hogy csak a múlt az, ami biztos. Ráadásul, azóta megérezték a szerelem édes ízét, ezért a féltés és a félelem nagyobb lehet, mint két és fél évvel ezelőtt. A biztonság kedvéért rá-rápillantott az íróra, mert megtört arca, könnytől csillogó szeme, roskatag testtartása, egyenetlen légzése, remegő teste, ind-mind arról tanúskodott, hogy tűrőképessége határán van.

Castle tehetetlenül figyelte, ahogy az orvos és két mentős szakszerű mozdulatokkal ellátja a sebet, és bekötik az infúziót. Éberen követte az orvos minden rezdülését, reménykedve, hogy valamilyen biztató jelet olvas le az arcáról, de hiába, a feszült figyelmen kívül nem látott semmit. Nézte az összehangolt mozdulatokat, és arra gondolt, nem tehet mást, mint hogy bízik a három ember tudásában és tapasztalatában. Erős akart maradni. Erős, mint amikor meglőtték Kate-t, erős, mint amikor azt hitte, hogy Alexis vére borítja a furgon rakterét a lány elrablásakor. Tekintete az egyre sápadtabb, gyönyörű arcra vándorolt, és már képtelen volt kívülállóként nézni az eseményeket.

- Ugye tudnak segíteni? - lépett közelebb az orvoshoz. Érezte, hogy nemcsak a lába remeg, hanem a hangja is.

- Mindent tőlünk telhetőt megteszünk - adott kitérő választ az orvos, amitől Castle úgy érezte, mázsás súlyként nehezednek szívére a szavak. A szavak, amiket mindig olyankor mondanak az orvosok, amikor nem látnak sok reményt, de meg akarják nyugtatni a hozzátartozókat, és a saját lelkiismeretüket is.

- Veszélyben van az élete? - kérdezte, miközben nézte, ahogy Kate-t rászíjazzák a hordágyra, és elindulnak vele.  

Alig merte kiejteni a szavakat a száján. Hálás volt, hogy az orvos felállt, és a szemébe nézve, nyíltan válaszolt. Megőrjítette a bizonytalanság. Választ akart.

- A szúrás nem ért létfontosságú szervet, de mély. Kevés a vér, és mivel csökken a vérnyomás, valószínűleg a hasüregbe vérzik. Minél előbb a kórházba kell érnünk vele - válaszolt az orvos, aztán együttérzőn megfogta az író vállát, és a mentősök után sietett.

Castle egy pillanatra becsukta a szemét, kifújta a túl régóta benntartott levegőt, nyelt egyet, aztán egy mély légvétellel mindenre felkészülve rohant a mentősök után. 

Amikor beszállt a mentőbe, megfogta Kate kezét. A kórházig tartó út óráknak tűnt. Az egyik ápoló egy zsebkendőt nyújtott felé, amit értetlenül elvett, és csak másodpercek múlva jött rá, hogy a fiatalember azért adta, hogy itassa fel a szeme sarkában gyülekező könnycseppeket. Emlékek rohanták meg. Szirénázva robogó mentőautó, Kate csupa vér mellkasa, az EKG készülék egyenletes sípolása, a mentőorvos határozott vezényszavai: töltés, hátra, Kate összeránduló teste. Tudta, annál szörnyűbbet nem élhet át, minthogy a szeme előtt száll ki a nő testéből az élet. Ez a helyzet nem tűnt olyan veszélyesnek, de a csend, és hogy nem tudnak semmit tenni, csak várni, hogy még azelőtt beérjenek a kórházba, hogy Kate elvérezne, rettegéssel töltötte el.

Egy óra múlva még mindig csak várt. Miután a mentőorvos még a kocsiból jelezte a kórháznak a sürgős műtétet, egy egész csapat várta őket. Elengedte a nő ernyedt kezét, és nézte, ahogy kihúzzák a mentőből, majd rohanva tolják a hordágyat a folyosón a műtőig, ő pedig rohan utánuk, éppen úgy, mint két és fél éve. Aztán várakozott a műtő előtti folyosón oda-vissza járkálva remegő testtel, hideg verítékben úszva, amíg úgy nem érezte, hogy összerogynak a lábai. Végül leült egy kényelmetlen műanyag székre, és könyökét a térdére támasztva, tenyerébe temette az arcát. Úgy érezte, az idő a legnagyobb ellensége. Arra eszmélt, hogy valaki finoman megfogja a vállát.

- Lanie? 

- Mit tudsz? - kérdezte az orvosszakértő fájdalmas tekintettel.

- Megszúrták ... itt - mutatott a hasa bal alsó részére a férfi. - Azt mondták belső vérzése van.

Lanie bólintott, mint aki tudomásul veszi a hallottakat, de nem szólt. Tudta, hogy a belső vérzés kiszámíthatatlan, minden sebész rémálma egy vérben fürdő hasüregben megtalálni a vérzést okozó eret, ráadásul gyorsnak kell lenni, ezért nem akarta olyan szavakkal vigasztalni a férfit, aminek nincs alapja.

- Mióta van benn? - kérdezte.

- Rég ... régóta - nyögte Castle, aztán az órájára nézett, és hitetlenkedve bámulta  mutatót, ami nem órák, csak percek elteltét mutatta. - Húsz perce.

- Castle! - hallotta meg a távolból a nevét. Ryan és Espo robogtak felé, szemükből kiolvasta a kérdést, de úgy érezte, képtelen mindenkinek elmondani azt a keveset, amit tud, ezért hálás volt Lanie-nek, aki átvette a szót, és tájékoztatta a fiúkat.

- Értesítettük Beckett édesapját. Hamarosan itt lesz - mondta Ryan. 

Castle arcán egy halvány, erőltetett mosoly suhant át. Jó hogy vannak barátai. Ő még arról is megfeledkezett, hogy Jim-et értesítse.

- Kösz - bólintott hálásan, aztán mintha egy hatodik érzék súgta volna, hogy történni fog valami, a műtő ajtaja felé fordult, ami egy másodperc múlva kinyílt, és egy kék műtősruhás, őszülő, szemüveges orvos lépett ki rajta.

- Katherine Beckett hozzátartozói? - nézett végig rajtuk, várva, hogy kinek szolgálhat információval a beteg állapotáról.

Castle úgy ugrott fel a székből, mintha az élete múlna a mozdulaton, miközben valami érzelmet szeretett volna leolvasni a férfi arcáról. Mindennél jobban kívánta, hogy az orvos elmosolyodjon, de a vonások komolyak voltak, és fáradtságról tanúskodtak. 

- A vőlegénye vagyok - állt meg szemben az orvossal, és furcsa érzés kerítette hatalmába, ahogy kimondta a szót. Másoktól hallotta, hogy ő Beckett vőlegénye, de ő maga talán még sohasem mondta ki a szót.

- A szúrás mély volt, nem érintett életfontosságú belső szervet, de jelentős hasűri vérzést okozott, - ismételte a mentőorvos szavait  - amit sikerült elállítanunk, de a vérveszteség jelentős volt, azért megfigyelésre az intenzív osztályon tartjuk. Az állapota súlyos, de nem életveszélyes. Ha a következő 24 órában nem következik be romlás, akkor túl lesz a nehezén.

Castle hallotta, hogy a mögötte álló fiúk megkönnyebbülten felsóhajtanak, de Lanie csak összeszorított szájjal tudomásul vette az információt. Ezek szerint még korai lenne örülni - vonta le a férfi a következtetést.

- Bejönne az irodámba? - nézett rá az orvos, és a választ meg sem várva elindult. 

Castle értetlenül Lanie-re és a nyomozókra nézett, aztán rosszat sejtve követte az orvost. Ahogy engedett a szorítás a mellében az előbb, most újult erővel nehezedett rá mázsás súlyként a félelem.

Az orvos az íróasztala mögé lépett, és miközben kinyújtott kezével a vele szemben álló székre mutatott, fáradtan leült.

- Bocsásson meg, de 16 órája talpon vagyok, és ma ez volt a hatodik műtétem - húzta bocsánatkérő mosolyra a száját, aztán elkomolyodva egyenesen Castle szemébe nézett. - Nézze! Őszinte leszek. Van néhány dolog, ami aggaszt a műtéttel kapcsolatban.