- Ezt - mutatott Beckett az előtte heverő híváslistára.
Castle közelebb hajolt, hogy lássa, mi keltette fel a nő érdeklődését, de figyelmét elvonta az orrába illanó összetéveszthetetlen cseresznyeillat. Szemét a papírra szegezte, de egy pillanatra behunyta a szemét, és lassan vett egy mély levegőt, aztán Kate-re nézett.
- Mi az? - húzódott hátrébb értetlen arccal a nő.
- Csak ez az illat! Már évek óta fogva tart - sóhajtott a férfi, de szemében és szája sarkában huncut mosoly bujkált.
- Castle! - vette fel a nő szigorú, nyomozó tekintetét, de magában elmosolyodott. Eszébe jutott, mennyire zavarba jött, amikor a férfi először állapította meg, hogy cseresznyeillata van, azóta viszont tudatosan élt a természetes illat erejével, mivel élvezte, hogy milyen bódító hatást gyakorol az íróra. - Nézd az időpontokat! - bökött újra a lapra, hogy odakényszerítse Castle figyelmét.
A férfi tekintete végigfutott a hívott telefonszámokon és az időpontokon is.
- Ez érdekes - húzta fel a szemöldökét, amikor rájött, hogy Ted Edwards két hónapja minden nap felhívott egy telefonszámot, mindig pontosan délelőtt 10 órakor, és a beszélgetések sosem tartottak két percnél tovább. - Akkor volt az első hívás, amikor az első kisgyereket elrabolták - töprengett, aztán amikor rájött, hogy mit akar Kate, döbbenten ránézett. - Azt akarod, hogy hívjam fel ezt a számot?
- Mivel a számhoz nem tartozik előfizető, sokáig tartana lenyomozni, ráadásul az engedélyt sem kapnánk meg alapos indok nélkül. Az is csoda, hogy az FBI meg tudta szerezni a híváslistát!
- Oké, de ... de mit mondjak?
- Nem tudom Castle, te vagy az író - nézett a férfira kihívó tekintettel Beckett, aztán jelentőségteljesen megkocogtatta az órája számlapját. - Egy perccel múlt 10 óra. Hamarosan befejezik a hívást.
Castle elővette a telefonját, és idegesen pislogva bámult a fekete kijelzőre, aztán nyelt egyet, és tárcsázni kezdett. Kimondottan örült, hogy úgy állította be a hívásokat, hogy a névjegyzékben nem szereplő hívásoknál nem jelzi ki a számát a készülék, így nem jönnek rá, hogy ki hívja őket. Már két perccel múlt 10, amikor megnyomta a hívásindítót, és a telefont a füléhez emelte. Izzadó tenyerét végighúzta a combján, és amikor hallotta, hogy fogadja valaki a hívást, nyitotta a száját, hogy valami hétköznapi kérdést tegyen fel, de meglepetésére a vonal másik végén megszólalt egy francia akcentussal beszélő férfihang.
- Uram? Mégsem 5 gyerek kell? - kérdezte meglepve a férfi, de érződött, hogy azt hiszi, az előző hívó keresi újra. Valószínűleg rá sem nézett a kijelzőre. - Vagy ne Amy legyen az első?
Castle érezte, hogy túl sokáig hallgat, de mintha egy jeges kéz szorította volna össze a torkát, képtelen volt megszólalni. A szíve eddig is vagy százat dobbant percenként, de most úgy érezte, mintha szét akarná feszíteni a mellkasát. Abban a pillanatban, ahogy a férfit meghallotta, érezte, hogy az egyik fogvatartóval beszél, de amikor meghallotta az "Amy" nevet, már teljesen biztos volt benne. A templomban imádkozó kisfiúra, Joe-ra gondolt, aztán a göndör hajú, hatalmas, csillogó szemű, angyalarcú kislányra, és nem akarta tudni, miben kellene elsőnek lennie a picinek.
- Ő nem kell - szólalt meg egy erőteljes torokköszörülés után, amivel sikerült elfedni jellegzetes hangszínét. A vonal másik végén a férfi hallgatott, és Castle nem tudta eldönteni, hogy azért, mert gyanút fogott, vagy mert utasításra vár. Rémült tekintettel nézett Beckettre, mintha segítséget kérne tőle, amikor végre meghallotta a férfit.
- Betty jó lesz? - kérdezte bizonytalanul, mintha nem merne tanácsokat adni a főnökének.
Castle behunyt szemmel, hangtalanul sóhajtott. Megkönnyebbülten tudatosult benne, hogy a férfi parancsra vár, és meg sem fordult a fejében, hogy egy idegennel beszél.
- Ma egyik sem kell - mondta utasító, határozott hangsúllyal Castle, de elfojtott hangon, mintha valami ingerelné a torkát.
- Mégsem lesz forgatás? - kérdezte zavartan, teljesen elbizonytalanodva a férfi, mint aki nem tudja hova tenni a hirtelen ellentétesre változott utasítást.
Castle érezte, hogy most kell kihasználnia az alkalmat. Kihúzta magát, mint aki teljesen beleéli magát a szerepébe, és ellentmondást nem tűrő, dühös hangon ripakodott a férfira.
- Mit nem ért ezen?
- Én ... én csak ... Igen, uram, értem. Ma nem lesz forgatás - nyökögte meghunyászkodva furcsa akcentusával a férfi.
Castle letette a telefont, és kifújta az izgalomtól addig benntartott levegőt, aztán komolyan Beckett-re nézett.
- Náluk vannak a gyerekek - mondta ki a legfontosabbat, aztán gyorsan beszámolt az egész beszélgetésről.
Kate becsukta a szemét, összeszorította a száját és ökölbe szorította az öklét. Amikor felnézett, olyan elszántság tükröződött a tekintetében, amilyet csak ritkán látott az író.
- Kapjuk el azokat a mocskokat! - szűrte ki fogai között a szavakat dühösen a nő, és felkapta a telefonját. Miközben Sorenson-t hívta, tekintete szeretettel siklott végig az írón, aki kezét a mellkasára téve, megkönnyebbülten rogyott le a székébe. Amikor befejezte az ügynök tájékoztatását a fejleményekről, és felsorolta, milyen információkra van szükségük a következő órákban, Kate leült a székébe és szembefordult Castle-lel. Elmosolyodott.
- Nem gondoltam, hogy ekkora szerencsénk lesz - mondta a férfi szemébe nézve meleg hangon.
- Ha arra gondolsz, hogy nem kaptam infarktust - dörzsölgette a mellkasát durcás arccal az író - akkor igazad van, tényleg szerencse.
Kate megingatta a fejét, és egy pillanatra a mennyezet felé emelte a tekintetét, de szája szeretetteli mosolyra húzódott, aztán hirtelen elkomolyodott, és aggódva összevonta a szemöldökét. - Tényleg rossz bőrben vagy! Ha vége lesz ennek az ügynek, megvizsgáltatlak egy orvossal, és ő majd előírja a megfelelő kezelést - fúrta tekintetét a férfiéba, és várta, hogy mikor jön rá a célzásra. Magában derülve figyelte, ahogy Castle arcvonásai gondolatait tükrözve változnak először meglepettről értetlenre, majd ahogy a szavak mögöttes tartalma leesett neki, úgy áradt szét rajta a boldog izgatottság. A pajkos mosoly és a huncutan csillogó kék szemek mindennél árulkodóbbak voltak.
- Alig várom, hogy egy gyönyörű doktornő kezelésbe vegyen - húzta fel egy pillanatra a szemöldökét.
- Hm ... Dr. Perlmutter lehet, hogy neked gyönyörű, de semmiképpen nem nő - rázta meg grimaszolva a fejét elgondolkodva Beckett.
- Ha-ha! Nagyon vicces - húzta el a száját Castle bosszúsan, amiért Beckett megint kiforgatta a szavait, de egy másodperc múlva szerelmesen egymásra mosolyogtak. A pillanat varázsát Espo sietős léptei zavarták meg.
- Ez az okostábla tényleg okos - állapította meg, és egy címekkel teli lapot tett Beckett elé - főleg, ha az FBI adatbázisát használhatom rajta. Itt vannak az Edwards tulajdonában levő ingatlanok, és amiket bérel.
- Ha Sorenson lenyomoztatja a hívásodat, amihez nem kell bírói végzés, csak a hozzájárulásod, és össze tudjuk kötni valamelyik ingatlannal, akkor szorul a hurok Edwards nyakán ...
- ... és a gyerekeket is kiszabadíthatjuk - fejezte be Beckett mondatát Castle, Espo pedig homlokát ráncolva, értetlenül kapkodta a tekintetét.
- Milyen hívásról van szó? - kérdezte, miközben karba fonta a kezét, jelezve, hogy nem szereti, ha kihagyják valamiből.
- Majd Castle elmeséli, én addig jelentést teszek Gates-nek - állt fel Beckett, és a kapitány irodája felé indult. Az aljtóban megállva visszapillantott a két férfira. Amikor meglátta a gesztikulálva magyarázó írót és az ámulva hallgató nyomozót, elmosolyodott, aztán rendezte az arcvonásait, és kopogott.
Castle a kávéfőző gép előtt áll, és az asztalra támaszkodva várta, hogy a gőzölgő fekete ital megtöltse az előkészített poharakat, aznap már harmadszor. Még csak délután öt óra volt, de annyi minden történt reggel óta, hogy úgy tűnt, mintha már napok óta az őrsön lennének. Visszapörgetve a nap történéseit felidézte a legfontosabb pillanatokat. Az események élete egyik legfontosabb telefonhívása után vettek óriási fordulatot. Az FBI hamar bemérte a francia akcentusú férfi telefonját. Nem csalódtak. A koordináták egy belvárosi épületet jelöltek, amelynek összes lakása a pornómágnás tulajdonában volt. Azonnal megszervezték az épület megfigyelését, és megkapták az engedélyt az onnan indított telefonhívások lehallgatására. Gyanították, hogy hamar kiderül Castle ügyködése, és ha gyerekeket nem viszik a filmezésre, akkor gyanút fognak, és felgyorsulhatnak az események. Dél körül megérkezett a földöntúli boldogságban úszó Ryan, aki könnybe lábadt szemekkel fogadta az öleléseket, jókívánságokat és gratulációkat, de fél óra múlva ugyanolyan elhivatottan végezte a munkáját, mint a baba születése előtt. Bár Castle megkérdezte tőle, nem akarná-e inkább megünnepelni, hogy apa lett, a nyomozó a fehér táblán sorakozó gyerekfotókra pillantott, és megrázta a fejét. Alain Sargue-t, a francia fotóst nagy erőkkel keresték, a motorosról kiderült, hogy a neve Cliff Burns, aki már többször ült súlyos testi sértésért, és három hónapja szabadult, de a hivatalos lakcíme zsákutca volt, abban a lakásban soha nem lakott. Beckett-en látta, hogy lázban ég, és rettentően szeretné már megszorongatni a két férfit, ezért bosszantotta, hogy nem találják őket. Pedig a bizonyítékok szép sorban gyűltek ellenük. Rendezték az összes tanúvallomást, a technikusok és a helyszínelők által összegyűjtött adatokat, a híváslistákat, pénzügyi kivonatokat. Minden készen állt, hogy rájuk húzzák a vizes lepedőt, és hogy rákényszerítsék őket a magát sérthetetlennek hívő Ted Edwards ellen tett tanúvallomásra. Szerette volna, ha erre mielőbb sor kerül, mielőtt Edwards gyanút fog, és eltünteti a nyomokat, és a gyerekeket. Castle fogta az időközben elkészült két csésze kávét, és kilépett a pihenőből. Ahogy óvatosan egyensúlyozva a poharakkal elindult Beckett felé, látta, hogy a nő idegesen az órájára néz, aztán felveszi csörgő telefonját. Ösztönösen megtorpant, amikor meglátta, hogy Kate összpontosít a hallottakra, teste megfeszül, tekintetében pedig megjelenik a kemény, rettenthetetlen elszántság. Tudta, hogy döntő pillanathoz értek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése