- Nézze! Őszinte leszek. Van néhány dolog, ami aggaszt a műtéttel kapcsolatban.
Castle ujjait görcsösen összeszorítva, előredőlve ült a széken, mintha abban reménykedne, hogy így hamarabb eljutnak hozzá az orvos szavai. A pillanatnyi megkönnyebbülés után, újult erővel áradt szét benne a félelem, főleg, hogy a megfogalmazás több problémára utalt.
- A nyomozó fiatal, erős, jó kondícióban van - kezdte a pozitívumokat az orvos, és Castle érezte, hogy most jön az a bizonyos "de". - Az egyik aggodalmam a szíve. A másfél évvel ezelőtti sérülés nem múlt el nyomtalanul, és most a nagy vérveszteség miatt túl nagy megterhelésnek van kitéve - mondta a férfi lassan. Fáradtan csillogó szemét a vele szemben szorongva ülő férfin tartva figyelte, hogy minden szavát megértette-e.
Castle összeszorított szájjal bólintott, de mivel az orvos csak kutatón nézett rá, nehezen kipréselve a szavakat, megszólalt.
- És mi van még?
- Nos, a kés a bal petevezeték közelébe fúródott. Nem vágta át a falát, de megsértette azt. Ez a későbbiekben probléma lehet. Ha hegesedés történik, vagy gyulladás lép fel, a petevezeték elzáródhat.
Az orvos elhallgatott, megvárta, amíg a férfi megemészti a hallottakat, és felfogja a szavai súlyát.
Castle azonnal felfogta a szavak jelentőségét, és azt is, hogy ez csak egy lehetséges, és távolabbi probléma. Őt most csak a jelen érdekelte.
- Életben marad? - tette fel a legfélelmetesebb kérdést. Hallotta a saját hangját, de olyan idegenül hangzott. Rekedtes volt, elcsukló és fátyolosan zengő. Reménykedve nézett az orvos szemébe, és várta, hogy megnyugtatóan rámosolyogjon, de a férfi hallgatott. Töprengve pislogott, aztán levette a szemüvegét, aztán sóhajtva hátradőlt a székében.
- Mindent megteszünk - mondta, de amikor meglátta, hogy Castle elkeseredetten elhúzza száját a szavakra, folytatta. - Igen, nagy esélye van a túlélésre. Nincs életveszélyben, de azt akartam, tudjon arról, hogy vannak bizonytalanságot okozó tényezők.
Castle ízlelgette a szavakat, mérlegelte a jelentőségüket, aztán megállapította, hogy az orvos a lehető legjobb döntést hozta, amikor megosztotta vele a lehetséges komplikációkat. A szavai reményt adtak, de nem ringatták rózsaszín álomvilágba, hogy nem történhet semmi baj. Úgy érezte, semmi nem fontosabb annál, hogy Kate életben maradjon, de fejében ott motoszkáltak az orvos mondatai.
- Ha elzáródik a petevezeték, mennyi esélye van, hogy gyereke legyen? - kérdezte meg annak ellenére, hogy most egyáltalán nem tartotta fontosnak a választ. Semmi mást nem akart, mint boldognak látni maga mellett a nőt.
- Ha a másik petevezeték ép, semmi akadálya, hogy teherbe essen - válaszolt a férfi, lassan felemelkedett a székről és kezét előre nyújtva jelezte, hogy a beszélgetést lezártnak tekinti. Amikor Castle felállt, és elfogadta a felé nyújtott kezet, az orvos biztatón a vállára tette a kezét, és az ajtóhoz kísérte.
- Bemehetek hozzá?
- Amíg az intenzíven van, csak néhány percet engedélyezhetek - mosolyodott el sajnálkozva az orvos - de az a néhány perc mindkettejüknek fontos lesz. Beszéljen hozzá! A nővér odavezeti - intett a folyosóra lépve egy középkorú, barátságos mosolyú ápolónőnek.
- Köszönöm, hogy őszinte volt - nézett az orvosra hálás tekintettel, száját szomorkás mosolyra húzva Castle, és nagyot sóhajtva indult a nő után.
Nem tudta, mire készüljön. Amikor Kate-t meglőtték, élete legborzalmasabb perceit élte át a mentőben, és amíg a műtét végét várták, de akkor nem mehetett be hozzá. Akkor látta először, amikor gyengén ugyan, de már mosolyogva ült az ágyon. Tudta, hogy erősnek kell lennie, hogy nem szabad, hogy a félelem irányítsa, de képtelen volt nyugalmat erőltetni magára. Ösztönösen tette egyik lábát a másik után, szívta be és fújta ki a levegőt Az előtte lépkedő nővér megérezhette a szorongását, vagy csak tapasztalatból tudta, hogy mekkora jelentősége van ilyen helyzetben egy jó szónak, biztató mondatnak, mert hátrafordulva rámosolygott.
- Dr. Harris kiváló sebész. Bízzon benne! - mondta, de mivel a férfi csak sóhajtott, folytatta. - A doktor úr nem szereti, ha túl bizakodóak a hozzátartozók, ezért minden lehetséges rosszat előrevetít nekik.
- Biztos megvan az oka, hogy miért - morogta az orra elé Castle.
- Á, dehogy! Dr. Harris egyszerűen mindig félig üresnek látja a poharat, pedig ő az egyik legkiválóbb sebész, akit ismerek.
- Talán fél, hogy fájdalmat okoz - merengett el a hallottakon az író. A nővér szavai kissé megnyugtatták, és éppen próbálta magával elhitetni, hogy talán nincs is olyan nagy baj, amikor a nő egy előtér szerű helyiségbe vezette, és egy zöld, belebújós köpenyt, meg egy szájmaszkot nyomott a kezébe.
- Ezeket vegye fel! - mondta, aztán amikor látta, hogy a férfi készen van, kinyitotta az intenzív szoba ajtaját.
Castle lépett néhányat, és megtorpant. Azt hitte, mindenre felkészült, hiszen a filmekben gyakran látott ilyet, de a valóságban átélni mindezt, egészen más volt. Az elé táruló látvány is félelmetes volt, de a hozzá társuló hangok és szagok fokozták az érzést. A hófehér ágyon olyan sápadtan és ernyedten feküdt Kate, mintha nem lenne benne élet, az életfunkcióit jelző gépek villogással és a csendben fülsértő élességű pittyegéssel hasították a levegőt, az átható fertőtlenítő szagtól fordult egyet amúgy is görcsösen összeszűkült gyomra. Nyelt egyet, aztán pislogott néhányat, nehogy cseppé gyűljön össze a látását elhomályosító könny. Az ágy melletti fehér széken egy komoly tekintetű ápoló ült szájmaszkban, tekintetét egy pillanatra a belépő férfi felé fordította, aztán újra ellenőrizte az infúzió csepegésének ütemét. Castle közelebb lépett.
- Minden rendben. Két percre magukra hagyom. Ha valami baj lenne, nyomja meg ezt - nézett újra rá az ápoló, és a nővérhívó gombra mutatott, azzal kiment a szobából.
Castle megvárta, amíg becsukódik az ajtó. Szeretett volna kettesben lenni a nővel, akit végtelen szeretettel szeret. Aki élete nagy szerelme. A sírással küszködve elmosolyodott a gondolatra. Olyanokat érez és gondol, amikről azt hitte, csak a világirodalom hősszerelmesei érezhetik, nem a valóságos emberek. Leült a székre, és a kezébe fogta a finom, kicsi kezeket, aztán alig érintve a selymes bőrt, lágyan megsimogatta az arcát. Megnyugtatta meleg ujjak érintése, és a kezét cirógató enyhe légáramlat, ahogy Kate lélegzetét érzékelte. Megigazított egy kósza hajtincset, hogy még jobban lássa a gyönyörű arc látványát. Egy darabig csak nézte szótlanul, a csukott szemeket, a hosszú szempillák rezdülését, a máskor vágytól pirosan duzzadó ajkakat, amelyek most inkább kékes színben játszottak, és összeszorult a szíve. Emlékeiben megjelentek az élettel teli, zöldes-barnán ragyogó szemek, az érzékien mosolygó ajkak.
- Szeretlek Kate - szólalt meg halkan. - Tudom, hogy tudod, de jó kimondani. Az, hogy szeretlek, azt jelenti, hogy veled akarok ébredni minden reggel, veled akarom elkapni a gyilkosokat, veled akarok ringatózni a park hintáján, veled akarok nevetni, veled akarom érezni a gyönyör édes ízét éjszaka, veled akarok megöregedni. Téged akarlak bosszantani az idétlen elméleteimmel, téged akarlak meglepni a meglepetéseimmel, téged akarlak megviccelni, hogy zavarba jöhessek, amikor visszavágsz, és miattad akarok bosszankodni, hogy végül mindig a tiéd a győztes pont. Hm.... Most pont olyan vagyok, mint amilyennek megismertél, egy egoista, önző seggfej, aki csak magára gondol. De ... de azt szeretném, hogy tudd, a legjobban azt szeretném, ha boldoggá tudnálak tenni. Kate, én ...
- Uram! Letelt az idő - hallotta meg az ápoló hangját, és csodálkozva nézett az ajtó felé. Nem is vette észre, mikor jött be a férfi. Kényszeredetten bólintott, aztán még egyszer megsimogatta a nő arcát.
Nehéz szívvel, gondolataiba merülve lépett ki a szobából. Bármennyire is ijesztő és rideg volt a hely, megnyugtatta, hogy láthatja és megérintheti Kate-t.
- Rick! - hallotta a messziről jövő megszólítást.
A folyosó végén Jim Beckett sietett felé. Az idős férfi tartotta magát, de tekintete elárulta az érzéseit. Castle ugyanazt a félelmet látta bennük, amit maga is érzett. Ösztönösen átölelte a férfit. A Bensőséges mozdulat mindkettejüket meglepte volna más helyzetben, de most teljesen természetesnek tűnt. Rick próbálta lényegre törően elmondani, amit az orvos mondott, de az aggasztó lehetőségeket egyelőre nem ecsetelte, aztán elmesélte, milyennek látta Kate-t az intenzív szobában. A támadást és a gyerekek kiszabadítását Espo és Ryan már elmesélték neki, Lanie pedig próbálta megnyugtatni a férfit, de úgy tűnt, a legjobban Rick szavaiban bízott.
- Szeretném én is látni! - szólalt meg komolyan.
Castle megértően bólintott, de hálás volt Lanie-nek, aki felajánlotta, hogy segít elintézni, hogy Jim bemehessen az intenzívre, így végre engedhetett a rátörő erőtlenségnek, és lerogyhatott egy székre. Úgy érezte, most hagyta el az utolsó ereje, de nem akarta, hogy ezt bárki is észrevegye.
- Tesó! Beckett erős nő, ő rendben lesz! - mondta Javi komolyan, aztán pici, kaján mosollyal hozzátette: - Benned kevésbé bízom. Hozok egy kávét, az majd helyreráz - veregette meg az író vállát, és elindult egy kávéautomatát keresni.
Castle elhúzta a száját a csipkelődésre, de nagyon is jólestek neki a nyomozó biztató szavai. Ryan-re nézett, aki homlokát ráncolva, zsebre tett kézzel, szomorúan nézett vissza rá. Hirtelen eszébe jutott a férfi földöntúli boldogsága néhány órával ezelőtt.
- Kevin! Ennek a napnak kellene életed legboldogabb napjának lenni. Apa lettél.
- Ez életem legboldogabb napja - mondta meggyőződéssel a férfi. - Született egy gyönyörű kislányom, megmentettük tizennyolc kisgyerek életét, és Beckett is rendben lesz.
- Nem itt van a helyed.
- Maradok, amíg Javi vissza nem tér.
Castle nézte a férfi határozott vonásait, a kék szemeket, amelyek most is, mint mindig őszintén csillogtak. Csodálta Ryan-t, amiért mindig pontosan tudta, mi a helyes, és mindig a szerint cselekedett.
- Köszönöm - bólintott hálás mosollyal, miközben arra gondolt, milyen szerencsés, hogy ilyen barátai vannak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése