Tudta, hogy döntő pillanathoz értek.
Castle elindult Beckett felé, hogy hallja a telefonbeszélgetést, de Kate csak feszülten figyelt.
- Tíz perc múlva ott vagyunk - mondta hosszú hallgatás után, és mintha észre sem venné a kezében kávés poharakkal mellette álldogáló írót, Espo-nak és Ryan-nek kiáltott. - Fiúk! Indulunk! Mozgolódás van a megfigyelt épületben. Rajtuk ütünk, mielőtt megszöknének a gyerekekkel - csendült keményen a hangja.
Egy perc múlva olyanná vált a kis csapat, mint egy jól működő óraszerkezet, amiben minden apró alkatrész pontosan tudja a feladatát. Castle csak kapkodta a tekintetét. Beckett beviharzott a kapitány irodájába, de néhány másodperc múlva már a paranccsal és az engedélyekkel a kezében jött is ki, Espo a fegyverét ellenőrizte, majd felkapta a slusszkulcsot, Ryan a golyóálló mellényét csatolta be magán, aztán végigsimított a különleges ruhadarabon, mintha arra kérné az élettelen tárgyat, hogy különösen óvja őt most, hogy apa lett. Kate megállt a tétován ácsorgó íróval szemben, és olyan közel lépett hozzá, hogy Castle megérezte a cseresznyeillatot. A nő szemét összeszűkítve adott nyomatékot amúgy is komoly hangjának.
- Gates kapitány megengedte, hogy részt vegyél az akcióban, de ha valami hülyeséget csinálsz, én magam tiltalak ki a kapitányságról.
Castle a mondat első felénél elvigyorodott, a második felénél pedig megpróbált felelősségteljes komolyságot erőltetni az arcára, de csillogó szeme elárulta, mennyire izgatott.
- Castle! Ígérd meg, hogy vigyázol magadra - simított végig lopva a férfi mellkasán Kate megenyhülve. Hangjában a keménységet felváltotta az aggódás, vonásai meglágyultak, tekintete féltő szerelemmel fonódott össze a férfiéval.
- Megígérem - válaszolt halkan, de határozottan Castle. Most nem emelte játékosan esküre a kezét, nem húzta csibészes mosolyra a száját, nem csillogott huncutul a szeme, nem tett semmit, ami komolytalanná tette volna az ígéretét. Olyan érzelmet vélt felfedezni a nő tekintetében, amit csak nagyon ritkán látott, a fájdalomtól való félelmet. A félelmet, hogy elveszítheti, akit szeret.
Kate bólintott, és a másodperc törtrésze alatt változott vissza Beckett nyomozóvá.
- Hozd a mellényed! - vált utasítóvá a hangja. Mire Castle feleszmélt, Beckett már kapta is fel a magáét, és néhány pillanat múlva türelmetlenül fogta meg a becsukódni készülő liftajtót, hogy a nyomában loholó író orra előtt be ne csukódjon.
Némán álltak a liftben, és hallgatagon ültek egymás mellett az autóban is. Beckett időnként belepillantott a visszapillantó tükörbe, hogy meggyőződjön róla, hogy Javi tartja vele a tempót. Már közel jártak a helyszínhez, ezért kikapcsolták a szirénákat, de a sebességet nem csökkentették, így a kora esti csúcsforgalomban életveszélyes szlalomozással kerülgették a kocsisorokat.
Castle szorosan markolta az ajtó feletti kapaszkodót, de így is alig tudta megtartani az egyensúlyát egy-egy nagyobb kanyarnál. Néha oldalra pillantott Kate-re, de nem szólt, hogy a szívbaj kerülgeti az életveszélyes manőverektől. A nő máskor érzékien telt, életteli ajkai most szinte elfehéredtek, annyira összeszorította őket, tekintete élénken cikázva mérte fel a forgalom veszélyeit, teste feszessége arról árulkodott, hogy rendkívül feszült. Castle sokszor látta már bevetésen, és rendkívül veszélyes helyzetekben, de sosem látta ilyennek. Arra gondolt, ha a regényében azt kellene érzékeltetnie, hogy az egyik szereplőnek rossz előérzete van, pont ilyennek kellene lefestenie, mint amilyen most Kate. Talán őt félti? Nem szokta ennyire féltve figyelmeztetni egy akció előtt, mint ahogy a kapitányságon tette. Bár jólesett lelkének a lehetőség, mégis elhessegette a gondolatot. Ő mindig hátul megy a csapat után, minimális az esélye, hogy baja esik. Elengedte a kapaszkodót, amit azonnal meg is bánt, mert néhány másodperc múlva Kate olyan sebességgel kanyarodott be egy kereszteződésnél, hogy a feje az ajtó üvegén koppant. A fájdalom elterelte a gondolatait. Hirtelen minden olyan valószerűtlennek tűnt. Mintha az éjszakai gyengéd szeretkezésük egy előző életében történt volna, vagy legalábbis napokkal ezelőtt, aztán Ryan-nek és Jenny-nek kislánya született, Kate kiszúrta a furcsán ismétlődő telefonhívásokat, aztán felhívatta vele a számot, amivel beletrafáltak az ügy megoldásába, most meg itt ülnek egy száguldó autóban, hogy az FBI ügynökeivel és a rohamosztagosokkal megmentsenek jó néhány kisgyereket. Rajta kívül mindenki profi volt, akik az elmúlt néhány órában felkészültek a rajtaütésre, ha Edwards gyanút fogna, ráadásul viszonylag sok embert vetettek be az akcióban, ezért nem értette Beckett érezhető idegességét.
Minden olyan volt, mint a filmekben. Alighogy leparkoltak az épülettől körülbelül ötven méterre, szinte a semmiből lépett a kocsihoz Will Sorenson, kezében az épület alaprajzával. A férfi arcán alig észrevehető mosoly suhant át, amikor végignézett Kate-en, aztán komoly arccal, röviden vázolta a helyzetet és a támadási tervet. A nő figyelmesen hallgatta, minden szót mélyen az emlékezetébe vésett, de közben tekintete felmérte a terepet. Figyelmét nem kerülte el a két fekete, jelöletlen kisbusz, és a vevőkészülékekkel felszerelt, medencetisztító cég emblémájával felmatricázott jármű sem.
- Most komolyan! Medencetisztító New York közepén? - jegyezte meg gunyorosan a zárt kisbusz felé intve hüvelykujjával.
- Ez volt készleten - vágott fancsali képet Sorenson, és úgy tett, mintha nem érezné a lekicsinylő hangsúlyt az író kérdésében.
Beckett egy pillanatra elmosolyodott. Senki sem gondolkodik azon, hogy mit keres egy medencetisztítós cég autója a város olyan részén, ahol nincs medence, de Castle agya azonnal kiszúrta az oda nem illő részletet. Kate megpróbált minden idegszálával a feladatra koncentrálni, és tudata legeldugottabb zugába kényszeríteni rossz előérzetét, ami attól a pillanattól befészkelte magát az agyába, hogy telefonhívást kapott Will-től.
Esposito-val, Ryan-nel és két FBI ügynökkel alkottak egy csapatot. Mialatt pontosították a feladatukat, Kate a szeme sarkából figyelte a fekete kisbuszokból szinte hangtalanul előbukkanó fekete ruhás, fegyveres, különleges kiképzést kapó egységet, ahogy láncot alkotva, egymás mögött haladva lezárják az épület kijáratait.
A négyemeletes épület nem volt hivalkodó, stílusában és méretében is beleolvadt a környék házai közé, talán csak az előtte parkoló autók besötétített ablaküvegei keltettek olyan érzést, mintha a gazdájuk titkolni akarna valamit. A látóhatár alá bukó nap vöröses sugarai elhaltak, a szürkület pedig mintha éppen csak megmutatta volna színtelen árnyait, átadta helyét a városra telepedő sötétségnek. Mivel az egész épület Edwards tulajdonában volt, nem tudták, melyik emeletre kell az erőket koncentrálni. Kate reménykedett benne, hogy nem követte el élete egyik nagy hibáját, amikor úgy adta tovább a telefonbeszélgetés tartalmát, mintha utalást tettek volna arra, hogy ott vannak a picik, holott a párbeszédből csak az derült ki, hogy Edwards emberei itt tartózkodnak, de az, hogy a gyerekek is itt vannak az csak Castle megérzése volt. Beckett azonban már rég megtanulta, hogy higgyen a férfi hatodik érzékében.
Kate az író kezébe nyomta az épület alaprajzát, és a férfi szemébe nézett. Nem szólt, de tekintete mindennél beszédesebb volt. Ha Castle nem tett volna ígéretet, hogy vigyáz magára, most akkor is betartotta volna a nő utasításait. Megvárta, amíg társai felsorakoznak a hátsó bejárat fala mellett, aztán ő is beállt a sor végére Ryan mögé. Becsülte Espo-t, aki maga mögé parancsolta a fél napja apává vált barátját, így óvva egy esetleges támadástól. Érezte, ahogy szervezetében megnövekedik az adrenalin szintje, amitől szíve olyan erővel kezdte pumpálni a vért, hogy még az orrában is érezte a feszülő ereket, figyelme éberebb volt mint valaha, izmai ugrásra készen feszültek. Arra gondolt, ehhez képest a sziklaugrás, a vadvízi evezés, vagy a bungee jumping gyerekes izgalomkeresés. A férfi felnézett a föléjük magasodó falakra. A tervrajz szerint a földszinten és a fölötte levő két emeleten irodák sorakoztak, míg a legfelsőn hat lakás osztozott. Az alsó három ablaksor mögött sötétség honolt, de a legfelsőn halvány fény szűrődött ki a szorosan összehúzott függönyök sűrű szövései között. Castle látta, hogy az elöl haladó kommandós némán mutogat a társainak, amiből ő csak annyit értett, hogy egy személyt lát a hátsó bejárat lépcsőházánál. Beckett bólintott, és egy pillanat múlva olyan hirtelen rontottak rá az ajtó mögött nyugodtan cigarettázó férfira, hogy annak csak arra volt ideje, hogy a zakója alá rejtett pisztolyát előhúzza, de használni nem tudta, mert az egyik kommandóstól kapott jól irányzott tarkóütéstől úgy csuklott össze, mint egy rongybaba. Az ártalmatlanná tett férfi kezén halkan kattant a bilincs. Castle Kate felé nézett. A nő, mintha megérezte volna a rászegeződő tekintetet, hátrafordult. Ahogy egymásra néztek, mindkettejük tekintetében megjelent az elégedettség. Tudták, hogy jó helyen járnak. Ha fegyveres őrt állítottak még a hátsó kijárathoz is, annak komoly oka van. A következő néhány percet úgy érzékelte Castle, mint egy gyorsított, szavak nélküli filmfelvételt, amelyben csak halk lábdobogások hallatszanak, és módszeresen járnak végig sötét ruhás emberek minden helyiséget, miközben körbejáratják az irodákon előretartott fegyvereiket és éber tekintetüket, a zseblámpák cikázó fénye pedig félelmetes hangulatot idézett elő. Mire a legfelső emeletre értek, az író úgy érezte, kiugrik a szíve a helyéből. A sötétségből a fényárban úszó folyosóra lépve, hunyorogva próbált a lámpák vakító fényéhez alkalmazkodni a szeme. Látta az épület másik oldalán behatoló, Sorenson vezette csapatot a szokatlanul hosszú folyosó túlsó végén, aztán a két csapat egyszerre rúgta be az egymástól legtávolabb levő két ajtót. A csendbe szinte berobbant a tokjukból kiszakadó ajtók reccsenése, a rendőrök és ügynökök felszólítása, kiáltásai, amivel megadásra szólítják fel a benn tartózkodókat.
Beckett az elsők között lépett a lakásba, és döbbenten állapította meg, hogy a lámpák ugyan beragyogják az ízlésesen berendezett, barátságos hangulatú szobákat, de annak egyikben sem tartózkodik senki. Megfogta a modern konyha tűzhelyén álló edényt. A kezét majdnem megégető forró fazék, az asztalon levő négy tányér és pohár, a nappali asztala alatt fekvő plüss nyuszi árulkodott arról, hogy nemrég még többen is tartózkodtak a lakásban. Amikor kilépett a folyosóra, látta, hogy Sorenson ugyanolyan értetlen arccal lép ki a túloldali lakásból, mint ő, amiből tudta, hogy ők is csak az ott tartózkodók hűlt helyét találták. Amikor végigértek az összes lakáson, minden arcon más-más érzelem tükröződött. Beckett összeszorít szájjal, hitetlenkedő tekintettel nézett végig a betört lakásajtók során, Sorenson dühösen ráncolta a homlokát, a kommandósok parancsnoka, Espo és Ryan pedig utasításra várva, kérdőn nézetek feletteseikre.
- Itt voltak - állapította meg a kézenfekvő tényt Kate.
- Igen, de hova tűntek? - tette a haragtól fújtatva csípőre a kezét az ügynök. - Az épületet órák óta figyeljük. Hat férfi jött be, mindegyikük erős testfelépítésű, öltönyös, napszemüveges fickó, akiknek fegyvertől dudorodott a zakója, de senki nem lépett ki az ajtókon. Padlás nincs, a pincét pedig két emberem átnézte.
A nyomozó és az ügynök is beszámolt a tapasztalatairól, és ugyanarra a következtetésre jutottak: a gyerekeknek és fogvatartóiknak még az épületben kell lenniük.
- Váljunk ketté! Ti nézzétek át újra az irodákat, mi pedig megpróbálunk nyomokat keresni itt a lakásokban - vetette fel Beckett. Sorenson megvonta a vállát, mint akinek nincs jobb ötlete, aztán bólintott, és intett a kommandósok parancsnokának.
Mialatt a nyomozó és az ügynök megbeszélték a tapasztalataikat és a következő lépéseket, Castle kíváncsian lépett be az első lakásba. A kezében levő alaprajzra pillantott, aztán figyelmesen szemlélődve járta végig a helyiségeket. Amikor a harmadik lakásban is körbenézett, megtorpant a nappaliban. Újra a szeme elé emelte a tervrajzot, és oldalra hajtott fejjel olvasta le a ráírt adatokat, majd végigfuttatta tekintetét a falakon, és töprengve összevonta a szemöldökét.
Némán álltak a liftben, és hallgatagon ültek egymás mellett az autóban is. Beckett időnként belepillantott a visszapillantó tükörbe, hogy meggyőződjön róla, hogy Javi tartja vele a tempót. Már közel jártak a helyszínhez, ezért kikapcsolták a szirénákat, de a sebességet nem csökkentették, így a kora esti csúcsforgalomban életveszélyes szlalomozással kerülgették a kocsisorokat.
Castle szorosan markolta az ajtó feletti kapaszkodót, de így is alig tudta megtartani az egyensúlyát egy-egy nagyobb kanyarnál. Néha oldalra pillantott Kate-re, de nem szólt, hogy a szívbaj kerülgeti az életveszélyes manőverektől. A nő máskor érzékien telt, életteli ajkai most szinte elfehéredtek, annyira összeszorította őket, tekintete élénken cikázva mérte fel a forgalom veszélyeit, teste feszessége arról árulkodott, hogy rendkívül feszült. Castle sokszor látta már bevetésen, és rendkívül veszélyes helyzetekben, de sosem látta ilyennek. Arra gondolt, ha a regényében azt kellene érzékeltetnie, hogy az egyik szereplőnek rossz előérzete van, pont ilyennek kellene lefestenie, mint amilyen most Kate. Talán őt félti? Nem szokta ennyire féltve figyelmeztetni egy akció előtt, mint ahogy a kapitányságon tette. Bár jólesett lelkének a lehetőség, mégis elhessegette a gondolatot. Ő mindig hátul megy a csapat után, minimális az esélye, hogy baja esik. Elengedte a kapaszkodót, amit azonnal meg is bánt, mert néhány másodperc múlva Kate olyan sebességgel kanyarodott be egy kereszteződésnél, hogy a feje az ajtó üvegén koppant. A fájdalom elterelte a gondolatait. Hirtelen minden olyan valószerűtlennek tűnt. Mintha az éjszakai gyengéd szeretkezésük egy előző életében történt volna, vagy legalábbis napokkal ezelőtt, aztán Ryan-nek és Jenny-nek kislánya született, Kate kiszúrta a furcsán ismétlődő telefonhívásokat, aztán felhívatta vele a számot, amivel beletrafáltak az ügy megoldásába, most meg itt ülnek egy száguldó autóban, hogy az FBI ügynökeivel és a rohamosztagosokkal megmentsenek jó néhány kisgyereket. Rajta kívül mindenki profi volt, akik az elmúlt néhány órában felkészültek a rajtaütésre, ha Edwards gyanút fogna, ráadásul viszonylag sok embert vetettek be az akcióban, ezért nem értette Beckett érezhető idegességét.
Minden olyan volt, mint a filmekben. Alighogy leparkoltak az épülettől körülbelül ötven méterre, szinte a semmiből lépett a kocsihoz Will Sorenson, kezében az épület alaprajzával. A férfi arcán alig észrevehető mosoly suhant át, amikor végignézett Kate-en, aztán komoly arccal, röviden vázolta a helyzetet és a támadási tervet. A nő figyelmesen hallgatta, minden szót mélyen az emlékezetébe vésett, de közben tekintete felmérte a terepet. Figyelmét nem kerülte el a két fekete, jelöletlen kisbusz, és a vevőkészülékekkel felszerelt, medencetisztító cég emblémájával felmatricázott jármű sem.
- Most komolyan! Medencetisztító New York közepén? - jegyezte meg gunyorosan a zárt kisbusz felé intve hüvelykujjával.
- Ez volt készleten - vágott fancsali képet Sorenson, és úgy tett, mintha nem érezné a lekicsinylő hangsúlyt az író kérdésében.
Beckett egy pillanatra elmosolyodott. Senki sem gondolkodik azon, hogy mit keres egy medencetisztítós cég autója a város olyan részén, ahol nincs medence, de Castle agya azonnal kiszúrta az oda nem illő részletet. Kate megpróbált minden idegszálával a feladatra koncentrálni, és tudata legeldugottabb zugába kényszeríteni rossz előérzetét, ami attól a pillanattól befészkelte magát az agyába, hogy telefonhívást kapott Will-től.
Esposito-val, Ryan-nel és két FBI ügynökkel alkottak egy csapatot. Mialatt pontosították a feladatukat, Kate a szeme sarkából figyelte a fekete kisbuszokból szinte hangtalanul előbukkanó fekete ruhás, fegyveres, különleges kiképzést kapó egységet, ahogy láncot alkotva, egymás mögött haladva lezárják az épület kijáratait.
A négyemeletes épület nem volt hivalkodó, stílusában és méretében is beleolvadt a környék házai közé, talán csak az előtte parkoló autók besötétített ablaküvegei keltettek olyan érzést, mintha a gazdájuk titkolni akarna valamit. A látóhatár alá bukó nap vöröses sugarai elhaltak, a szürkület pedig mintha éppen csak megmutatta volna színtelen árnyait, átadta helyét a városra telepedő sötétségnek. Mivel az egész épület Edwards tulajdonában volt, nem tudták, melyik emeletre kell az erőket koncentrálni. Kate reménykedett benne, hogy nem követte el élete egyik nagy hibáját, amikor úgy adta tovább a telefonbeszélgetés tartalmát, mintha utalást tettek volna arra, hogy ott vannak a picik, holott a párbeszédből csak az derült ki, hogy Edwards emberei itt tartózkodnak, de az, hogy a gyerekek is itt vannak az csak Castle megérzése volt. Beckett azonban már rég megtanulta, hogy higgyen a férfi hatodik érzékében.
Kate az író kezébe nyomta az épület alaprajzát, és a férfi szemébe nézett. Nem szólt, de tekintete mindennél beszédesebb volt. Ha Castle nem tett volna ígéretet, hogy vigyáz magára, most akkor is betartotta volna a nő utasításait. Megvárta, amíg társai felsorakoznak a hátsó bejárat fala mellett, aztán ő is beállt a sor végére Ryan mögé. Becsülte Espo-t, aki maga mögé parancsolta a fél napja apává vált barátját, így óvva egy esetleges támadástól. Érezte, ahogy szervezetében megnövekedik az adrenalin szintje, amitől szíve olyan erővel kezdte pumpálni a vért, hogy még az orrában is érezte a feszülő ereket, figyelme éberebb volt mint valaha, izmai ugrásra készen feszültek. Arra gondolt, ehhez képest a sziklaugrás, a vadvízi evezés, vagy a bungee jumping gyerekes izgalomkeresés. A férfi felnézett a föléjük magasodó falakra. A tervrajz szerint a földszinten és a fölötte levő két emeleten irodák sorakoztak, míg a legfelsőn hat lakás osztozott. Az alsó három ablaksor mögött sötétség honolt, de a legfelsőn halvány fény szűrődött ki a szorosan összehúzott függönyök sűrű szövései között. Castle látta, hogy az elöl haladó kommandós némán mutogat a társainak, amiből ő csak annyit értett, hogy egy személyt lát a hátsó bejárat lépcsőházánál. Beckett bólintott, és egy pillanat múlva olyan hirtelen rontottak rá az ajtó mögött nyugodtan cigarettázó férfira, hogy annak csak arra volt ideje, hogy a zakója alá rejtett pisztolyát előhúzza, de használni nem tudta, mert az egyik kommandóstól kapott jól irányzott tarkóütéstől úgy csuklott össze, mint egy rongybaba. Az ártalmatlanná tett férfi kezén halkan kattant a bilincs. Castle Kate felé nézett. A nő, mintha megérezte volna a rászegeződő tekintetet, hátrafordult. Ahogy egymásra néztek, mindkettejük tekintetében megjelent az elégedettség. Tudták, hogy jó helyen járnak. Ha fegyveres őrt állítottak még a hátsó kijárathoz is, annak komoly oka van. A következő néhány percet úgy érzékelte Castle, mint egy gyorsított, szavak nélküli filmfelvételt, amelyben csak halk lábdobogások hallatszanak, és módszeresen járnak végig sötét ruhás emberek minden helyiséget, miközben körbejáratják az irodákon előretartott fegyvereiket és éber tekintetüket, a zseblámpák cikázó fénye pedig félelmetes hangulatot idézett elő. Mire a legfelső emeletre értek, az író úgy érezte, kiugrik a szíve a helyéből. A sötétségből a fényárban úszó folyosóra lépve, hunyorogva próbált a lámpák vakító fényéhez alkalmazkodni a szeme. Látta az épület másik oldalán behatoló, Sorenson vezette csapatot a szokatlanul hosszú folyosó túlsó végén, aztán a két csapat egyszerre rúgta be az egymástól legtávolabb levő két ajtót. A csendbe szinte berobbant a tokjukból kiszakadó ajtók reccsenése, a rendőrök és ügynökök felszólítása, kiáltásai, amivel megadásra szólítják fel a benn tartózkodókat.
Beckett az elsők között lépett a lakásba, és döbbenten állapította meg, hogy a lámpák ugyan beragyogják az ízlésesen berendezett, barátságos hangulatú szobákat, de annak egyikben sem tartózkodik senki. Megfogta a modern konyha tűzhelyén álló edényt. A kezét majdnem megégető forró fazék, az asztalon levő négy tányér és pohár, a nappali asztala alatt fekvő plüss nyuszi árulkodott arról, hogy nemrég még többen is tartózkodtak a lakásban. Amikor kilépett a folyosóra, látta, hogy Sorenson ugyanolyan értetlen arccal lép ki a túloldali lakásból, mint ő, amiből tudta, hogy ők is csak az ott tartózkodók hűlt helyét találták. Amikor végigértek az összes lakáson, minden arcon más-más érzelem tükröződött. Beckett összeszorít szájjal, hitetlenkedő tekintettel nézett végig a betört lakásajtók során, Sorenson dühösen ráncolta a homlokát, a kommandósok parancsnoka, Espo és Ryan pedig utasításra várva, kérdőn nézetek feletteseikre.
- Itt voltak - állapította meg a kézenfekvő tényt Kate.
- Igen, de hova tűntek? - tette a haragtól fújtatva csípőre a kezét az ügynök. - Az épületet órák óta figyeljük. Hat férfi jött be, mindegyikük erős testfelépítésű, öltönyös, napszemüveges fickó, akiknek fegyvertől dudorodott a zakója, de senki nem lépett ki az ajtókon. Padlás nincs, a pincét pedig két emberem átnézte.
A nyomozó és az ügynök is beszámolt a tapasztalatairól, és ugyanarra a következtetésre jutottak: a gyerekeknek és fogvatartóiknak még az épületben kell lenniük.
- Váljunk ketté! Ti nézzétek át újra az irodákat, mi pedig megpróbálunk nyomokat keresni itt a lakásokban - vetette fel Beckett. Sorenson megvonta a vállát, mint akinek nincs jobb ötlete, aztán bólintott, és intett a kommandósok parancsnokának.
Mialatt a nyomozó és az ügynök megbeszélték a tapasztalataikat és a következő lépéseket, Castle kíváncsian lépett be az első lakásba. A kezében levő alaprajzra pillantott, aztán figyelmesen szemlélődve járta végig a helyiségeket. Amikor a harmadik lakásban is körbenézett, megtorpant a nappaliban. Újra a szeme elé emelte a tervrajzot, és oldalra hajtott fejjel olvasta le a ráírt adatokat, majd végigfuttatta tekintetét a falakon, és töprengve összevonta a szemöldökét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése