Összeszorított szájjal és haragos
tekintettel nézett fel a végre kinyíló liftre. Még a szívverése is
kihagyott egy ütemet, amikor szikrákat szóró tekintete egy vidáman
csillogó kék szempárral találkozott.
- Már tudom, hogy kinek akartak üzenni a kottával! - vonta fel egy pillanatra a szemöldökét, és fülig érő, önelégült mosollyal lépett ki a liftből.
- Kinek? - kérdezte egyszerre Beckett és Espo, és kíváncsian meredtek a magabiztosan lépkedő férfi után, aki úgy foglalta el a székét, mintha legalábbis egy trónszék lenne, és fenséges ábrázattal nézett körül, várva, hogy előadhassa, mire jutott az áldozat hátára vésett kottával. Meg sem fordult a fejében, hogy Beckett és Javi beszállnak a liftbe, és otthagyják.
Kate behunyta a szemét, és sóhajtott egyet. Néhány másodpercig elgondolkodott, visszamenjen-e az íróhoz, hogy meghallgassa, mit talált, vagy induljon Espo-val a feltételezett fotóstúdióhoz. Tudta, megüti a guta, ha a férfi valami agyament elmélettel áll elő, amivel csak pocsékolják az idejüket, de azt is, hogy Castle meglátásai sokszor nagyon hasznosak, vagy éppen jelentősek egy ügy megoldásánál, ezért visszament az asztalához, és megállt a férfi mellett, Espo pedig megadóan követte.
- Elmondod még ma, vagy megvárod, amíg karácsony lesz, és ajándékba kapom? - kérdezte olyan arccal, mint akinek a fogát húzzák, bár már nem haragudott rá, mivel kiderült, hogy azért tűnt el, hogy utánanézzen a kottának.
Castle hátradőlt a székben, összekulcsolta az ujjait, és elgondolkodva a lehetőségeken, összecsücsörítette a száját, de amikor meglátta Beckett zölden ragyogó szemében a türelmetlenséget és a haragot, a nő felé hajolt, és belekezdett.
- Elgondolkodtam azon, amit Ryan mondott, hogy olyan egyházi ének hangzása van, ezért elmentem egy pap barátomhoz, aki a város legjobb egyházi kórusát vezeti. Vele akkor ismerkedtem meg, amikor ... - ecsetelte a nyomozása mikéntjét, de meglátta, hogy Kate vesz egy nagy levegőt, és még mielőtt a nő leintette volna, a tárgyra tért. - Igaz, ez most nem érdekes. Szóval Jonas atya, nem ismerte fel a dallamot a néhány hang alapján, de volt neki egy szuper keresőprogramja. Szerencse, hogy annak ellenére, hogy kábítószerező rockzenészből lett katolikus pap, a zene és az informatika iránti szeretete megmaradt - kalandozott már megint el, amiért egy rosszalló tekintetet kapott ugyan Kate-től, de azt is látta, hogy a nő egyre kíváncsibb a kutatása eredményére, ezért gyorsan folytatta. - A program segítségével megtalálta a dalt. A címe: A bűn, a bűn, a bűn. Ironikus, ugye?
- Ennyi? - ült le csalódottan az íróasztala szélére Beckett, és már kezdte átkozni magát, amiért hagyta, hogy megint a férfi akarata érvényesüljön, amikor meglátta a huncut mosolyt a szája sarkában. - Oké Castle, ki vele! Miért olyan fontos, hogy A bűn, a bűn, a bűn a címe a dalnak? - adta meg magát, és várakozón nézett a diadalittasan csillogó kék szemekbe.
- Ez egy nagyon ritkán énekelt keresztény ének. Valószínű tehát, hogy olyan embernek szánták az üzenetet, aki járatos ebben a világban. - kezdte bevezetésül Castle, aztán pillanatnyi hatásszünetet tartott, és csak utána folytatta. - Nem annyira a címe alapján tartják számon, inkább a sorszáma alapján, ami 11. 08. Először nem tudtam, miért olyan ismerős ez a szám, amíg be nem ugrott, hogy hol láttam - mondta, miközben felállt a székből, a fehér táblához lépett, és színpadias mozdulattal a kórusvezető Samuel Eckhardt képe alatti születési adatra mutatott.
Beckett szemével követte a férfi ujját, ami az 1970. 11. 08-as számsorra mutatott. Elismerően elmosolyodott. Úgy látszik, még a régi beidegződés dolgozott benne, hogy nem hitte el feltétel nélkül a férfinak, hogy valóban fontos dolgot talált, vagy csak bosszantotta, hogy szó nélkül tűnt el.
- Ebben lehet valami - mondta Castle felé fordulva szenvtelen arccal.
- Lehet valami? De hát Beckett, ez egyértelmű! - háborodott fel a férfi, és éppen győzködni kezdte volna, amikor meglátta a nő száján megjelenő huncut mosolyt, amiből rájött, hogy Kate csak játszik vele.
- Espo! Te hozasd be Samuel Eckhardt-ot kihallgatásra, és kéresd be a stúdió épületének biztonsági kameráinak a felvételeit. Valahogy oda kellett vinniük a gyerekeket. Mi meg elmegyünk Castle-lel a fotóstúdióba, és egy kicsit körülnézünk - adta ki az utasítást a nyomozónak, aki bólintott, és miközben elindult az asztala felé, azon mosolygott, mennyire megváltozott Beckett, amióta megjött Castle.
- Hova megyünk? - loholt a nyomozó után az író a lift elé.
- Ha nem léptél volna le, akkor tudnád, hogy beazonosítottuk a stúdiót, ahol a képek készültek!
Castle érezte a mondat hangsúlyában a csipkelődést és azt is, hogy Beckett-nek rosszul esett, hogy szó nélkül otthagyta.
- Csak nem hiányoztam? - vigyorodott el, mire Kate megforgatta a szemeit. - Te is hiányoztál nekem, de mivel nem hitted, hogy a kottának jelentősége van, hát magamnak kellett utánajárni - tette hozzá békülékenyen. - No és minek adjuk ki magunkat? Mondjuk, te lehetnél egy orosz színésznő, aki Amerikában akar karriert csinálni, ehhez akar promóciós képeket csináltatni, és meg lehetnék az ügynököd. Legalább hallhatnám az orosz akcentusodat, amiről Espo mesélt - sóhajtott vágyakozva.
- Nyugi Castle! Csak bízd rám! - hűtötte le a nő szigorú tekintettel, de Rick-et elragadta a képzelete, és egész úton azon fantáziált, milyen szerepeket vehetnének fel, hogy bejussanak a stúdióba anélkül, hogy kiderülne, hogy a rendőrségtől jöttek.
- Elárulod végre, hogy mi a terved - kérdezte türelmetlenül a férfi, amikor beléptek az épületbe.
- Te csak legyél önmagad! - mosolygott kihívón Kate.
Castle egy pillanatra megtorpant, aztán belenyugodva, hogy nem fogja elárulni a tervét a nő, sóhajtva utána indult.
Annak ellenére, hogy nem voltak bejelentkezve, Beckett csábos mosolyának, és igéző tekintetének köszönhetően minden gond nélkül eljutottak az ügyvezető igazgató irodájáig. Már csak a szigorú tekintetű középkorú titkárnőn kellett túljutniuk. Beckett éppen azon töprengett, milyen taktikát válasszon a tapasztalt titkárnővel szemben, amikor meglátta, hogy a nő addig gyanakvóan méregető szeme elkerekedik, kemény vonású szája elnyílik csodálkozásában, és úgy néz Castle-ra, mintha csodát látna.
- Richard Castle? Richard Castle! - kérdezte, majd kiáltotta izgatottan, majd amikor látta, hogy az író rávillantja sármos mosolyát, elaléló mosollyal tette a szívére a kezeit. - Ó, ha tudná, micsoda öröm, hogy találkozhatok önnel! Minden könyvét olvastam, és dedikáltattam is, de nem gondoltam, hogy egyszer a hétköznapi életben is találkozunk.
- Nekem öröm, ha az olvasóimmal találkozhatom - mosolygott az író elbűvölő őszinteséggel a titkárnőre, és felé nyújtotta a kezét, aki boldogan elfogadta a kézfogást, és bemutatkozott.
Beckett arra gondolt, lehet, hogy a nő napokig nem fog kezet mosni, hogy kedvenc írója érintése megmaradjon rajta. Megköszörülte a torkát, hogy figyelmeztesse Castle-t, jövetelük céljára.
- Ó! Elen, hadd mutassam be Katherine Houghton-t, az asszisztensemet - fordult Beckett felé, és kinyújtott karjával rámutatva alig észrevehetően a nyomozóra kacsintott, akinek az asszisztens szó hallatán villámokat szórt a szeme. Udvarias mosolyt erőltetett magára, és kezet fogott a titkárnővel. - A segítségére lenne szükségünk - váltott a férfi hirtelen témát.
- Nagyon sajnálom, de az igazgató úr nem tartózkodik az irodában - sajnálkozott a nő - de ki tudom járni, hogy a lehető leghamarabb fogadja önöket.
- Talán ön is tudna segíteni. Tudja, a következő regényem egyik jelenete egy fotóstúdióban játszódik, és szeretnék betekintést nyerni egy ilyen stúdió életébe.
Beckett bármilyen régóta ismerte a férfit, még mindig elcsodálkozott, hogy természetes sármjával milyen könnyedén leveszi lábukról a nőket. A nő készségesen vezette őket körbe az öltözőkön, sminkes szobákon, a szélgéppel, és különböző lámpákkal felszerelt hatalmas szobákon, ahol a képek készülnek, az előhívó helyiségeken keresztül a számítógépes helyiségig, ahol a portfóliók elnyerik végleges alakjukat.
A nő mindenhol lelkesen magyarázott, míg a fotósok rosszalló pillantásokat lövelltek feléjük.
- Gyerekeket is szoktak fotózni? - kérdezte mintegy mellékesen Catle, miközben belelapozott egy fiatal, szőke lány kész portfóliájába. - A regényemben különleges képeket készítenek 5-12 éves gyerekekről - mondta ártatlan arccal.
Kate figyelmét nem kerülte el, hogy a rajongása tárgyának olvadozva mesélő nő tekintetébe hirtelen félelem költözött, amikor meghallotta a férfi utolsó mondatait.
- Nem szoktunk gyerekekről képet készíteni, nem ez a profilunk - mondta elkomolyodva, mintha maga is elgondolkodna valamin. - Bár Alain Sargue, az új fotósunk azt hiszem az utóbbi időben készített gyerekfotókat. Tudják, ő fél éve érkezett Franciaországból, és még nem fogadta el teljesen az igazgató úr nézeteit, ezért néha más felfogású képeket készít, mint amit a cég elvár tőle.
- Beszélne nekünk ezekről a "más felfogású" képekről? - szólalt meg az eddig hallgatag nyomozó, és jelvényét a titkárnő szeme elé emelte. - Kate Beckett nyomozó vagyok.
- Ha nem léptél volna le, akkor tudnád, hogy beazonosítottuk a stúdiót, ahol a képek készültek!
Castle érezte a mondat hangsúlyában a csipkelődést és azt is, hogy Beckett-nek rosszul esett, hogy szó nélkül otthagyta.
- Csak nem hiányoztam? - vigyorodott el, mire Kate megforgatta a szemeit. - Te is hiányoztál nekem, de mivel nem hitted, hogy a kottának jelentősége van, hát magamnak kellett utánajárni - tette hozzá békülékenyen. - No és minek adjuk ki magunkat? Mondjuk, te lehetnél egy orosz színésznő, aki Amerikában akar karriert csinálni, ehhez akar promóciós képeket csináltatni, és meg lehetnék az ügynököd. Legalább hallhatnám az orosz akcentusodat, amiről Espo mesélt - sóhajtott vágyakozva.
- Nyugi Castle! Csak bízd rám! - hűtötte le a nő szigorú tekintettel, de Rick-et elragadta a képzelete, és egész úton azon fantáziált, milyen szerepeket vehetnének fel, hogy bejussanak a stúdióba anélkül, hogy kiderülne, hogy a rendőrségtől jöttek.
- Elárulod végre, hogy mi a terved - kérdezte türelmetlenül a férfi, amikor beléptek az épületbe.
- Te csak legyél önmagad! - mosolygott kihívón Kate.
Castle egy pillanatra megtorpant, aztán belenyugodva, hogy nem fogja elárulni a tervét a nő, sóhajtva utána indult.
Annak ellenére, hogy nem voltak bejelentkezve, Beckett csábos mosolyának, és igéző tekintetének köszönhetően minden gond nélkül eljutottak az ügyvezető igazgató irodájáig. Már csak a szigorú tekintetű középkorú titkárnőn kellett túljutniuk. Beckett éppen azon töprengett, milyen taktikát válasszon a tapasztalt titkárnővel szemben, amikor meglátta, hogy a nő addig gyanakvóan méregető szeme elkerekedik, kemény vonású szája elnyílik csodálkozásában, és úgy néz Castle-ra, mintha csodát látna.
- Richard Castle? Richard Castle! - kérdezte, majd kiáltotta izgatottan, majd amikor látta, hogy az író rávillantja sármos mosolyát, elaléló mosollyal tette a szívére a kezeit. - Ó, ha tudná, micsoda öröm, hogy találkozhatok önnel! Minden könyvét olvastam, és dedikáltattam is, de nem gondoltam, hogy egyszer a hétköznapi életben is találkozunk.
- Nekem öröm, ha az olvasóimmal találkozhatom - mosolygott az író elbűvölő őszinteséggel a titkárnőre, és felé nyújtotta a kezét, aki boldogan elfogadta a kézfogást, és bemutatkozott.
Beckett arra gondolt, lehet, hogy a nő napokig nem fog kezet mosni, hogy kedvenc írója érintése megmaradjon rajta. Megköszörülte a torkát, hogy figyelmeztesse Castle-t, jövetelük céljára.
- Ó! Elen, hadd mutassam be Katherine Houghton-t, az asszisztensemet - fordult Beckett felé, és kinyújtott karjával rámutatva alig észrevehetően a nyomozóra kacsintott, akinek az asszisztens szó hallatán villámokat szórt a szeme. Udvarias mosolyt erőltetett magára, és kezet fogott a titkárnővel. - A segítségére lenne szükségünk - váltott a férfi hirtelen témát.
- Nagyon sajnálom, de az igazgató úr nem tartózkodik az irodában - sajnálkozott a nő - de ki tudom járni, hogy a lehető leghamarabb fogadja önöket.
- Talán ön is tudna segíteni. Tudja, a következő regényem egyik jelenete egy fotóstúdióban játszódik, és szeretnék betekintést nyerni egy ilyen stúdió életébe.
Beckett bármilyen régóta ismerte a férfit, még mindig elcsodálkozott, hogy természetes sármjával milyen könnyedén leveszi lábukról a nőket. A nő készségesen vezette őket körbe az öltözőkön, sminkes szobákon, a szélgéppel, és különböző lámpákkal felszerelt hatalmas szobákon, ahol a képek készülnek, az előhívó helyiségeken keresztül a számítógépes helyiségig, ahol a portfóliók elnyerik végleges alakjukat.
A nő mindenhol lelkesen magyarázott, míg a fotósok rosszalló pillantásokat lövelltek feléjük.
- Gyerekeket is szoktak fotózni? - kérdezte mintegy mellékesen Catle, miközben belelapozott egy fiatal, szőke lány kész portfóliájába. - A regényemben különleges képeket készítenek 5-12 éves gyerekekről - mondta ártatlan arccal.
Kate figyelmét nem kerülte el, hogy a rajongása tárgyának olvadozva mesélő nő tekintetébe hirtelen félelem költözött, amikor meghallotta a férfi utolsó mondatait.
- Nem szoktunk gyerekekről képet készíteni, nem ez a profilunk - mondta elkomolyodva, mintha maga is elgondolkodna valamin. - Bár Alain Sargue, az új fotósunk azt hiszem az utóbbi időben készített gyerekfotókat. Tudják, ő fél éve érkezett Franciaországból, és még nem fogadta el teljesen az igazgató úr nézeteit, ezért néha más felfogású képeket készít, mint amit a cég elvár tőle.
- Beszélne nekünk ezekről a "más felfogású" képekről? - szólalt meg az eddig hallgatag nyomozó, és jelvényét a titkárnő szeme elé emelte. - Kate Beckett nyomozó vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése