Akkor még nem sejtette, hogy nem a vendégekkel töltött idő miatt fog nyugtalanul forgolódni egész éjszaka.
A hazafelé tartó úton megbeszélték, hogy reggel átadják az FBI-nak Ted Edwards magazinjainak pénzügyi átvizsgálását. Több emberük van, és nagyobb hatáskörük, amire szükség lehet egy olyan milliárdosnál, mint Edwards, aki valószínűleg a város legjobb könyvelőit és ügyvédjeit alkalmazza.
- Ne hívjuk fel Ryan-t? - kérdezte váratlanul Castle, miközben tanácstalanul forgatta kezében a telefonját.
- Te örülnél a helyében egy baráti érdeklődésnek? - pillantott a férfira Kate, aki szíve szerint felhívta volna Kevint, de mivel soha nem volt még ilyen helyzetben, nem tudta, jó ötlet lenne-e, ezért inkább Castle-re bízta a döntést.
- Hát, ha még az elején vannak, akkor biztosan jólesne nekik, hogy izgulunk értük, de később ... hát akkor ... az már csak hármuk pillanata - tűnődött a férfi, aztán felragyogott a tekintete. - Küldök neki egy SMS-t! Ha már a vége felé tartanak, akkor legfeljebb nem olvassa el - mondta, és azonnal írni kezdett.
- Remélem, nem valami idétlenséget írsz! - vonta össze Kate a szemöldökét, és rosszat sejtve oldalra nézett.
- Dehogy! Ezzel nem viccelnék - kérte ki magának Castle sértődötten. - Csak azt írom, hogy gondolunk rájuk, és minden jót kívánunk.
Az elmúlt napokban nem először lepődött meg Kate az író rekcióin. Amióta az eltűnt gyerekek ügyén dolgoztak, Castle-nek olyan komoly és felelősségteljes megnyilvánulásai voltak, ami elgondolkodtatta a nőt, vajon minden arcát ismeri-e a férfinak.
- Szerinted kislányt, vagy kisfiút szeretne Ryan? - zökkentette ki a kérdés Beckett-et gondolataiból.
- Ti férfiak mindig fiúra vágytok, nem?
- Ez többségében igaz, de csak addig, amíg meg nem tapasztaljuk, hogy milyen csodálatos dolog lányos apukának lenni - merengett el boldog mosollyal az arcán a férfi. - Tudod, a lányod az egyetlen nő a világon, aki feltétel nélkül szeret, rajong érted, soha nem rója fel a hibáidat, te vagy neki a férfiideál, elhiszi minden szavadat és végtelen bizalma van benned. Egyszerre vagy a "szerelme", a világmegváltó hőse, titkainak őrzője, a legjobb barátja. Az ő számára te vagy a tökéletes férfi, aki ...
- Értem, Castle - mosolyodott el Kate. - Én is rajongtam Apáért, egészen úgy 15 éves koromig, amikor nem akart elengedni buliba a környék legjobb rockbandájának pirszinges, tetovált, 30 éves dobosával - mondta, miközben jót derült a megdöbbenéstől szóhoz sem jutó férfin. - Szerintem Apa addig a pillanatig ugyanúgy érzett, mint te.
Kate várta a rácsodálkozást, hogy milyen kamasz volt, vagy a riadalmat, hogy még Alexis-nél is bekövetkezhet valami hasonló, vagy valami, poénos megjegyzést, de Castle hallgatott. Elgondolkodva fordította fejét a járdán siető emberek felé, de nem a megfáradtan hazasiető arcokat, a csapatba verődő fiatalokat, vagy a kirakatokat nézegető csinos nőket nézte. Arra gondolt, milyen apa lenne, ha fia született volna. Nem volt előtte apakép. Persze figyelte az osztálytársai apját, ahogy a fiaikkal viselkednek, de saját tapasztalata nem volt. Nem tudta, hogyan érez a fiú az apja iránt, ahogy azt sem, hogyan viselkedik egy apa a meghitt pillanatokban a fiával. Akkoriban sokszor fájt, hogy nincs mellette az apja. Először nem értette, később szégyellte és dühítette, végül elfogadta. Felnőttként azzal áltatta magát, hogy jó volt ez így, hiszen az anyjával olyan szoros lelki kötelék alakult ki köztük, ami sok mindenért kárpótolta, meg olyanokkal, hogy akit, amit nem ismersz, az nem is hiányozhat, de valahol a lelke legeldugottabb csücskében érezte, hogy hiányzik. Amióta találkozott az apjával, és megtudta, hogy titokban ott volt az életében, sok mindent másképp gondolt és másképp érzett, de még mindig nem tudta, hogyan nevelt volna egy kisfiút.
- Jól vagy? - törte meg a rájuk telepedő csendet Kate, és a komolyan merengő férfira nézett.
- Igen - húzta szomorkás mosolyra a száját Castle. Néhány másodpercig hallgatott, aztán nem tudta magában tartani a kételyeit. - Nem tudom, jó apja lennék-e egy kisfiúnak.
Ahogy kimondta a szavakat, szinte megfagyott a levegő. Oldalra pillantott, de Kate elkapta a tekintetét, és úgy tett, mintha minden figyelmét a vezetésre összpontosítaná, de megfeszülő teste, fehéredésig összeszorított szája és szűkebbre húzott szemhéjai árulkodtak a benne tomboló érzelmekről. Castle néhány másodperc után döbbent rá, mi okozta a hangulatváltozást.
- Úgy értem, nem tudom, jó apja lettem volna-e Alexis-nek, ha kisfiúnak születik - pontosította a szavait, miközben figyelte, ahogy Kate arcizmai kissé ellazulnak, és alig láthatóan nyel egyet. Őszintén ejtette ki a szavakat, mégis elgondolkodott, nem a tudatalattija viccelte-e meg. - Nem volt előttem igazi apafigura - tette hozzá halkan.
Kate egy darabig nem szólt. Emésztette a hallottakat, és birkózott saját háborgó érzéseivel. Áramütésként érték a férfi szavai, amelyekből arra következtetett, hogy egy kisfiúra vágyik, holott elfogadta, hogy közös gyerek nélkül éljenek. A magyarázatból viszont kihallotta az őszinteséget, és ez elbizonytalanította.
- Az első közös ügyünk idején azt mondtad, hogy túl sok apafigura volt az életedben - mosolyodott el halványan az emlékre Kate, de nem nézett a férfi felé.
- Te emlékszel ilyenekre?
- Nem is tudod Castle, mennyi mindenre emlékszem! - változott kihívóvá a nő mosolya, és feloldva a feszültséget az íróra nézett.
- Gondolom csupa olyan dologra, amikor a szellemességemmel és a nagyszerű ötleteimmel elkápráztattalak, vagy amikor nem tudtál ellenállni a vonzerőmnek, vagy ...
- Castle! Azokra is emlékszem, amikor az idegeimre mentél - fojtotta bele a szót tettetett rosszallással a férfiba, miközben bekanyarodott a parkolóba.
Castle szívesen folytatta volna a megkezdett évődést, ami már a mindennapjaik részévé vált, de gondolatai hirtelen másfelé kanyarodtak, amikor tudatosult benne, hogy mindjárt hazaérnek.
- Mit gondolsz, kik lehetnek a fontos vendégek? - ráncolta elgondolkodva a homlokát. Fogalma sem volt, miért titokzatoskodott az anyja, de nagyon remélte, hogy nem az új lovagját akarja bemutatni (vagy a többes számból ítélve, lovagjait), vagy nem a kiadótól tátogatták meg valami új ajánlattal.
- Alexis és Pi? - szaladt ki Beckett száján az első gondolata, és magában derülve figyelte, ahogy Castle arca először boldogan felragyog, aztán olyan grimaszt vág, mint aki citromba harapott. - Gyere, és mindjárt megtudjuk! - noszogatta a férfit, aki annyira belemerült lehetséges személyek felkutatásába, hogy még mindig becsatolt biztonsági övvel ült az anyósülésen, holott Kate már rég leparkolt, és kiszállt az autóból.
- Most nem vágyom a meglepetésre - duzzogott a lakás ajtaja előtt Castle, miközben a kulccsal babrált a zárban, aztán egy nagy levegőt véve belépett a nappaliba.
Az első pillanatban csak azt látta, hogy a kanapén egy idegen férfi és egy nő ül, akiket anyja, barátságos mosollyal az arcán, éppen frissítővel kínál. Amikor észlelték a két hazaérkező embert, mindhárman rájuk szegezték a tekintetüket.
- Á, kisfiam! De jó, hogy megjöttetek! - örvendezett Martha szokatlanul halkan, aztán Rick tanácstalan arcát látva, a két ismeretlenre mutatott. - Hadd mutassam be Mr. és Mrs. Keaton-t.
A húszas évei végén járó, sudár nő felemelkedett a kanapéról, és a tétován ácsorgó író felé lépett. Castle végigmérte a szolid, de csinos ruhákat viselő nőt, akinek kislányosan bájos arcát körbefogták aranylóan csillogó, szőke, göndör fürtjei, hatalmas, kék szeme könnyektől csillogott, és a férfi meglepetésére, hálás mosollyal nyújtotta felé a kezét.
- Köszönjük Mr. Castle! Nem is tudja, milyen boldoggá tett bennünket!
Castle feszengve elmosolyodott, és reménykedve pillantott az anyjára, aztán az időközben mellé lépő Kate-re, de Martha a hálálkodó fiatal nőt nézte mosolyogva, miközben mindkét tenyerét a szívére szorította, mint amikor színésznőként egy megható jelenet szemlélőjét alakította, de most a mosolya és a mozdulata is őszintének tűnt, Kate pedig éppen olyan tanácstalan arcot vágott, mint néhány pillanattal ezelőtt ő.
- Ammm ... őőő ... - keresgélte a megfelelő szavakat, mivel fogalma sem volt, mit is köszön neki a nő. Az is megfordult a fejében, hogy talán összetéveszti valakivel, vagy egy őrült rajongó, aki csak azért hálálkodik, hogy Nikki Heat és Jameson Rook újra egymáséi lettek a regényében, amikor meglátta a nő mögött nehézkesen felálló férfit. Néhány másodpercig megbabonázva bámulta a jóképű, magas fiatalember karjaiban levő pici, takaróba bugyolált valamit, ami egyszer csak megmozdult.
- Ne haragudjon Mr. Castle, hogy az otthonában zavarjuk, de szeretnénk, ha tudná, mennyire hálásak vagyunk, hogy segített megtalálni Tommy-t - szólalt meg elcsukló hangon a férfi, és úgy tartotta a karjában levő csecsemőt, hogy az író lássa a pelyhes hajszálakkal keretezett, kerek kis arcot, a cseresznyepiros ajkakat, az apró orrocskát és a hatalmas, égszínkék szemeket, amelyek egyenesen az íróra szegeződtek. Castle pislantott, mintha azt várná, felébred egy valószerűtlen álomból. Hallotta a férfi szavait, de tekintetét nem tudta levenni a kisfiúról. Élénk képzelete szárnyra kelve újra megidézte élete egyik legmeglepőbb, és egyben legszörnyűbb pillanatát. Újraélte a boldog meglepetést, amikor a fiókot kihúzva meglátta a fiúcskát, aztán nyelt egyet az ágyékába hatoló elviselhetetlen fájdalom emlékére.
- Ő az egyetlen gyermekünk, és évekig reménykedve vártunk rá, mire megfogant, és életünk legnagyobb csodája volt, amikor először a kezünkben tartottuk - folytatta a férfi, és meleg, szeretettel teli szavai visszahozták Castle-t a jelenbe.
- De ... de nem nekem köszönhetik, ... a ... a nyomozók ... -kezdett zavartan magyarázkodni, miközben tekintete Kate-t kereste.
- Voltunk a kapitányságon, és Köszönetet mondtunk Gates kapitánynak, aki tájékoztatott minket, hogy Beckett nyomozónak, a csapatának, és önnek köszönhetjük, hogy visszakaptuk Tommy-t - vette át a szót a nő, és a férje mellé lépve, gyengéden megcirógatta a kisgyerek arcát.
Castle felocsúdott kezdeti zavarából, és valami szöget ütött a fejében, mivel a nő még csak rá sem pillantott a mellette álló, kényszeredetten mosolygó Kate-re.
- Beckett nyomozó, ugye ilyen kedves vendégekre ön sem számított? - fordult mosolyogva Kate felé.
- Ne hívjuk fel Ryan-t? - kérdezte váratlanul Castle, miközben tanácstalanul forgatta kezében a telefonját.
- Te örülnél a helyében egy baráti érdeklődésnek? - pillantott a férfira Kate, aki szíve szerint felhívta volna Kevint, de mivel soha nem volt még ilyen helyzetben, nem tudta, jó ötlet lenne-e, ezért inkább Castle-re bízta a döntést.
- Hát, ha még az elején vannak, akkor biztosan jólesne nekik, hogy izgulunk értük, de később ... hát akkor ... az már csak hármuk pillanata - tűnődött a férfi, aztán felragyogott a tekintete. - Küldök neki egy SMS-t! Ha már a vége felé tartanak, akkor legfeljebb nem olvassa el - mondta, és azonnal írni kezdett.
- Remélem, nem valami idétlenséget írsz! - vonta össze Kate a szemöldökét, és rosszat sejtve oldalra nézett.
- Dehogy! Ezzel nem viccelnék - kérte ki magának Castle sértődötten. - Csak azt írom, hogy gondolunk rájuk, és minden jót kívánunk.
Az elmúlt napokban nem először lepődött meg Kate az író rekcióin. Amióta az eltűnt gyerekek ügyén dolgoztak, Castle-nek olyan komoly és felelősségteljes megnyilvánulásai voltak, ami elgondolkodtatta a nőt, vajon minden arcát ismeri-e a férfinak.
- Szerinted kislányt, vagy kisfiút szeretne Ryan? - zökkentette ki a kérdés Beckett-et gondolataiból.
- Ti férfiak mindig fiúra vágytok, nem?
- Ez többségében igaz, de csak addig, amíg meg nem tapasztaljuk, hogy milyen csodálatos dolog lányos apukának lenni - merengett el boldog mosollyal az arcán a férfi. - Tudod, a lányod az egyetlen nő a világon, aki feltétel nélkül szeret, rajong érted, soha nem rója fel a hibáidat, te vagy neki a férfiideál, elhiszi minden szavadat és végtelen bizalma van benned. Egyszerre vagy a "szerelme", a világmegváltó hőse, titkainak őrzője, a legjobb barátja. Az ő számára te vagy a tökéletes férfi, aki ...
- Értem, Castle - mosolyodott el Kate. - Én is rajongtam Apáért, egészen úgy 15 éves koromig, amikor nem akart elengedni buliba a környék legjobb rockbandájának pirszinges, tetovált, 30 éves dobosával - mondta, miközben jót derült a megdöbbenéstől szóhoz sem jutó férfin. - Szerintem Apa addig a pillanatig ugyanúgy érzett, mint te.
Kate várta a rácsodálkozást, hogy milyen kamasz volt, vagy a riadalmat, hogy még Alexis-nél is bekövetkezhet valami hasonló, vagy valami, poénos megjegyzést, de Castle hallgatott. Elgondolkodva fordította fejét a járdán siető emberek felé, de nem a megfáradtan hazasiető arcokat, a csapatba verődő fiatalokat, vagy a kirakatokat nézegető csinos nőket nézte. Arra gondolt, milyen apa lenne, ha fia született volna. Nem volt előtte apakép. Persze figyelte az osztálytársai apját, ahogy a fiaikkal viselkednek, de saját tapasztalata nem volt. Nem tudta, hogyan érez a fiú az apja iránt, ahogy azt sem, hogyan viselkedik egy apa a meghitt pillanatokban a fiával. Akkoriban sokszor fájt, hogy nincs mellette az apja. Először nem értette, később szégyellte és dühítette, végül elfogadta. Felnőttként azzal áltatta magát, hogy jó volt ez így, hiszen az anyjával olyan szoros lelki kötelék alakult ki köztük, ami sok mindenért kárpótolta, meg olyanokkal, hogy akit, amit nem ismersz, az nem is hiányozhat, de valahol a lelke legeldugottabb csücskében érezte, hogy hiányzik. Amióta találkozott az apjával, és megtudta, hogy titokban ott volt az életében, sok mindent másképp gondolt és másképp érzett, de még mindig nem tudta, hogyan nevelt volna egy kisfiút.
- Jól vagy? - törte meg a rájuk telepedő csendet Kate, és a komolyan merengő férfira nézett.
- Igen - húzta szomorkás mosolyra a száját Castle. Néhány másodpercig hallgatott, aztán nem tudta magában tartani a kételyeit. - Nem tudom, jó apja lennék-e egy kisfiúnak.
Ahogy kimondta a szavakat, szinte megfagyott a levegő. Oldalra pillantott, de Kate elkapta a tekintetét, és úgy tett, mintha minden figyelmét a vezetésre összpontosítaná, de megfeszülő teste, fehéredésig összeszorított szája és szűkebbre húzott szemhéjai árulkodtak a benne tomboló érzelmekről. Castle néhány másodperc után döbbent rá, mi okozta a hangulatváltozást.
- Úgy értem, nem tudom, jó apja lettem volna-e Alexis-nek, ha kisfiúnak születik - pontosította a szavait, miközben figyelte, ahogy Kate arcizmai kissé ellazulnak, és alig láthatóan nyel egyet. Őszintén ejtette ki a szavakat, mégis elgondolkodott, nem a tudatalattija viccelte-e meg. - Nem volt előttem igazi apafigura - tette hozzá halkan.
Kate egy darabig nem szólt. Emésztette a hallottakat, és birkózott saját háborgó érzéseivel. Áramütésként érték a férfi szavai, amelyekből arra következtetett, hogy egy kisfiúra vágyik, holott elfogadta, hogy közös gyerek nélkül éljenek. A magyarázatból viszont kihallotta az őszinteséget, és ez elbizonytalanította.
- Az első közös ügyünk idején azt mondtad, hogy túl sok apafigura volt az életedben - mosolyodott el halványan az emlékre Kate, de nem nézett a férfi felé.
- Te emlékszel ilyenekre?
- Nem is tudod Castle, mennyi mindenre emlékszem! - változott kihívóvá a nő mosolya, és feloldva a feszültséget az íróra nézett.
- Gondolom csupa olyan dologra, amikor a szellemességemmel és a nagyszerű ötleteimmel elkápráztattalak, vagy amikor nem tudtál ellenállni a vonzerőmnek, vagy ...
- Castle! Azokra is emlékszem, amikor az idegeimre mentél - fojtotta bele a szót tettetett rosszallással a férfiba, miközben bekanyarodott a parkolóba.
Castle szívesen folytatta volna a megkezdett évődést, ami már a mindennapjaik részévé vált, de gondolatai hirtelen másfelé kanyarodtak, amikor tudatosult benne, hogy mindjárt hazaérnek.
- Mit gondolsz, kik lehetnek a fontos vendégek? - ráncolta elgondolkodva a homlokát. Fogalma sem volt, miért titokzatoskodott az anyja, de nagyon remélte, hogy nem az új lovagját akarja bemutatni (vagy a többes számból ítélve, lovagjait), vagy nem a kiadótól tátogatták meg valami új ajánlattal.
- Alexis és Pi? - szaladt ki Beckett száján az első gondolata, és magában derülve figyelte, ahogy Castle arca először boldogan felragyog, aztán olyan grimaszt vág, mint aki citromba harapott. - Gyere, és mindjárt megtudjuk! - noszogatta a férfit, aki annyira belemerült lehetséges személyek felkutatásába, hogy még mindig becsatolt biztonsági övvel ült az anyósülésen, holott Kate már rég leparkolt, és kiszállt az autóból.
- Most nem vágyom a meglepetésre - duzzogott a lakás ajtaja előtt Castle, miközben a kulccsal babrált a zárban, aztán egy nagy levegőt véve belépett a nappaliba.
Az első pillanatban csak azt látta, hogy a kanapén egy idegen férfi és egy nő ül, akiket anyja, barátságos mosollyal az arcán, éppen frissítővel kínál. Amikor észlelték a két hazaérkező embert, mindhárman rájuk szegezték a tekintetüket.
- Á, kisfiam! De jó, hogy megjöttetek! - örvendezett Martha szokatlanul halkan, aztán Rick tanácstalan arcát látva, a két ismeretlenre mutatott. - Hadd mutassam be Mr. és Mrs. Keaton-t.
A húszas évei végén járó, sudár nő felemelkedett a kanapéról, és a tétován ácsorgó író felé lépett. Castle végigmérte a szolid, de csinos ruhákat viselő nőt, akinek kislányosan bájos arcát körbefogták aranylóan csillogó, szőke, göndör fürtjei, hatalmas, kék szeme könnyektől csillogott, és a férfi meglepetésére, hálás mosollyal nyújtotta felé a kezét.
- Köszönjük Mr. Castle! Nem is tudja, milyen boldoggá tett bennünket!
Castle feszengve elmosolyodott, és reménykedve pillantott az anyjára, aztán az időközben mellé lépő Kate-re, de Martha a hálálkodó fiatal nőt nézte mosolyogva, miközben mindkét tenyerét a szívére szorította, mint amikor színésznőként egy megható jelenet szemlélőjét alakította, de most a mosolya és a mozdulata is őszintének tűnt, Kate pedig éppen olyan tanácstalan arcot vágott, mint néhány pillanattal ezelőtt ő.
- Ammm ... őőő ... - keresgélte a megfelelő szavakat, mivel fogalma sem volt, mit is köszön neki a nő. Az is megfordult a fejében, hogy talán összetéveszti valakivel, vagy egy őrült rajongó, aki csak azért hálálkodik, hogy Nikki Heat és Jameson Rook újra egymáséi lettek a regényében, amikor meglátta a nő mögött nehézkesen felálló férfit. Néhány másodpercig megbabonázva bámulta a jóképű, magas fiatalember karjaiban levő pici, takaróba bugyolált valamit, ami egyszer csak megmozdult.
- Ne haragudjon Mr. Castle, hogy az otthonában zavarjuk, de szeretnénk, ha tudná, mennyire hálásak vagyunk, hogy segített megtalálni Tommy-t - szólalt meg elcsukló hangon a férfi, és úgy tartotta a karjában levő csecsemőt, hogy az író lássa a pelyhes hajszálakkal keretezett, kerek kis arcot, a cseresznyepiros ajkakat, az apró orrocskát és a hatalmas, égszínkék szemeket, amelyek egyenesen az íróra szegeződtek. Castle pislantott, mintha azt várná, felébred egy valószerűtlen álomból. Hallotta a férfi szavait, de tekintetét nem tudta levenni a kisfiúról. Élénk képzelete szárnyra kelve újra megidézte élete egyik legmeglepőbb, és egyben legszörnyűbb pillanatát. Újraélte a boldog meglepetést, amikor a fiókot kihúzva meglátta a fiúcskát, aztán nyelt egyet az ágyékába hatoló elviselhetetlen fájdalom emlékére.
- Ő az egyetlen gyermekünk, és évekig reménykedve vártunk rá, mire megfogant, és életünk legnagyobb csodája volt, amikor először a kezünkben tartottuk - folytatta a férfi, és meleg, szeretettel teli szavai visszahozták Castle-t a jelenbe.
- De ... de nem nekem köszönhetik, ... a ... a nyomozók ... -kezdett zavartan magyarázkodni, miközben tekintete Kate-t kereste.
- Voltunk a kapitányságon, és Köszönetet mondtunk Gates kapitánynak, aki tájékoztatott minket, hogy Beckett nyomozónak, a csapatának, és önnek köszönhetjük, hogy visszakaptuk Tommy-t - vette át a szót a nő, és a férje mellé lépve, gyengéden megcirógatta a kisgyerek arcát.
Castle felocsúdott kezdeti zavarából, és valami szöget ütött a fejében, mivel a nő még csak rá sem pillantott a mellette álló, kényszeredetten mosolygó Kate-re.
- Beckett nyomozó, ugye ilyen kedves vendégekre ön sem számított? - fordult mosolyogva Kate felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése