- Beckett nyomozó, ugye ilyen kedves vendégekre ön sem számított? - fordult mosolyogva Kate felé.
Ahogy Castle zavara oldódott, úgy lett Kate-é egyre nagyobb. Amikor a nappaliba lépett, ugyanolyan érdeklődéssel fordult az ismeretlen pár felé mint az író, és előbb kapcsolt, hogy miért is mond köszönetet a nő, mint Castle, de amikor meglátta a kisfiút, mintha megszűnt volna a világ körülötte. Látta a boldogan mosolygó, hálás arcokat, hallotta a szavakat, de figyelmét annyira lekötötte a pici ártatlan tekintete, szívet, lelket gyönyörködtető vonásai, hogy a külvilág ingrei alig jutottak el a tudatáig. Bár a kisfiú nem rá, hanem Castle-re nézett, mégis mintha újraélte volna a pillanatot, amikor a kezében tartotta, és a tekintete szinte fogva tartotta.
- Kate? - hallotta meg Castle hangját, és amikor felnézett, döbbent rá, hogy a férfi várakozó tekintettel fordul felé, Mrs. Keaton pedig előrenyújtott karokkal hozzálép, és mire feleszmélt, a nő átölelte.
- Köszönöm - suttogta a nő a fülébe, és Kate érezte, ahogy a törékeny testet rázza a zokogás.
- Örülök, hogy segíthettünk - emelte ölelésre a karját Kate is. A feszültséget lassan felváltotta a megnyugtató érzés, ami mindig betöltötte a szívét, valahányszor egy tettes elfogása után az áldozat hozzátartozóival beszélt, de most valami megmagyarázhatatlan béke is társult hozzá, talán, mivel itt nem volt áldozat.
- Bocsásson meg! Csak még mindig felfoghatatlan, hogy minden jóra fordult - bontakozott ki az ölelésből a nő, és mosolyogva hagyta, hogy arcán végigfolyjanak az öröm könnyei, aztán a férje felé fordult, és átvette tőle a csecsemőt. Az anya és a kisfiú megszólalásig hasonló égszínkék szeme egymásra talált, tekintetük másodpercekre összefonódott, aztán a nő Kate-re nézett.
- Meg szeretné fogni? - kérdezte barátságosan, és meg sem várva a választ, már nyújtani akarta az apró kis testet Beckett felé.
Castle nézte a szívmelengető jelenetet, ahogy egy anya könnyezve mond köszönetet Beckett-nek, és jóleső mosollyal az arcán figyelte, ahogy Kate átadja magát az örömnek, hogy boldoggá tett egy családot, de amikor Mrs. Keaton a kisfiút Kate felé nyújtotta, látta, hogy megfeszülnek az izmai, tekintetében megjelenik a bizonytalanság, mosolya kényszeredetté válik.
- Megfoghatom inkább én? - lépett a nő felé, és a bebugyolált kis test felé nyújtotta a kezét. A nő egy pillanatra meglepődött, aztán készségesen átadta az író kezébe a kisfiút. - Szia Tommy - mosolygott csibészes, ellenállhatatlan mosolyával Castle a babára, aki utánozva az arckifejezést, göcögve elnevette magát. A férfi, megérezve, mekkora sikert aratott a gyereknél, fülig érő szájjal elvigyorodott, és egy pillanatra felhúzta a szemöldökét. A várt hatás nem maradt el, mert a pici újra felnevetett. Tekintetét nem vette le Castle-ről, angyali arcára kiült a várakozás, ezért a férfi most megduplázta a szemöldök felhúzást. Amikor a harmadik kacagás is felhangzott, már mindenki nevetett, csak Kate mosolygott szolidan, elgondolkodó tekintettel.
- Azt hiszem, Tommy kedveli magát Mr. Castle - szólalt meg nevetve a boldog apuka, aki feleségét átölelve nézte a jelenetet.
- Hát, általában kedvelnek a gyerekek - hencegett Castle, és hogy érvényt szerezzen szavainak, megint megnevettette a babát.
- Persze, mert pont olyan vagy, mint ők - csipkelődött Martha, mire Rick durcásan összevonta a szemöldökét.
- Miért, talán bűn, ha néha előjön a gyermeki énem?
- Néha? Kisfiam, én abban sem vagyok biztos, hogy felnőttél egyáltalán - tárta szét kajait Martha, aztán Kate felé hajolt, és cinkosan elmosolyodott. - Bár ezt is szeretjük benne, igaz? - intézte szavait a nyomozó felé, aki egyetértően bólintott.
- Azt hiszem, nekünk indulnunk kell - szólalt meg a fiatal anya. - Késő van, nem akarunk zavarni, és Tommy is éhes már - nézett szeretettel az ujját hangosan cuppogva szopó picire.
- Á! Valóban - állapította meg szakértő szemekkel Castle, és átadta a gyereket a nőnek.
Néhány udvarias búcsúmondat és köszönő szó után a fiatal pár, karjukon a csecsemővel kilépett az ajtón. A hirtelen beállt csendet Martha törte meg jótékonyan.
- Remélem, nem bánjátok, hogy nem árultam el, kik a vendégek!
- Nem. Szerettem ezt a meglepetést - válaszolt Castle, és szeretettel nézett az anyjára, aki visszamosolygott, majd elindult a lépcsőn a szobája felé. A férfi sóhajtott, és megfordult. Kate szomorkás arccal szedte össze a poharakat az asztalról. - Jól vagy, Kate? - szólította meg, mert nem értette a hangulatváltozás okát.
- Igen. Csak eszembe jutott, hány család van még, akik arra a pillanatra várnak, hogy megtaláljuk a gyerekeiket.
Rick mögé lépett, karjait a nő dereka köré fonta, gyengéden magához ölelte és finoman belecsókolt a nyakába. Hallgatott. Tudta, hogy nincs vigasztaló szó ebben a helyzetben, és a legtöbb, amit tehet, hogy érezteti Kate-tel, mindig számíthat rá. Érezte, ahogy a feszes izmok lassan ellazulnak, és Kate, hátát a mellkasának támasztva hozzábújik. Lassan megringatta a nőt.
- Gyere, feküdjünk le! Hosszú nap vár ránk - suttogta.
Kate lassan megfordult a karjai között, és fejét a a férfi vállára hajtotta, és néhány másodpercig csukott szemmel élvezte az erős, meleget áraszó férfitest biztonságot adó közelségét. Nem akarta, hogy Castle megérezze a lelkében dúló vihart és fájdalmat, ezért nyelt egyet, arcára öltötte kissé gunyoros mosolyát, kicsit eltolta magát tőle, és huncut tekintettel felnézett a férfi elrévedő kék szemébe.
- Öt év után végre ki merted mondani?
- Mi ... mit? Azt, hogy hosszú nap vár ránk? - Castle olyan arcot vágott, mintha erősen gondolkodna, miért van ennek a mondatnak jelentősége, hogy nagyon is átlátszó módon elrejtse a zavarát. Biztosan érezte, hogy Kate-t bántja valami, ahogy azt is, hogy az a valami, nem függ össze a nyomozással, ezért felkészületlenül érte a nő évődő kérdése. Még annak is örült, ha most alulmarad a szellemi csatában, ha ezzel elterelheti a nő gyötrő gondolatait. - Ja, hogy feküdjünk le! - kapta fel a fejét, mintha most jött volna rá a célzásra. Száján játékos mosoly jelent meg, szemöldökét kihívóan felhúzta. - Tudom, hogy öt éve csak erre a mondatra várt Beckett nyomozó!
- Álmaidban Castle!
- Igaz, - adta meg magát az író sóhajtva, aztán elgondolkodó arccal hozzátette: - álmaimban is.
- Te régen arról szoktál álmodni, hogy arra kérsz, feküdjek le veled? - húzódozz hátrébb Kate döbbenten, és hitetlenkedve húzta össze a szemét.
- Igazából még mindig arról álmodom néha.
- De hát már együtt vagyunk!
- Igen, de négy év alatt az rögzült bennem, hogy vágyom rád és várnom kell, ezért még sokszor kell bebizonyítanunk, hogy ez az álmom már valóra vált ahhoz, hogy álmomban is elhiggyem.
Kate nézte a csibészesen mosolygó szájat, a vágytól pajkosan csillogó kék szemeket. Az első közös ügyük óta tudta, hogy elsősorban ez a két dolog ejtette rabul, aztán ahogy jobban megismerte, ehhez később társult a férfi szellemessége, áradó fantáziája, gyermeki énje, iróniája és öniróniája, humora, érzékenysége és szeretni tudása.
- Azt akarod mondani, hogy bizonyítsuk be az alvó agyadnak, hogy együtt vagyunk? - kérdezte, mire Castle huncutul mosolyogva sűrű bólogatásba kezdett, Kate pedig tettetett rosszallással égnek emelte a tekintetét, aztán kézen fogta a férfit, és sejtelmesen mosolyogva a hálószoba felé húzta.
A telefon ébresztője éles visítással tört utat a csendbe, és kellemetlenül ingerelte Kate idegsejtjeit. Minden porcikája tiltakozott az ébredés ellen, de a kellemetlen hang kitartóan bombázta pihenni vágyó érzékeit. Erőt akart magán venni, hogy kinyújtsa a karját, és kinyomja a készüléket, amikor mozgolódást érzett, majd egy kar nyúlt át felette, és a telefon végre elhallgatott. Megkönnyebbülve merült el a csendben, és csukott szemmel, mosolyogva bújt a hozzá simuló, meleget árasztó testhez.
- Jó reggelt! - hallotta meg Castle suttogó, bársonyos hangját, aztán megérezte a férfi puha ajkát a nyakán, ahogy leheletfinom apró csókokkal borítja be. - Látod, egy ilyen éjszaka után nem álmodom, hogy azt kérem, feküdjünk le - mosolygott a csókba a férfi.
Kate az emlék hatására elmosolyodott. Szeretkezésük most nem volt vad szenvedélyektől fűtött, vagy játékos és különlegességekkel fűszerezett, sem hosszan elnyújtott kényeztetés. Egyszerűen, végtelen gyengédséggel szerették és juttatták el egymást a gyönyör birodalmába, minden sallang és bonyolultság nélkül. Egy kimerítő nap után nem vágyott másra, csak erre. Abban a fél órában elfelejtett mindent: gyilkosokat, elrabolt gyerekeket, pedofil bűnszövetkezetet, minden kételyt és bizonytalanságot. Csak szeretni akarta a férfit, és azt akarta, hogy viszontszeresse. Boldog elégedettséggel feküdt Castle karjaiban a mindent elsöprő gyönyör pillanatai után, és hallgatta lassuló szuszogását, cirógatta egyre jobban elernyedő izmait. Szeretett együtt elaludni a férfival, és most is várta, hogy az egyenletes, halk levegővétel, és a ringatózva emelkedő-süllyedő mellkas álomba ringassa, de képtelen volt elaludni. Képzeletében egyre élesebben tolultak elő az este eseményeinek képei. A beszélgetés Ryan gyerekéről, Castle kételyei az apaságával kapcsolatban, és Tommy. Ha a kisfiúra gondolt, mindig valami megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába. Valami olyan érzés, amire egyszerre vágyott, ugyanakkor megrémítette. A pillanat, amikor a nő át akarta adni a babát, még emlékként is olyan feszültséggel töltötte el, hogy érezte a gyomra összehúzódását, és dobhártyájában hallotta zakatoló szívdobogását. Egy idő után nem bírt az ágyban feküdni. Óvatosan felkelt, a fiókos szekrényből előhúzta a fekete mappáját és bement a fürdőszobába. A vakító lámpafényben néhány másodpercig nézte a dossziét, aztán mélyen beszívta a levegőt, és kivett belőle egy fényképet. Tommy hatalmas szemekkel nézett vissza rá a képről, és az angyali arcocska, az ártatlan tekintet most is rabul ejtette.
A mappa nagyot csattanva záródott össze Kate kezei között, és dühösen nézett fel tükörbeli saját képmására. Gyűlölte magát. Egy hétig hagyta, hogy az esze és az érzései háborút vívjanak egymással, mire döntött. Úgy érezte, hogy jó és felelősségteljes döntést hozott, de mintha a sors kegyetlen játékot űzne vele, minden nap olyan helyzetbe kerül, ami a gyerekkel, az anyasággal vagy a szülővé válás csodájával szembesíti. Mintha egy felsőbb hatalom szembesíteni akarná a döntése következményeivel, és tudatosítani akarná benne, hogy mit veszíthet. Gyűlölte magát, amiért hagyja, hogy az eszével szemben az érzései elbizonytalanítsák. Látta a tükörből visszanéző nő kétségbeesett tekintetét, keserű vonásait, és az arcán végigcsorgó könnyeket. Becsukta a szemét, és megálljt parancsolt az érzelmeknek. Egy perc múlva megmosta az arcát, a mappát a helyére tette, és visszakucorodott az ágyba. Sokáig, nagyon sokáig nem jött álom a szemére.
- Gyere, feküdjünk le! Hosszú nap vár ránk - suttogta.
Kate lassan megfordult a karjai között, és fejét a a férfi vállára hajtotta, és néhány másodpercig csukott szemmel élvezte az erős, meleget áraszó férfitest biztonságot adó közelségét. Nem akarta, hogy Castle megérezze a lelkében dúló vihart és fájdalmat, ezért nyelt egyet, arcára öltötte kissé gunyoros mosolyát, kicsit eltolta magát tőle, és huncut tekintettel felnézett a férfi elrévedő kék szemébe.
- Öt év után végre ki merted mondani?
- Mi ... mit? Azt, hogy hosszú nap vár ránk? - Castle olyan arcot vágott, mintha erősen gondolkodna, miért van ennek a mondatnak jelentősége, hogy nagyon is átlátszó módon elrejtse a zavarát. Biztosan érezte, hogy Kate-t bántja valami, ahogy azt is, hogy az a valami, nem függ össze a nyomozással, ezért felkészületlenül érte a nő évődő kérdése. Még annak is örült, ha most alulmarad a szellemi csatában, ha ezzel elterelheti a nő gyötrő gondolatait. - Ja, hogy feküdjünk le! - kapta fel a fejét, mintha most jött volna rá a célzásra. Száján játékos mosoly jelent meg, szemöldökét kihívóan felhúzta. - Tudom, hogy öt éve csak erre a mondatra várt Beckett nyomozó!
- Álmaidban Castle!
- Igaz, - adta meg magát az író sóhajtva, aztán elgondolkodó arccal hozzátette: - álmaimban is.
- Te régen arról szoktál álmodni, hogy arra kérsz, feküdjek le veled? - húzódozz hátrébb Kate döbbenten, és hitetlenkedve húzta össze a szemét.
- Igazából még mindig arról álmodom néha.
- De hát már együtt vagyunk!
- Igen, de négy év alatt az rögzült bennem, hogy vágyom rád és várnom kell, ezért még sokszor kell bebizonyítanunk, hogy ez az álmom már valóra vált ahhoz, hogy álmomban is elhiggyem.
Kate nézte a csibészesen mosolygó szájat, a vágytól pajkosan csillogó kék szemeket. Az első közös ügyük óta tudta, hogy elsősorban ez a két dolog ejtette rabul, aztán ahogy jobban megismerte, ehhez később társult a férfi szellemessége, áradó fantáziája, gyermeki énje, iróniája és öniróniája, humora, érzékenysége és szeretni tudása.
- Azt akarod mondani, hogy bizonyítsuk be az alvó agyadnak, hogy együtt vagyunk? - kérdezte, mire Castle huncutul mosolyogva sűrű bólogatásba kezdett, Kate pedig tettetett rosszallással égnek emelte a tekintetét, aztán kézen fogta a férfit, és sejtelmesen mosolyogva a hálószoba felé húzta.
A telefon ébresztője éles visítással tört utat a csendbe, és kellemetlenül ingerelte Kate idegsejtjeit. Minden porcikája tiltakozott az ébredés ellen, de a kellemetlen hang kitartóan bombázta pihenni vágyó érzékeit. Erőt akart magán venni, hogy kinyújtsa a karját, és kinyomja a készüléket, amikor mozgolódást érzett, majd egy kar nyúlt át felette, és a telefon végre elhallgatott. Megkönnyebbülve merült el a csendben, és csukott szemmel, mosolyogva bújt a hozzá simuló, meleget árasztó testhez.
- Jó reggelt! - hallotta meg Castle suttogó, bársonyos hangját, aztán megérezte a férfi puha ajkát a nyakán, ahogy leheletfinom apró csókokkal borítja be. - Látod, egy ilyen éjszaka után nem álmodom, hogy azt kérem, feküdjünk le - mosolygott a csókba a férfi.
Kate az emlék hatására elmosolyodott. Szeretkezésük most nem volt vad szenvedélyektől fűtött, vagy játékos és különlegességekkel fűszerezett, sem hosszan elnyújtott kényeztetés. Egyszerűen, végtelen gyengédséggel szerették és juttatták el egymást a gyönyör birodalmába, minden sallang és bonyolultság nélkül. Egy kimerítő nap után nem vágyott másra, csak erre. Abban a fél órában elfelejtett mindent: gyilkosokat, elrabolt gyerekeket, pedofil bűnszövetkezetet, minden kételyt és bizonytalanságot. Csak szeretni akarta a férfit, és azt akarta, hogy viszontszeresse. Boldog elégedettséggel feküdt Castle karjaiban a mindent elsöprő gyönyör pillanatai után, és hallgatta lassuló szuszogását, cirógatta egyre jobban elernyedő izmait. Szeretett együtt elaludni a férfival, és most is várta, hogy az egyenletes, halk levegővétel, és a ringatózva emelkedő-süllyedő mellkas álomba ringassa, de képtelen volt elaludni. Képzeletében egyre élesebben tolultak elő az este eseményeinek képei. A beszélgetés Ryan gyerekéről, Castle kételyei az apaságával kapcsolatban, és Tommy. Ha a kisfiúra gondolt, mindig valami megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába. Valami olyan érzés, amire egyszerre vágyott, ugyanakkor megrémítette. A pillanat, amikor a nő át akarta adni a babát, még emlékként is olyan feszültséggel töltötte el, hogy érezte a gyomra összehúzódását, és dobhártyájában hallotta zakatoló szívdobogását. Egy idő után nem bírt az ágyban feküdni. Óvatosan felkelt, a fiókos szekrényből előhúzta a fekete mappáját és bement a fürdőszobába. A vakító lámpafényben néhány másodpercig nézte a dossziét, aztán mélyen beszívta a levegőt, és kivett belőle egy fényképet. Tommy hatalmas szemekkel nézett vissza rá a képről, és az angyali arcocska, az ártatlan tekintet most is rabul ejtette.
A mappa nagyot csattanva záródott össze Kate kezei között, és dühösen nézett fel tükörbeli saját képmására. Gyűlölte magát. Egy hétig hagyta, hogy az esze és az érzései háborút vívjanak egymással, mire döntött. Úgy érezte, hogy jó és felelősségteljes döntést hozott, de mintha a sors kegyetlen játékot űzne vele, minden nap olyan helyzetbe kerül, ami a gyerekkel, az anyasággal vagy a szülővé válás csodájával szembesíti. Mintha egy felsőbb hatalom szembesíteni akarná a döntése következményeivel, és tudatosítani akarná benne, hogy mit veszíthet. Gyűlölte magát, amiért hagyja, hogy az eszével szemben az érzései elbizonytalanítsák. Látta a tükörből visszanéző nő kétségbeesett tekintetét, keserű vonásait, és az arcán végigcsorgó könnyeket. Becsukta a szemét, és megálljt parancsolt az érzelmeknek. Egy perc múlva megmosta az arcát, a mappát a helyére tette, és visszakucorodott az ágyba. Sokáig, nagyon sokáig nem jött álom a szemére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése