Változatok egy témára 4/41

Ahogy behúzta maga mögött az ajtót, még visszapillantott Kate-re, aki magába a roskadva ült, és összehúzott szemöldökkel töprengett a válaszon.

Gates kapitány nem szokott hozzá, hogy ő menjen valakit kihallgatni, és ne őelé járuljon a tanú, vagy a gyanúsított. Nem tett volna kivételt, ha nem Beckett-ről lett volna szó. Ő volt a legjobb nyomozója, és nem akarta, hogy belekeveredjen valamibe, ami veszélybe sodorhatja akár a karrierjét, akár az életét. Az írót sokáig ki nem állhatta. Nem rendőr, így nincs semmi keresnivalója az őrsön - gondolta az első időben, de egy év alatt megállapította, hogy Montgomery kapitány nem véletlenül engedte a nyomozók között lábatlankodni. Igaz, hogy most is az idegeire ment a lehetetlen poénjaival és a tényeket mellőző fantasztikus elméleteivel, mégis határozottan hasznos volt az ügyek megoldásában, és bár nem értette miért, jó hatással volt Beckett hangulatára, és ennek következtében munkavégzésére. Miután megkérdezte a recepción, hogy melyik szobában fekszik az író, határozott mozdulattal benyitott. - Jellemző! Egy órát pazarlok rá az életemből, ő meg lehet, hogy rég meglépett a kórházból - gondolta összeszorított szájjal, haragosan nézve az üres ágyra, miközben tudatosult benne, utálja, hogy a férfi nem tiszteli a szabályokat. 

Éppen vissza akart fordulni, amikor nyílt a mosdó ajtaja, ahonnan mankóval, egy lábon ugrálva bicegett ki az író. A hálóinges, csetlő-botló férfi látványára Gates arcán átsuhant egy mosoly.

- Igazán csinos, Mr. Castle - mérte végig cseppnyi gúnnyal.

- Kapitány! - maradt tátva Castle szája meglepetésében, aztán zavarában nyelt egyet. Tudta, hogy előbb-utóbb sor kerül erre a beszélgetésre, de remélte, hogy inkább utóbb. Amilyen gyorsan csak tudott, befeküdt az ágyba és betakarózott. 

- Most pedig az igazat! Kíméljen meg a fantazmagóriáitól! - húzott az ágy mellé egy széket a nő, és szigorú tekintettel kutatta az író végtelenül szomorú arcát. 

Castle egy darabig szótlanul bámulta a takaróját. Végiggondolta, mi történhet, ha elmondja az igazat, és mi, ha eltitkol valamit. Az igazság győzött. Megköszörülte a torkát, és belekezdett. Elmondta a tényeket, de nem említette sem Montgomery kapitány nevét, sem a Kate iránti érzéseit. Nem tudta, hogy Beckett és Esposito mit mondott, ezért a lehető legszűkszavúbban mondta el az eseményeket.

- Látom tényleg beteg. Semmi CIA, UFO-k vagy zombik? Gyanúsan hihető, amit mond - méregette gyanakodva a nő. - Mit tud az eredeti aktákról?

- Semmit - mondta, és vacillált, hogy megemlítse-e a névjegykártyát, de aztán hallgatott.

- Ugye tisztában van azzal, hogy Beckett most került igazán veszélybe? Ha nem találjuk meg az aktát, az anyja gyilkosa minden következmény nélkül elsöpörheti az útjából, hiszen Smith már nem hozhatja nyilvánosságra az iratokat.

Castle most nézett először a nőre, amióta belekezdett a történetbe. Meglepődött. Gates szemében nem haragot látott, hanem elszántságot.

- Meg kell találnunk az aktát, úgy hogy ki vele! - nézett kemény, átható tekintettel a férfi kétségbeesett szemébe, és Castle tudta, hogy a nő simán átlát rajta. - Ha látni akarja még egyszer belülről a kapitányságot, akkor elmondja, amit tud! No meg, ha jelent magának valamit Beckett nyomozó élete!

- Smith adott egy névjegykártyát, amikor a támadó túszul ejtette - mondta halkan, szemlesütve az író.

- Egy névjegykártyát? Ez minden? - ráncolta homlokát a nő.

- Igen. Biztos, hogy jelent valamit, de nem tudom, hogy mit.

Gates felállt, tudatva ezzel, hogy vége a kihallgatásnak. Castle félve nézett utána, mert még mindig nem tudta, hogyan fogja kezelni az ügyet, és az ő szerepét. 

- Hallom, hogy délben elengedik. Szeretném, ha utána fogná a mankóit, bevonszolná magát a kapitányságra, és megmozgatná a fantáziáját! - mondta a nő, majd hozzátette: - Soha nem hittem, hogy egyszer ilyet mondok, de ha elmondja valakinek, akkor megismeri az igazi Vaslady-t! - szórt villámokat a szeme, azzal magára hagyta a döbbent írót. 
Castle nyelt egyet. Belegondolt, hogy néhány óra múlva találkoznia kell Kate-tel, és a szemébe kell néznie. Egyáltalán szóba fog vele állni a nő? Becsukta a szemét, és felidézte a mentőben elhangzott mondatokat és Kate tekintetét. Úgy kapaszkodott a képbe, mint hajótörött a mentőövbe. Az életét jelentette a nő, a jövőjét. Aztán Gates meglepő látogatásán gondolkodott. Félelem szorította össze a szívét, amikor arra gondolt, hogy Kate ebben a pillanatban is veszélyben lehet, és ő semmit nem tehet ellene. Vagy mégis? Felült az ágyban és elővette a névjegykártyát. Oka volt, hogy abban a vészterhes pillanatban a kezébe csúsztatta a papírt. Talán abban az épületben tartja az eredeti aktát, ami Smith irodájaként szerepel a kártyát? Nem igazán hitte, hogy ilyen egyszerű lenne a megoldás.  

Kate Beckett ma nem akart nyomozó lenni. Szerette a munkáját akkor is, ha rendkívül sok fájdalommal járt, de a tudat, hogy jobbá teheti a világot, elégedettséggel töltötte el. Az este és az éjszaka történtek azonban túl sok volt. Felszakadt a legmélyebb seb a lelkén. Újra érezte a rémületet, amit az édesanyja meggyilkolásakor érzett, és újra érezte a meddő nyomozás okozta csalódást, hogy nem tudta elfogni a gyilkost ennyi éven át. El akarta nyomni a fájdalmat, amit az okozott, hogy a felszabaduló fájdalom mellé ugyan azok az érzések társultak, csak most Castle-lel kapcsolatban: a rémület, amikor azt hitte, hogy meghalt a férfi, és a csalódás, amikor rájött, hogy egy évig hazudott neki. Szeretett volna otthon maradni, és nyalogatni a sebeit, inni valami erős lélekgyógyítót, sírni, dühöngeni, egyedül lenni. Lanie szavai azonban át meg át törtek az önsajnálaton. Ezért sem akart most nyomozó lenni. Ha külső szemlélőként csak a tényeket nézte, akkor megértette Castle döntését, ennek ellenére haragudott rá. Nagy nehezen összeszedte magát, és bement az őrsre. Egy intéssel üdvözölte a Ryan-t, és leült az asztalához. Espo-ra nézett, aki mogorva arccal gépelte a jelentését anélkül, hogy felnézett volna Beckett-re. Kate sóhajtott egyet, és kedvetlenül gépelni kezdett, hogy 11-re elkészüljön. Semmi kedve nem volt egy késés miatt Gates kioktatását hallgatni a pontosság erényéről. Ahogy a szavak mondatokká formálódtak a monitoron, úgy szorult össze a gyomra az emlékek hatására. Fél óra múlva döbbenten vette tudomásul, hogy még alig írt valamit. Megpróbált koncentrálni, de gondolatai egyre gyakrabban jártak azon, hogy mi lehet az íróval. Maga elé képzelte, ahogy az ijedt író mindent bevall a szigorú és félelmetes Gates kapitánynak, bár remélte, hogy nem vall be mindent. A gondolat mosolyt csalt az arcára, de azonnal le is torkolta magát: - Mi a fene van veled Kate! Gyűlölnöd kellene, te meg mosolyogsz a kapitány iránti gyerekes félelmén! 
Éppen végzett az eléggé szűkszavúra sikeredett jelentéssel, amikor a kapitány beviharzott az irodájába. Egymásra néztek Espo-val, de egyikük sem szólt. Beckett fogta a dossziét, kopogott, és belépett az oroszlánbarlangba. 
- Ha arra kíváncsi, hogy mit mondott Mr. Castle, megnyugtathatom, hogy megerősítette a történetüket - előzte meg a kapitány, mire a nyomozó csak bólintott. - Egyébként a mankókat és a kidekorált arcát leszámítva, jól van, délben hazamehet.
Beckett nem szólt semmit, csak olyan halkan sóhajtott fel megkönnyebbülten, hogy meg ne hallja Gates. Letette a jelentést az asztalra, és megvárta, hogy felettese belepillantson.
-  Rendben - mondta hidegen a nő. - Most, hogy ezzel végzett, hozzákezdhet elemezni a helyszínelők által begyűjtött adatokat: ujjlenyomatok, fegyver, lopott autó, bármi, ami a támadójuk személyazonosságának megállapításában segíthet, no és kiderítheti, ki volt ez a bizonyos Michael Smith! A társa ebben az ügyben Ryan nyomozó lesz! - adta ki az utasítást, aztán feltette szemüvegét, jelezve, hogy a beszélgetésnek a részéről vége.
Beckett visszaült az asztalához. Ryan, mintha tudná, hogy miről beszélt a két nő az irodában, a nyomozó asztalára tette a helyszínelőktől kapott mappákat, tele a legfrissebb adatokkal.
- Te nézd át az ujjlenyomatokat a rendszerben, én megpróbálom kideríteni, ki volt az a férfi, aki őrizte az édesanyám gyilkosának kilétét őrző mappát! - mondta a nyomozónak, aki megfogta a mappák egy részét, és egy szó nélkül visszaült az asztalához. Ryan érezte, hogy robbanásig feszült a hangulat, ezért jobbnak látni, ha megjegyzések nélkül végzi a feladatát.
Kate egyre többször nézett az órára, ahogy közeledett a dél. Nem értette magát. Haragszik Castle, mégis azon jár az esze, hogyan jut haza begipszelt lábban a sérült író. Miért félti, és miért aggódik érte? Újra az órára nézett: 12:35 - állt a monitor sarkában. Hirtelen elhatározással fogta a blézerét, és hatalmas léptekkel kiviharzott az őrsről. Ahogy közeledett az író lakásához, egyre jobban kételkedett abban, hogy jól döntött. Minek megbeszélni a dolgokat? A tények magukért beszélnek! - töprengett, de valami láthatatlan erő a tetőtéri lakáshoz vezette.

- Mr. Castle, készen vannak a papírjai, hamarosan hazamehet - lépett a szobába Margo nővér, arcán a letörölhetetlen mosollyal. - Ó! Látom ezzel a jó hírrel sem tudtam jókedvre deríteni. Feküdjön nyugodtan! Bekenem az arcán levő sebeket, így gyorsan és heg nélkül gyógyulnak, hogy a társa ezután is sármosnak találja.
- Mondtam, hogy most vesztettem el - morogta sértődötten a férfi.
- No-no! Nem lennék én abban olyan biztos! Ha valamit nagyon akar az ember, akkor tegyen meg mindent a célja eléréséért, és akkor sikerrel jár - mondta optimista meggyőződéssel, miközben egy átlátszó géllel bekente az égésnyomokat.
- Nem ismeri őt! Kate Beckett a legkülönlegesebb nő, akivel valaha találkoztam.
- Hát, akkor gondolom megéri a harcot! - A nővér szavai szelíden, és biztatóan hangzottak. Aztán sóhajtott egyet. - Na, most jön a neheze!
- Igen, most jön a neheze - bólintott egyetértően Castle, miközben ijedten kapott a takaró után, amit a nővér le akart húzni róla.
- Sajnálom, de a véralvadásgátló injekciót nem ússza meg akkor sem, ha cirkuszt csinál. Ismer engem! - nevetett a nő, és egy határozott mozdulattal megszabadította az írót a takarótól, és felhúzta a hálóingét.
- De ... de most ... miért? Én ... - dadogta félve Castle, de a nővér mit sem törődve az ellenkezéssel, lefertőtlenítette a köldöke melletti területet, összecsípte a bőrt, és már bele is nyomta a hatóanyagot.
- Ssssz ... - szisszent fel a férfi, mire a nővér jót derült rajta, mert a hang jóval a tűszúrás után jött.  
- Lesz valaki, aki ezt otthon beadja?
- Megoldom.
- Fogadjon szót! Fontos, hogy minden nap megkapja! Na jöjjön, segítek felöltözni - azzal kinyitotta a szekrényt, és elhűlve látta, hogy még mindig a füstös, kormos ruhák állnak benne. - Azt hiszem, ezekre ráférne a mosás! - lógatta jó távol magától két ujja közé csíptetve Castle zakóját.
- Hozathattam volna, de nem jutott eszembe - vágott fancsali arcot a férfi.
- Nem csodálom! Biztosan máson járt az esze!
Castle elhúzta a száját, és felvette a nem túl bizalomgerjesztő ruhadarabokat. Miután a nővér sikeresen felráncigálta begipszelt lábára a felvágott szárú nadrágot, hívott egy taxit. Éppen letette a telefont, amikor az zenélni kezdett.