Változatok egy témára 4/43

Megpróbálta szemét a férfi arcán tartani, de amikor belenézett a végtelenül szomorú, kék szemekbe, megremegett a lába. 

- Gyere be! - szólalt meg Castle rekedt hangon, és zavarában megköszörülte a torkát. 

Beckett belépett a kissé hátrébb ugráló férfi mellett a nappaliba. Ahogy elhaladt mellette, megérezte a testéről áradó meleg párát, és a mentolos fürdőolaj illatát. Emlékek villantak fel előtte, amikor évekkel ezelőtt lemosdatta a sérült férfit, és az ellenkezett, hogy nem szereti a mentolt. Úgy látszik, valami megváltozott azóta! Megállt a szoba közepén és megfordult, mert érezte, hogy az író nem ment utána.

Castle még mindig az ajtónál toporgott, és szomorú, ijedt arccal nézett a nőre. Ahogy tekintetük találkozott, Castle megmozdult, és a nyomába bicegett.

- Én ... én sajnálom ... - kezdte dadogva a férfi.

- Csak azt mondd meg, hogy tehetted ezt velem? Miért gondoltad, hogy ez jó nekem? - Kate halkan beszélt, szinte suttogott, s ettől még szívszorítóbban hangzottak a szavai. - Mert azt hitted, ugye?  - Tekintete kérdő volt és reménykedő. Szerette volna hinni, hogy Castle jó szándékból tette, amit tett. A zöld szempár és a kék összefonódott. Castle még csak nem is pislantott, nem akarta, hogy Kate azt higgye, hogy nem tiszta a lelkiismerete. Lehet, hogy hibázott, de ha újra döntenie kellene, most is ugyan úgy döntene. Végül Beckett szakította meg a szemkontaktust. Akaratlanul végigpislantott a férfin tetőtől talpig, amíg elfordította a szemét.
Castle elkapta a tekintetet, és kínosnak érezte a helyzetet.
- Tudod, sokkal könnyebb lenne beszélgetnünk, ha felöltözhetnék - mondta, hangja elcsuklott zavarában.
- Castle! Ne terelj! Válaszolj! - emelte fel a hangját erélyesen a nő, és egy méterre állva a férfitól, újra a szemébe nézett.
- Miért tettem? Mert szeretlek és féltelek. Nem akartalak elveszíteni - mondta ki a legfontosabb szavakat Castle, mint akinek természetes, hogy ennél komolyabb indok nem kell a magyarázathoz.
- Szóval megint minden csak rólad szól! Az a fontos, hogy neked jó legyen!
- Nem Kate! Ez nem csak rólam szól! - A férfi hangja remegett, és bár még mindig halkan beszélt, a nő érezte, hogy visszafojtja a benne feszülő érzéseket. - Egy éve! Egy éve bevallottam, hogy szeretlek Kate, és ezt te nagyon jól tudod! Én kimondtam, de te hazudtál, és egy évig elhitetted velem, hogy nem emlékszel a szavaimra.
- Most ne gyere ezzel! Tegnap elmondtam, hogy mennyire fontos voltál nekem, de azóta rájöttem, hogy egy évig hazugságban éltem!
- Szóval csak voltam? - kérdezte keserűen a férfi. - Tudod, ez a különbség kettőnk között. Nekem te minden körülmények között fontos vagy, ha szeretsz, ha nem! Hát nem érted? - mondta egyre hangosabban és zaklatottabban. - Meg akartak ölni, és ez volt az egyetlen lehetőség, hogy megvédjelek, még ha ezért hazudnom kellett is! Azt hiszed olyan könnyű volt minden nap rettegni, hogy mikor hív Smith, hogy valami baj van, miközben a szemedbe néztem, és hallgatnom kellett arról, amiről tudtam, hogy mindennél fontosabb neked?  
- Nem volt hozzá jogod - szólalt meg összeszűkült szemmel a nő.
- Megöltek volna Kate!
- Nem tudhatod. 
- Te mit tettél volna a helyemben? - nézett a remény utolsó szikrájával a szemében a nőre, aki láthatóan meglepődött, hogy Castle ugyan azt a kérdést tette fel neki, mint Lanie. Ez a kérdés már egyszer elbizonytalanította. Nem válaszolt. Sóhajtott, és újra végignézett a férfin, és csak most vette észre, hogy Castle  bőre csupa libabőr, és egész testében remeg.  
- Elmondtam volna az igazat - suttogta nagy sokára Kate, és maga sem tudta, miért ezt válaszolta.
- Akkor azt hiszem, nincs miről beszélnünk - mondta Castle keserűen. - Ennyi volt. Nem akarom végignézni, ahogy a vesztedbe rohansz, mert nem élném túl, hogy ehhez segédkezem.
Kate-t még soha nem látta ennyire komolynak és elkeseredettnek a férfit. Bármennyire is eltervezte, hogy mit fog mondani, most nem találta a szavakat. Felnézett a férfi kék szemébe, amiből eltűnt az olyan jól ismert csillogás. Néhány másodpercig összefonódott bánattal teli tekintetük, aztán Kate szó nélkül megfordult, és az ajtó felé indult. Már megfogta a kilincset, amikor meghallotta Castle hangját.
- Kate! Várj! - szólt határozottan, de nem benn semmi könyörgő, ezért a nő megtorpant. - Valamit még el kell mondanom.
Beckett összevont szemöldökkel, hitetlenkedő tekintettel fordult meg. Mit titkolt el még a férfi?
- Sajnálom, hogy nem tudtam megmenteni Smith-t. Ha sikerült volna, most tudnánk, hol van az akta, és megtudnád, ki ölte meg az édesanyádat - mondta szomorúan, hangjában lelkiismeret furdalás bujkált.
- Nem volt esélyed. Lanie szerint már az ütközéskor meghalt. A szakértők szerint az ő teste fogta fel a robbanás erejét, ezért maradtál életben.
- Akkor mindketten neki köszönhetjük az életünket - csengtek csüggedten Castle szavai. A férfira gondolt, aki megmentette az életüket anélkül, hogy ismerte volna őket, és aki tudta a választ Kate életének legfontosabb kérdésére.
- Igen, de lehet, hogy soha nem tudom meg, hol van az eredeti akta - fordult az ajtó felé újra csalódottan a nő.
- Talán én már tudom, hol van - mondta ki nehezen, közben arra gondolt, lehet, hogy most taszítja a szakadékba a nőt.
- Mi? - perdült meg a tengelye körül Kate.
- Smith adott egy névjegykártyát, amikor visszaadtam neki az aktatáskát a tetőn. Biztos, hogy jelentősége van. Nézd! - mondta, azzal elindult a dolgozószobában levő íróasztala felé, letámasztotta az egyik mankót, és kihúzta a fiókot. Beckett izgatottan követte. Benyúlt a névjegykártyáért, amikor hirtelen elengedte a másik mankót is, ami nagy csörömpöléssel pattogott néhányat a földön. Kate önkéntelenül utánakapott, de a mozdulata megállt, amikor tudatosult benne, hogy úgysem nem éri el. Aztán lehajolt, és felvette, de ahogy kiegyenesedett, az elé táruló látványtól szíve egy fokozattal gyorsabb tempóra váltott. Közvetlenül előtte Castle egy lábon egyensúlyozva igazgatta a derekán meglazult törölközőt, ami vészesen kezdett kibomlani.
- Bocs - mondta, és nyelt egyet.
Kate legszívesebben elmosolyodott volna Castle zavarán, miközben arra gondolt, hogy az ördögbe csinálja a férfi, hogy bármennyire is haragszik rá, mosolyt tud csalni az arcára.
- Itt a névjegykártya - nyújtotta át a lapocskát.
Beckett figyelmesen nézte, aztán megforgatta. A mozdulatra az író arcán átfutott egy halvány mosoly. Mintha a saját, egy órával ezelőtti mozdulatait látta volna. Beckett ujjai hirtelen megálltak. Gondolkodott, aztán újra megfordította a papírt.

- A számok? - kérdezte bizonytalanul.

- Egy elegáns irodaház van azon a címen - intett a kártya felé fejével az író. - Meg kellene néznünk, volt-e valami kapcsolata Smith-nek az épületben levő irodák valamelyikével!

Castle érezte, hogy a nyomozás izgalma átjárja a testét, és hogy Kate is ugyanúgy vibrál az izgalomtól, mégsem érzett örömöt, csak egy cseppnyi reményt, és mérhetetlen félelmet, mivel fogalma sem volt, hogy mit fog tenni Kate, ha megtalálja az aktát.
- Néznünk? - nyomta meg felháborodva a szót a nő. - Néznem, Castle! Néznem! Csak nem gondolod, hogy még egyszer veszélybe sodorhatod mellettem magadat? Eltörött a lábad, megégett az arcod, majdnem meghaltál! Azt hiszed, velem jöhetsz? - Sietős léptekkel a bejárati ajtó felé indult. - Feküdj le, és gyógyulj meg! - kiáltott vissza az ajtóból. A férfi szólásra nyitotta a száját, aztán becsukta. Megadta magát Kate Beckett akaratának, mint oly sokszor az elmúlt négy évben. Remegő testtel nézte, ahogy becsukódik az ajtó a nő után, miközben azon töprengett, mi lesz ezután, no meg hogy a hidegtől reszket, vagy valami egészen másért.