Kétségbeesett tekintettel nézett Beckettre, aki éppen a füléhez emelte a telefont.
- Ryan! Derítsétek ki, pontosan melyik Franciaországba tartó járat volt, amelyik kényszerleszállást hajtott végre nemrég a JFK-n, és feltétlenül szerezzétek meg az utaslistát! tudnom kell rajta volt-e Castle édesanyja és Alexis! Kösz! - mondta a Kate a készülékbe, de szemét nem vette le a férfiról.
- Mi van, ha ... - nyögte félve Castle, aztán mint aki valami rémálomból ébred, a telefonjáért nyúlt, és Alexis-t hívta. Türelmetlenül toprgott. A készülék kicsengett, de nem vették fel. Idegességében újra meg újra elindította a hívást, most már hol Martha-ét, hol Alexis-ét, de sikertelenül, aztán a repteret hívta, de azonnal foglalt jelzésre váltott. Valószínűleg több százan próbálnak információhoz jutni - tudatosult benne.
- Előbb meg kell tudnunk, hogy azon a járaton voltak-e - mondta komolyan, de együttérzéssel Kate. Anyja halála óta át tudta érezni a félelmet, amit egy szeretett ember elvesztésének lehetősége jelentett. - A tudósítások mindig elnagyoltak és szenzációhajhászok, ne a híradónak higgy elsősorban. Megígérem, hogy amilyen gyorsan csak lehet, utánajárok - fogta meg két kézzel a férfi vállát, és szinte kényszerítette, hogy rá figyeljen. Sokszor voltak már életveszélyben, de még soha nem látott ilyen félelmet a szemében. Mindig higgadt volt és optimista, és mindig volt valami ötlete a helyzet megoldására, és soha nem vesztette el a lélekjelenlétét. Néhány másodpercig Kate tekintetébe kapaszkodott, aztán a dermesztő rémület fölé kerekedett az ereiben száguldó adrenalinlöket. Bólintott, és elindult a hálószobába, hogy felöltözzön. Agya azon zakatolt, hogy miért nem veszik fel a telefont. Talán azért, mert egy másik járaton ülnek, de akkor ki sem csengene a készülék, vagy olyan súlyosan megsérültek, hogy képtelenek rá. Nyelt egyet, miközben megpróbálta rendezni a lélegzetét, aztán meghallotta, hogy Kate telefonja csengeni kezdett. A nő éppen a cipőjét húzta, de már kapott is a telefonhoz.
- Beckett - mondta ösztönösen, bár látta, hogy Ryan hívta vissza.
- Tudod Castle-t értesíteni? - kérdezte a nyomozó, és sem a kérdés, sem a hangszín nem sejtetett semmi jót. Kate fejében megfordult, hogy kihangosítja a telefont, aztán mégsem tette, inkább szorosan a füléhez nyomta, és rémülten gondolt arra, hogy talán neki kell egy tragédiát közölni a férfival, de ha valóban baj történt, akkor azt sem akarta, hogy személytelenül, egy telefonhívásból tudja meg. - Igen. Itt van velem - mondta minden gátlás nélkül. Most az sem érdekelte, ha Ryan megtudja, hogy együtt vannak.
Castle közelebb lépett, minden izma megfeszült a várakozásban, de Kate nem nézett rá, minden figyelmét a nyomozó szavaira összpontosította.
- Az utaslistán szerepel Martha Rodgers és Alexis Castle neve, de hogy biztosan a gépen voltak-e, arról nem adnak ki információt. A repteret szinte megszállta az FBI és a terrorelhárítás, és teljes hírzárlatot rendeltek el, de Javi-nak van egy mentős haverja, aki ott van és azt mondta, hogy sok a sérült, de senki nem sérült meg életveszélyesen. A telefonokat viszont elvették mindenkitől, nehogy világgá kürtöljék a történteket. Négyen sérültek súlyosabban, őket kórházba szállították, a többiek a reptér egy félreeső termébe terelték, és megkezdték a kihallgatásokat.
- Köszi Kevin - mondta kissé megkönnyebbülve Beckett, és letette a telefont.
Castle le sem vette a szemét a nőről, figyelte arcának minden rezdülését, tekintetének minden változását. Látta, hogy Kate koncentrál a hallottakra, de nem jelent meg rajta a megkönnyebbülés, nem simultak ki a ráncok sem két szemöldöke között, de félelmet vagy rémületet sem látott rajta.
- Senki nem sérült meg életveszélyesen - mondta a legfontosabb mondatot Castle szemébe nézve komolyan, és látta, ahogy egy apró kő legördül a férfi szívéről. Tömören beszámolt a Ryan-től hallottakról, és látta, hogy az író szinte issza a szavait, és próbálja objektíven értékelni az információkat, de Beckett tudta, hogy ilyen lelkiállapotban képtelen rá, és neki kell okosan irányítani a férfit. Lelket kell önteni bele, hogy logikusan tudjon gondolkodni, de nem szabad hiú ábrándokba ringatnia, mert akkor nagy csalódás érheti.
- Menjünk - szólalt meg Castle halkan, de határozottan, mire Kate csak bólintott. Nem sok esély van rá, hogy beengedik őket a reptérre, de majd kitalálnak valamit.
Az autóban nem szóltak egymáshoz. Kate néha a férfira pillantott, de az oldalra fordított fejjel mereven nézett ki az oldalsó ablakon. A forgalom lassult, egyre nehezebben haladtak, hiába szlalomozott ügyesen a nő az autósorok között. Megérezte a férfi fokozódó idegességét és türelmetlenségét. Egy pillanatig vacillált, aztán bekapcsolta a megkülönböztető jelzést, mire a sziréna visítva tört utat az autósok fülébe, és szinte azonnal megnyílt előttük a kocsisor. Castle csodálkozva fordította a fejét Kate felé. Olyan sokszor próbált már játszani a villogó szirénával de Beckett szabálytisztelő énje soha nem engedte, hogy komoly indok nélkül bekapcsolják, most mégis megtette, pedig hivatalosan ez nem számított komoly indoknak. Jólesett neki a nő gesztusa. Halványan elmosolyodott, mire Kate anélkül hogy ránézett volna, viszonozta a mosolyt.
- Minden rendben lesz Castle - mondta biztatón.
- Remélem - sóhajtott a férfi.
A reptér közelébe érve szembetalálták magukat a totális káosszal. Hiába vergődték magukat keresztül járművek sokaságán a megkülönböztető jelzésnek köszönhetően, az épület köré a bejárattól körülbelül ötven méteres körzetben fegyveresek vontak kordont. Kiszálltak az autóból, és határozott léptekkel indultak az egyik őr felé, aki magasabbra emelte fegyverét, ahogy meglátta őket. Beckett magasra emelte a jelvényét, hogy jól látható legyen, de a fegyveres őr, lépett egyet előre.
- Senki nem léphet be - közölte szárazon.
- NYPD, Kate Beckett nyomozó vagyok, ő a társam, Richard Castle - mondta a nő szemrebbenés nélkül, de az őr csak pislantott egyet, és mint egy robot, megismételte az előbbi mondatát.
- A főnökével akarok beszélni - fúrta tekintetét a férfiéba.
- A lányom és az édesanyám a gépen voltak, lehet, hogy megsérültek. Kérem ... - könyörgött Castle.
- Sajnálom - enyhült meg a férfi hangja, - de nem tehetek kivételt. Csak az FBI embereit engedhetjük át a kordonon, és a polgármester úr különítményét.
- A polgármester idejön? - szólalt meg Castle, aki tehetetlen dühvel nézte Kate reménytelen harcát az őrrel.
- Igen, de kérem, önök távozzanak!
Beckett meglepetésére Castle megfogta a karját, és elhúzta a kordontól.
- Van valami ötleted? - kérdezte várakozón. Tudta, hogy a férfi nem adná fel csak úgy a bejutás lehetőségét, tehát biztosan kitalált valamit.
- A polgármester. Ő bejuttathat - mondta, és szemében remény csillant.
Kate körülnézett, aztán egy távoli pontra mutatott.
- Ott!
Castle szemével követte Kate tekintetét, és már ő is látta, hogy az összetorlódott, dugóban álló autók között több megkülönböztető jelzéssel felszerelt kocsi közeledett, mögöttük egy sötétített üvegű fekete sedan. A konvoj néhány perc múlva megállt a kordon közelében, és abban a pillanatban Castle futásnak eredt. Kate követte. Éppen akkor éretk a kocsisorhoz, amikor a sötét kocsiból kiszállt a polgármester. Már két fekete öltönyös, napszemüveges megtermett testőr éppen feléjük lépett, amikor a polgármester megismerte a levegőt kapkodó Castle-t.
- Rick, mit keresel te itt? - szólt meglepetten, és intett a testőröknek, mire azok azonnal hátra léptek.
Az író néhány mondatban összefoglalta a történteket.
- Nem engednek be hozzájuk - zárta a mondandóját könyörgő tekintettel.
A polgármester gondolkodott néhány pillanatig, aztán Beckettre nézett.
- Ne engedje, hogy odabenn valami ostobaságot csináljon - mondta, és elindult a bejárat felé.
Castle egy pillanatig megsemmisülve állt, aztán megérezte Kate kezét a karján, és hirtelen leesett neki, hogy bemehetnek. Kate szinte hallotta, ahogy még egy kövecske gördült le a férfi szívéről.
- Hallottad Castle? Semmi meggondolatlanság odabenn, mert a polgármester úr rám bízott! - súgta oda a férfinak, és megnyugodva látta, hogy egy halvány mosoly suhan át az arcán, miközben sietősen követték a csoportot.
- Előbb meg kell tudnunk, hogy azon a járaton voltak-e - mondta komolyan, de együttérzéssel Kate. Anyja halála óta át tudta érezni a félelmet, amit egy szeretett ember elvesztésének lehetősége jelentett. - A tudósítások mindig elnagyoltak és szenzációhajhászok, ne a híradónak higgy elsősorban. Megígérem, hogy amilyen gyorsan csak lehet, utánajárok - fogta meg két kézzel a férfi vállát, és szinte kényszerítette, hogy rá figyeljen. Sokszor voltak már életveszélyben, de még soha nem látott ilyen félelmet a szemében. Mindig higgadt volt és optimista, és mindig volt valami ötlete a helyzet megoldására, és soha nem vesztette el a lélekjelenlétét. Néhány másodpercig Kate tekintetébe kapaszkodott, aztán a dermesztő rémület fölé kerekedett az ereiben száguldó adrenalinlöket. Bólintott, és elindult a hálószobába, hogy felöltözzön. Agya azon zakatolt, hogy miért nem veszik fel a telefont. Talán azért, mert egy másik járaton ülnek, de akkor ki sem csengene a készülék, vagy olyan súlyosan megsérültek, hogy képtelenek rá. Nyelt egyet, miközben megpróbálta rendezni a lélegzetét, aztán meghallotta, hogy Kate telefonja csengeni kezdett. A nő éppen a cipőjét húzta, de már kapott is a telefonhoz.
- Beckett - mondta ösztönösen, bár látta, hogy Ryan hívta vissza.
- Tudod Castle-t értesíteni? - kérdezte a nyomozó, és sem a kérdés, sem a hangszín nem sejtetett semmi jót. Kate fejében megfordult, hogy kihangosítja a telefont, aztán mégsem tette, inkább szorosan a füléhez nyomta, és rémülten gondolt arra, hogy talán neki kell egy tragédiát közölni a férfival, de ha valóban baj történt, akkor azt sem akarta, hogy személytelenül, egy telefonhívásból tudja meg. - Igen. Itt van velem - mondta minden gátlás nélkül. Most az sem érdekelte, ha Ryan megtudja, hogy együtt vannak.
Castle közelebb lépett, minden izma megfeszült a várakozásban, de Kate nem nézett rá, minden figyelmét a nyomozó szavaira összpontosította.
- Az utaslistán szerepel Martha Rodgers és Alexis Castle neve, de hogy biztosan a gépen voltak-e, arról nem adnak ki információt. A repteret szinte megszállta az FBI és a terrorelhárítás, és teljes hírzárlatot rendeltek el, de Javi-nak van egy mentős haverja, aki ott van és azt mondta, hogy sok a sérült, de senki nem sérült meg életveszélyesen. A telefonokat viszont elvették mindenkitől, nehogy világgá kürtöljék a történteket. Négyen sérültek súlyosabban, őket kórházba szállították, a többiek a reptér egy félreeső termébe terelték, és megkezdték a kihallgatásokat.
- Köszi Kevin - mondta kissé megkönnyebbülve Beckett, és letette a telefont.
Castle le sem vette a szemét a nőről, figyelte arcának minden rezdülését, tekintetének minden változását. Látta, hogy Kate koncentrál a hallottakra, de nem jelent meg rajta a megkönnyebbülés, nem simultak ki a ráncok sem két szemöldöke között, de félelmet vagy rémületet sem látott rajta.
- Senki nem sérült meg életveszélyesen - mondta a legfontosabb mondatot Castle szemébe nézve komolyan, és látta, ahogy egy apró kő legördül a férfi szívéről. Tömören beszámolt a Ryan-től hallottakról, és látta, hogy az író szinte issza a szavait, és próbálja objektíven értékelni az információkat, de Beckett tudta, hogy ilyen lelkiállapotban képtelen rá, és neki kell okosan irányítani a férfit. Lelket kell önteni bele, hogy logikusan tudjon gondolkodni, de nem szabad hiú ábrándokba ringatnia, mert akkor nagy csalódás érheti.
- Menjünk - szólalt meg Castle halkan, de határozottan, mire Kate csak bólintott. Nem sok esély van rá, hogy beengedik őket a reptérre, de majd kitalálnak valamit.
Az autóban nem szóltak egymáshoz. Kate néha a férfira pillantott, de az oldalra fordított fejjel mereven nézett ki az oldalsó ablakon. A forgalom lassult, egyre nehezebben haladtak, hiába szlalomozott ügyesen a nő az autósorok között. Megérezte a férfi fokozódó idegességét és türelmetlenségét. Egy pillanatig vacillált, aztán bekapcsolta a megkülönböztető jelzést, mire a sziréna visítva tört utat az autósok fülébe, és szinte azonnal megnyílt előttük a kocsisor. Castle csodálkozva fordította a fejét Kate felé. Olyan sokszor próbált már játszani a villogó szirénával de Beckett szabálytisztelő énje soha nem engedte, hogy komoly indok nélkül bekapcsolják, most mégis megtette, pedig hivatalosan ez nem számított komoly indoknak. Jólesett neki a nő gesztusa. Halványan elmosolyodott, mire Kate anélkül hogy ránézett volna, viszonozta a mosolyt.
- Minden rendben lesz Castle - mondta biztatón.
- Remélem - sóhajtott a férfi.
A reptér közelébe érve szembetalálták magukat a totális káosszal. Hiába vergődték magukat keresztül járművek sokaságán a megkülönböztető jelzésnek köszönhetően, az épület köré a bejárattól körülbelül ötven méteres körzetben fegyveresek vontak kordont. Kiszálltak az autóból, és határozott léptekkel indultak az egyik őr felé, aki magasabbra emelte fegyverét, ahogy meglátta őket. Beckett magasra emelte a jelvényét, hogy jól látható legyen, de a fegyveres őr, lépett egyet előre.
- Senki nem léphet be - közölte szárazon.
- NYPD, Kate Beckett nyomozó vagyok, ő a társam, Richard Castle - mondta a nő szemrebbenés nélkül, de az őr csak pislantott egyet, és mint egy robot, megismételte az előbbi mondatát.
- A főnökével akarok beszélni - fúrta tekintetét a férfiéba.
- A lányom és az édesanyám a gépen voltak, lehet, hogy megsérültek. Kérem ... - könyörgött Castle.
- Sajnálom - enyhült meg a férfi hangja, - de nem tehetek kivételt. Csak az FBI embereit engedhetjük át a kordonon, és a polgármester úr különítményét.
- A polgármester idejön? - szólalt meg Castle, aki tehetetlen dühvel nézte Kate reménytelen harcát az őrrel.
- Igen, de kérem, önök távozzanak!
Beckett meglepetésére Castle megfogta a karját, és elhúzta a kordontól.
- Van valami ötleted? - kérdezte várakozón. Tudta, hogy a férfi nem adná fel csak úgy a bejutás lehetőségét, tehát biztosan kitalált valamit.
- A polgármester. Ő bejuttathat - mondta, és szemében remény csillant.
Kate körülnézett, aztán egy távoli pontra mutatott.
- Ott!
Castle szemével követte Kate tekintetét, és már ő is látta, hogy az összetorlódott, dugóban álló autók között több megkülönböztető jelzéssel felszerelt kocsi közeledett, mögöttük egy sötétített üvegű fekete sedan. A konvoj néhány perc múlva megállt a kordon közelében, és abban a pillanatban Castle futásnak eredt. Kate követte. Éppen akkor éretk a kocsisorhoz, amikor a sötét kocsiból kiszállt a polgármester. Már két fekete öltönyös, napszemüveges megtermett testőr éppen feléjük lépett, amikor a polgármester megismerte a levegőt kapkodó Castle-t.
- Rick, mit keresel te itt? - szólt meglepetten, és intett a testőröknek, mire azok azonnal hátra léptek.
Az író néhány mondatban összefoglalta a történteket.
- Nem engednek be hozzájuk - zárta a mondandóját könyörgő tekintettel.
A polgármester gondolkodott néhány pillanatig, aztán Beckettre nézett.
- Ne engedje, hogy odabenn valami ostobaságot csináljon - mondta, és elindult a bejárat felé.
Castle egy pillanatig megsemmisülve állt, aztán megérezte Kate kezét a karján, és hirtelen leesett neki, hogy bemehetnek. Kate szinte hallotta, ahogy még egy kövecske gördült le a férfi szívéről.
- Hallottad Castle? Semmi meggondolatlanság odabenn, mert a polgármester úr rám bízott! - súgta oda a férfinak, és megnyugodva látta, hogy egy halvány mosoly suhan át az arcán, miközben sietősen követték a csoportot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése