Változatok egy témára 4/40

Mint egy film összekevert filmkockái villantak fel agyában az este és az éjszaka képei, aztán a a fájdalomcsillapító és a nyugtató legyőzték a tudatát, és mély, gyógyító álomba merült.

Kate egy darabig nézett a mentő után, ami elvitte a férfit, akit szeretett, és akiben csalódott. Ki kell derítenie, mi volt ez az egész. Vett egy nagy levegőt, hogy a feltörekvő dühöt visszaszorítsa. Most nem engedheti meg, hogy az érzelmei vezessék. Megfordult és Espo-ra nézett. A nyomozó tudta, hogy nem kerülheti el a beszélgetést Kate-tel, bár jobban szerette volna, ha ezt Castle teszi meg. 

- Javi mi ez az egész?- szikrázott a nő szeme, ahogy a a nyomozóhoz lépett.

- Beckett, én csak néhány napja .... - kezdte Espo, de a mögöttük csikorgó fékekkel megálló autók hangjára elhallgatott, és megfordultak.

- Beckett nyomozó! Mi a fenébe keveredtek? Jelentést kérek, azonnal! - vágta be az autó ajtaját Gates kapitány, és dühtől összeszűkült szemmel lépett az emberei elé.

- Fogalmam sincs asszonyom - mondta higgadtan az igazságot Beckett. Amire gondolt, azok csak a sejtései, nem pedig tények, és úgy gondolta, azokról nem kötelessége beszámolni a felettesének. Közben azon töprengett, hogy az ördögbe került ide ilyen hamar a kapitány.

- Ne akarja kivívni a haragomat azzal, hogy hülyének néz. Autós üldözés egy parkolóházban, egy ember bennég a kocsiban, egy meghal, a firkásza kórházban, Esposito nyomozó és maga pedig fegyverrel a kezében rohangál. Ne mondja nekem, hogy nem tudja mi történt! - sütöttek Gates szavai.

Beckett felhúzott szemöldökkel hallgatta a nőt. Csodálta, hogy ilyen jól informált, bár most eltekintett volna ettől a kiváló tulajdonságától.

Kérhetem, hogy ezt az őrsön beszéljük meg? - próbált egy kis időt nyerni Kate. Amíg a kapitányságra mennek, ki tudja faggatja Espo-t, és megbeszélhetik, milyen történetet adjanak elő Gates-nek.

A kapitánynak csak egy másodperc kellett, hogy felmérje a helyzetet, és már döntött.

- Maga oda száll - szólt Esposito-nak, miközben az egyik rendőrségi Ford-ra mutatott. - Maga pedig hozzám - parancsolta Beckett-nek.

Kate elhúzta összeszorított száját, és dühösen vette tudomásul, hogy a kapitány átlátott rajta, így hát szó nélkül követték az utasítását.

- Éjjel két óra van. Szívem szerint az igazak álmát aludnám, úgy hogy nem vagyok jó kedvemben - lépett az irodájába Gates, miután egy szó nélkül ülték végig az utat a tetthelytől a kapitányságig. Leült a székébe, és kérdő tekintettel nézett az előtte álló két nyomozóra.

Esposito Beckett-re nézett, és belekezdett.

- Néhány nappal ezelőtt hívott fel Castle, hogy beszélnünk kell, mert lehet, hogy Beckett veszélyben van.

- Castle! Mr. Castle! - vágott a szavába Gates dühösen, mintha sejtette volna, hogy a minden lében kanál írónak köze van az eseményekhez. - Tudhattam volna!

Esposito beszámolt Smith-ről és az aktáról, de Montgomery kapitány szerepéről mélyen hallgatott. Elmondta a Smith és Castle közti megállapodást, miszerint amíg Castle el tudja érni, hogy Beckett ne nyomozzon az édesanyja gyilkosa után, addig nem bántják, cserébe a gyilkost felfedő akta is titokban marad. Castle tudta, hogy csak így védheti meg Beckett életét, ezért belement az alkuba. Úgy tűnt azonban, hogy a gyilkos meg akarta szerezni az aktát. Smith találkozni akart az íróval, aki őt hívta segítségül, hátha veszélybe kerülnek.

Espo a beszámoló alatt néha Beckettre pillantott, aki döbbenten hallgatta a nyomozót. Hirtelen értelmet nyert az egész eseménysor, sejtései beigazolódtak. Mérhetetlenül dühös volt. Hogyan képzelte Castle, hogy ezt eltitkolja előle, hogy irányíthatja az életét? Ez az ő élete! Csakis az övé!
- És hogyan került oda Beckett nyomozó? - fordította tekintetét a kapitány Kate-re, aki megpróbálta rendezni az érzéseit és a gondolatait. Mégsem kezdheti onnan a történetet, hogy együtt vacsorázott Castle-lel a férfi lakásán, és amikor szerelmet vallott neki, ő egy telefonhívás miatt csapot-papot otthagyva elrohant, ő meg lenyomoztatta a telefonja GPS-ét, és követte.
- Castle gyanúsan viselkedett, ezért követtem - kezdte, aztán beszámolt a tetőn történtekről, az ütközésről és a robbanásról.
- Miért hagyta, hogy Mr. Castle kockáztassa az életét azzal, hogy ki akarta menteni azt a Smith nevű férfit? 
- Nem hallgatott rám - szűrte a szavakat a foga között haragosan Beckett. Néha szórakoztatta, hogy a férfi olyan, mint egy szófogadatlan ötéves, de most dühítette, ráadásul Gates is szembesül vele, hogy képtelen irányítani a férfit.
- Ne vegye a lelkére - mondta meglepetésére megértő hangsúllyal a kapitány. - Ismerem - legyintett lemondóan, aztán hátradőlt a székében, és elgondolkodva nézett a két, előtte álló nyomozóra.
- Mehetünk, asszonyom? - kérdezte türelmetlenül Beckett.
- Hívja fel a kórházat! Kérdezze meg, hogy milyen súlyosak Mr. Castle sérülései! Most! - tette hozzá látva a nyomozó tétovázását.
Kate bólintott, és tárcsázott. Soha nem örült még ennyire a felettese parancsának! Egész úton az járt a fejében, hogy mi lehet a férfival, és néha az égiekhez fohászkodott, hogy ne legyen komolyabb baja. Végre telefonálhatott! A félelemtől összeszorult a gyomra, és alig tudta legyőzni hangja remegését.  A hívás után szenvtelenül beszámolt a férfi sérüléseiről. Magának sem akarta bevallani, hogy mennyire megkönnyebbült.
- Rendben. Hazamehetnek. Reggel bemegyek a kórházba, személyesen akarom meghallgatni Mr. Castle történetét - intett a kezével, hogy mehetnek. - És eszükbe ne jusson addig beszélni vele! Megtiltom! - szólt utánuk.
Ahogy kiléptek a kapitány irodájából, Beckett megragadta Esposito karját, és szembe fordult a nyomozóval.
- Mit kellett volna tennem? - előzte meg kérdésével Espo a nőt.
- Mit? Elmondani nekem! De te vele szövetkeztél! - kiabált Kate.
- Ha elmonom, te odarohantál volna az aktáért, utána pedig egyenesen a gyilkos karjaiba! - kiabált a férfi is. Ekkor kivágódott Gates ajtaja, és meghallották a halk, de annál erélyesebb hangot.
- Ezt itt és most befejezik! Hazamennek, és lecsillapodnak, 11 órakor pedig nyomozóhoz méltó viselkedéssel megjelennek az irodámban, kezükben a jelentéssel!     
Kate felkapta a blézerét, és hatalmas lépéssel elindult a lift felé. Taxival ment haza, hiszen az autója a parkolóházban maradt. Belépett a lakásba, és nekitámaszkodott az ajtó melletti falnak. Megcsóválta a fejét, miközben kezével a hajába túrt, szeméből pedig megállíthatatlanul peregtek a könnyek. Aztán erőt vett magán, levetkőzött, és beállt a forró zuhany alá. Megpróbált ellazulni, de a megválaszolatlan kérdések ott dübörögtek az agyában. Lefeküdt, de tudta, hogy csak álmatlan forgolódás vár rá. Reggel felé mégis elbóbiskolt, mert kopogtatásra riadt.
- Kate! Én vagyok az! Nyiss ajtót! - hallotta Lanie türelmetlen hangját.
- Nyitom - mondta erőtlenül. örült is, meg nem is a látogatónak. Fáradt volt és tele volt zavaros gondolatokkal és érzelmekkel, ugyanakkor rettentő magányosnak érezte magát. 
Néhány perc múlva a nappaliban ültek, és kevergették a tűzforró feketekávét.
- Beszélned kell vele - szólalt meg Lanie szomorú tekintettel. Majdnem megszakadt a szíve, amikor barátnője karikás, kisírt szemébe nézett, amiből csak keserűséget és tehetetlen haragot olvasott ki.
- Nem tudod, mi történt Lanie! - harapta be idegesen a száját Kate.   
- Javi mindent elmesélt.
- Van, amit nem tud - sóhajtotta, aztán vett egy nagy levegőt. - Nála vacsoráztam, és elmondtam neki, hogy szeretem. Igaz nem mondtam ki, de mégis. Aztán kiderült, hogy elárult.
- Kate, most a csalódás és a harag határozza meg a gondolataidat. Próbáld külső szemlélőként nézni a helyzetet, hiszen nyomozóként ebben jó vagy. Tárd fel az okokat, és tedd őket a tények mellé. 
- Az én életemről döntött Lanie! Nem volt joga hozzá - eredtek el Kate könnyei.
- Ő szeret téged Kate! Nagyon régóta szeret, és ezt te is tudod. Azt is megkockáztatta, hogy elveszít, ha megtudod a titkát azért, hogy megvédjen. Az elmondottakból nekem úgy tűnik, hogy az életét is kockára tette érted - mondta halkan, de jelentőségteljesen. A törvényszéki kórboncnok ugyan halottakkal dolgozott, mégis értett a megsebzett lélekhez. Nyitott könyv volt előtte két barátja zűrös érzelmi élete, és szomorúan látta, hogy amint tesznek egymás felé egy lépést, valami ok folytán mindig megbonyolítják a saját helyzetüket.
- Ehhez akkor sem volt joga - ellenkezett tovább Kate. - Ráadásul majdnem megölette magát!
- Á! Szóval féltetted - állapította meg közömbös hangsúllyal az orvos, de magában hálát adott az égieknek. Ha féltette Castle-t, akkor nincs minden veszve kettejük között.
- Igen, féltettem! És akkor mi van? Négy éve a sarkamban lohol, ismeri minden titkomat és gondolatomat, és én is az övét - legalábbis azt hittem. Szeretem, vagy inkább csak szerettem! A robbanás után azt hittem, hogy meghalt, és én még soha nem éreztem olyan félelmet, mint akkor. De most úgy érzem, soha nem tudok neki megbocsátani - hadarta, miközben maga is érezte, milyen csapongók a gondolatai. Lanie szemébe nézett. Várta, hogy barátnője megérti, egyetért, együtt haragszik vele Castle-re, és végül együtt sír vele a férfiak kegyetlenségén, de a nő nem szólt semmit.
Kate letörölte a könnyeit, egy húzásra kiitta a kávét, aztán figyelte, ahogy Lanie elgondolkodva kevergeti, majd lassan kortyolgatva megissza a magáét.
- Szeretlek Kate - szólalt meg komolyan barátnőjére emelve tekintetét. - A legjobb barátom vagy, és mindennél jobban szeretném, hogy boldognak lássalak! Csak egy dolgot kérek: gondold végig, te mit tettél volna a helyében? - Lágyan megfogta Kate kezét, biztatóan kicsit megszorította, aztán elengedte és felállt. - Csak gondold végig! Jó? - mondta még egyszer a nyomaték kedvéért. Az órájára nézett, aztán vette a kabátját, és a kijárat felé indult. - Mennem kell, nyolcra a boncteremben kell lennem - sóhajtotta. Ahogy behúzta maga mögött az ajtót, még visszapillantott Kate-re, aki magába a roskadva ült, és összehúzott szemöldökkel töprengett a válaszon.