Castle még szólásra nyitotta a száját, aztán becsukta. Sóhajtott egyet, és elmosolyodott.
Ezek szerint még szóba áll vele Kate, tehát van remény. Azt sem bánta, ha fejmosást kap tőle, vagy lehordja a sárga földig, csak ne forduljon el tőle. Vajon mit értett azon, hogy "ha még egyszer ilyet teszel velem"? - töprengett az író. Szerette volna, ha az érte való aggódásra gondolt volna Kate, mert azt látta rajta, hogy féltette az életét, de valószínűbbnek tartotta, hogy az eltitkolt aktára gondolt. Aztán a nő tekintetére és a mosolyára gondolt. Becsukta a szemét, hogy beleégesse a képet az agyába. A gyönyörű képet felváltotta egy szorongó gondolat. Most tisztult ki annyira a tudata, hogy Smith-re gondoljon. Emlékezett, hogy egy csapat mentős a tőle néhány méterre fekvő férfihez ment, aztán otthagyták.
- Mi lett a másik sérülttel? - kérdezte félve a mentőstől.
- Sajnálom - mondta szánakozással a szemében a férfi. - Ő nem élte túl.
Castle keserűen gondolt arra, hány embernek kell meghalnia, hogy egy magas pozícióban levő gyilkos biztonságban érezhesse magát! Aztán eszébe jutott az aktatáska, ami valószínűleg porrá égett a felrobban autóban, de Smith azt mondta, az eredeti dokumentumokat biztonságba helyezte. De hova? Talán már soha nem tudják meg, hacsak a férfi nem tett biztonsági óvintézkedést arra az esetre, ha valami érné. Talán az ügyvédje tud valamit! Milyen jó lett volna, ha rábízza azt a titkot! - sóhajtott, és újra behunyta a szemét. Lepergette maga előtt a tetőn lejátszódó eseményeket, felidézte az elhangzott mondatokat egészen addig, amíg visszaadta az aktatáskát Smith-nek.
- A kabátom! - kiáltott fel. - Hol van a kabátom? - kérdezte sürgetően a meglepődött mentőstől, aki arra gondolt, talán agyrázkódása van a betegnek, hogy ilyen állapotban ennyire odavan a kabátjáért.
- Itt van - emelt fel egy csomagot, amibe a zakót csomagolták, miután levették a férfiról a vizsgálat és az infúzió miatt.
- Kérem, megnézné mi van a zsebében? - kérte az író szinte könyörögve.
- Persze, ha ez megnyugtatja, de maradjon fekve, és ne mocorogjon! - szólt rá a mentős, aztán kihúzta a zakót, belenyúlt az egyik, majd a másik zsebébe, és egy kicsi, kemény papírlapot mutatott fel. - Ezt keresi?
- Igen, ezt - vette el a papírt Castle. Szeme elé emelte, és döbbenten megforgatta az ujjai között. - Miért adott egy névjegykártyát? - motyogta maga elé, miközben értetlenül nézegette a lapot, amin a Michael Smith név állt, alatta a jogi tanácsadó felirat, és egy new york-i cím.
Az orvos már egészen biztos volt abban, hogy a betegnek agyrázkódása van.
A mentő hamar a kórházba ért. A nővérek és az orvosok kedvesek voltak vele, de hiába mondta, hogy csak a bokája fáj, egy csomó vizsgálatot végeztek el rajta. Aztán lefertőtlenítették az arcán levő sebeket és begipszelték a bal lábát a térdéig. Már éppen arra gondolt, hogyan menjen haza, amikor a vizsgálóágy mellé állt egy orvos, és közölte vele, hogy a törésen és az arcán levő égési sérüléseken kívül csak néhány zúzódás van a hátán, ennek ellenére délig mindenképpen benn tartják megfigyelésen.
- Nem, nem! Haza akarok menni! - ellenkezett, és már szállt volna le az ágyról, de az orvos megfogta a vállát.
- Mr. Castle! Adjon hálát az égieknek, hogy ennyivel megúszta, és ne hívja ki maga ellen a sorsot! Meg is halhatott volna - mondta komolyan az orvos.
Castle Smith-re gondolt, és szomorúan bólintott.
- Mindjárt szólok Margo nővérnek, ő majd elviszi a szobájába, segít átöltözni és visz egy kis innivalót, meg egy mankót - mondta az orvos, aztán egy intéssel elbúcsúzott.
- Margo nővér? - kutatott az emlékeiben Castle az ismerős név kapcsán. - Csak nem ... ? - kapott a homlokához szenvedő arccal. Már csak abban reménykedett, hogy a nő nem emlékszik rá a sok beteg között, vagy egy másik Margo nővérről van szó, de néhány másodperc múlva a reményei szertefoszlottak.
- Á! Mr. Castle! Örülök, hogy látom! Szinte éreztem, hogy egyszer még találkozunk! - lépett a vizsgálóba egy kerekesszéket tolva maga előtt a jó kedélyű, határozott fellépésű Margo nővér. Szinte semmit nem változott. Molett alakján ugyanúgy feszült a fehér egyenruha, mint egy évvel ezelőtt, sötét bőre mellett szinte vakítottak fehér fogai, és most is folyamatosan mosolygott, mint aki nem ismer lehetetlent. - Na ne nézzen ilyen rémülten! Nem eszem meg! Ha jó fiú lesz, még injekciót sem kap, mert ha jól emlékszem azzal volt egy kis problémája - kacsintott, miközben jóízűen nevetett.
- Én is örülök - mondta Castle meggyőződés nélkül, és nyelt egyet. Soha nem tudott ellenállni az ilyen elementáris energiával és életkedvvel rendelkező nőknek, általában zavarba jött a jelenlétükben.
- Az előbb telefonált Beckett nyomozó, és a hogyléte felől érdeklődött. Mondtam neki, hogy ne izguljon, csalánba nem üt a mennykő, nem lesz semmi baj, 6-7 hét alatt a törött bokája is meggyógyul - csacsogta a nővér, miközben segített a betegnek a kerekesszékbe átülni, és a szobájába tolta.
Castle sóhajtott egyet és halványan elmosolyodott. Talán akkor aggódik értem - gondolta reménykedve.
- Még mindig a társa? Vagy már több? - érdeklődött ártatlanul a nővér, de amikor látta, hogy a férfi arcán szomorúság suhan végig már tudta, hogy jobb lett volna nem kérdezősködni.
- Nem tudom - nyögte fájdalmasan Castle, és egy lábon ugrálva átvergődött a kerekesszékből az ágy szélére. A nővér lehúzta róla az inget, és ráadta a kórházi hálóinget, közben rosszallóan nézett rá.
- Mi az, hogy nem tudja? - kérdezte komolyan, mintha megérezte volna, hogy a betegnek szüksége van arra, hogy valakinek könnyítsen a lelkén.
- Ma este egy romantikus vacsorán nem mondta ugyan ki, de tulajdonképpen bevallotta, hogy szeret. Azt mondta, szeretné, hogy ha mint férfi a társa lennék. Aztán történt valami, amivel mindent elrontottam, és fogalmam sincs, szóba áll-e még velem valaha - nézett olyan szomorúan a nővér szemébe, hogy a nő önkéntelenül megfogta a kezét.
- Gondoltam, hogy valami hülyeséget csinált, hogy újra idekerült, de mondok én magának valamit - nézett igéző korom fekete csillogó szemeivel Castle bánatos tekintetébe. - Az a nő egy évvel ezelőtt úgy odavolt magáért, hogy képes volt még engem is beszervezni abba a színjátékba, csak hogy ő ápolhassa. Az előbb pedig, amikor telefonált, remegett a hangja. Higgye el, maga fontos neki! - Elengedte a férfi kezét, felrázta a párnáját, megvárta amíg lefekszik, aztán betakarta.
- Köszönöm - nézett rá hálásan Castle. Jólesett valaki idegennek elmondani a legnagyobb félelmét, és jó volt bíztató szavakat hallani.
- Itt a mankó, ha ki kell mennie. Nehogy ráálljon a gipszre! Megvárom, amíg ezeket beveszi - nyújtott át neki két tablettát és egy pohár teát. Castle engedelmesen lenyelte a gyógyszert, és visszadőlt a párnára. - Most pihenjen! Lassan hajnalodik.Tudja, új nap, új remények - mosolygott újra megállíthatatlanul a nővér, és kiment.
Castle soha nem érezte még magát ilyen magányosnak. Becsukta a szemét. Mint egy film összekevert filmkockái villantak fel agyában az este és az éjszaka képei, aztán a a fájdalomcsillapító és a nyugtató legyőzték a tudatát, és mély, gyógyító álomba merült.
- Mi lett a másik sérülttel? - kérdezte félve a mentőstől.
- Sajnálom - mondta szánakozással a szemében a férfi. - Ő nem élte túl.
Castle keserűen gondolt arra, hány embernek kell meghalnia, hogy egy magas pozícióban levő gyilkos biztonságban érezhesse magát! Aztán eszébe jutott az aktatáska, ami valószínűleg porrá égett a felrobban autóban, de Smith azt mondta, az eredeti dokumentumokat biztonságba helyezte. De hova? Talán már soha nem tudják meg, hacsak a férfi nem tett biztonsági óvintézkedést arra az esetre, ha valami érné. Talán az ügyvédje tud valamit! Milyen jó lett volna, ha rábízza azt a titkot! - sóhajtott, és újra behunyta a szemét. Lepergette maga előtt a tetőn lejátszódó eseményeket, felidézte az elhangzott mondatokat egészen addig, amíg visszaadta az aktatáskát Smith-nek.
- A kabátom! - kiáltott fel. - Hol van a kabátom? - kérdezte sürgetően a meglepődött mentőstől, aki arra gondolt, talán agyrázkódása van a betegnek, hogy ilyen állapotban ennyire odavan a kabátjáért.
- Itt van - emelt fel egy csomagot, amibe a zakót csomagolták, miután levették a férfiról a vizsgálat és az infúzió miatt.
- Kérem, megnézné mi van a zsebében? - kérte az író szinte könyörögve.
- Persze, ha ez megnyugtatja, de maradjon fekve, és ne mocorogjon! - szólt rá a mentős, aztán kihúzta a zakót, belenyúlt az egyik, majd a másik zsebébe, és egy kicsi, kemény papírlapot mutatott fel. - Ezt keresi?
- Igen, ezt - vette el a papírt Castle. Szeme elé emelte, és döbbenten megforgatta az ujjai között. - Miért adott egy névjegykártyát? - motyogta maga elé, miközben értetlenül nézegette a lapot, amin a Michael Smith név állt, alatta a jogi tanácsadó felirat, és egy new york-i cím.
Az orvos már egészen biztos volt abban, hogy a betegnek agyrázkódása van.
A mentő hamar a kórházba ért. A nővérek és az orvosok kedvesek voltak vele, de hiába mondta, hogy csak a bokája fáj, egy csomó vizsgálatot végeztek el rajta. Aztán lefertőtlenítették az arcán levő sebeket és begipszelték a bal lábát a térdéig. Már éppen arra gondolt, hogyan menjen haza, amikor a vizsgálóágy mellé állt egy orvos, és közölte vele, hogy a törésen és az arcán levő égési sérüléseken kívül csak néhány zúzódás van a hátán, ennek ellenére délig mindenképpen benn tartják megfigyelésen.
- Nem, nem! Haza akarok menni! - ellenkezett, és már szállt volna le az ágyról, de az orvos megfogta a vállát.
- Mr. Castle! Adjon hálát az égieknek, hogy ennyivel megúszta, és ne hívja ki maga ellen a sorsot! Meg is halhatott volna - mondta komolyan az orvos.
Castle Smith-re gondolt, és szomorúan bólintott.
- Mindjárt szólok Margo nővérnek, ő majd elviszi a szobájába, segít átöltözni és visz egy kis innivalót, meg egy mankót - mondta az orvos, aztán egy intéssel elbúcsúzott.
- Margo nővér? - kutatott az emlékeiben Castle az ismerős név kapcsán. - Csak nem ... ? - kapott a homlokához szenvedő arccal. Már csak abban reménykedett, hogy a nő nem emlékszik rá a sok beteg között, vagy egy másik Margo nővérről van szó, de néhány másodperc múlva a reményei szertefoszlottak.
- Á! Mr. Castle! Örülök, hogy látom! Szinte éreztem, hogy egyszer még találkozunk! - lépett a vizsgálóba egy kerekesszéket tolva maga előtt a jó kedélyű, határozott fellépésű Margo nővér. Szinte semmit nem változott. Molett alakján ugyanúgy feszült a fehér egyenruha, mint egy évvel ezelőtt, sötét bőre mellett szinte vakítottak fehér fogai, és most is folyamatosan mosolygott, mint aki nem ismer lehetetlent. - Na ne nézzen ilyen rémülten! Nem eszem meg! Ha jó fiú lesz, még injekciót sem kap, mert ha jól emlékszem azzal volt egy kis problémája - kacsintott, miközben jóízűen nevetett.
- Én is örülök - mondta Castle meggyőződés nélkül, és nyelt egyet. Soha nem tudott ellenállni az ilyen elementáris energiával és életkedvvel rendelkező nőknek, általában zavarba jött a jelenlétükben.
- Az előbb telefonált Beckett nyomozó, és a hogyléte felől érdeklődött. Mondtam neki, hogy ne izguljon, csalánba nem üt a mennykő, nem lesz semmi baj, 6-7 hét alatt a törött bokája is meggyógyul - csacsogta a nővér, miközben segített a betegnek a kerekesszékbe átülni, és a szobájába tolta.
Castle sóhajtott egyet és halványan elmosolyodott. Talán akkor aggódik értem - gondolta reménykedve.
- Még mindig a társa? Vagy már több? - érdeklődött ártatlanul a nővér, de amikor látta, hogy a férfi arcán szomorúság suhan végig már tudta, hogy jobb lett volna nem kérdezősködni.
- Nem tudom - nyögte fájdalmasan Castle, és egy lábon ugrálva átvergődött a kerekesszékből az ágy szélére. A nővér lehúzta róla az inget, és ráadta a kórházi hálóinget, közben rosszallóan nézett rá.
- Mi az, hogy nem tudja? - kérdezte komolyan, mintha megérezte volna, hogy a betegnek szüksége van arra, hogy valakinek könnyítsen a lelkén.
- Ma este egy romantikus vacsorán nem mondta ugyan ki, de tulajdonképpen bevallotta, hogy szeret. Azt mondta, szeretné, hogy ha mint férfi a társa lennék. Aztán történt valami, amivel mindent elrontottam, és fogalmam sincs, szóba áll-e még velem valaha - nézett olyan szomorúan a nővér szemébe, hogy a nő önkéntelenül megfogta a kezét.
- Gondoltam, hogy valami hülyeséget csinált, hogy újra idekerült, de mondok én magának valamit - nézett igéző korom fekete csillogó szemeivel Castle bánatos tekintetébe. - Az a nő egy évvel ezelőtt úgy odavolt magáért, hogy képes volt még engem is beszervezni abba a színjátékba, csak hogy ő ápolhassa. Az előbb pedig, amikor telefonált, remegett a hangja. Higgye el, maga fontos neki! - Elengedte a férfi kezét, felrázta a párnáját, megvárta amíg lefekszik, aztán betakarta.
- Köszönöm - nézett rá hálásan Castle. Jólesett valaki idegennek elmondani a legnagyobb félelmét, és jó volt bíztató szavakat hallani.
- Itt a mankó, ha ki kell mennie. Nehogy ráálljon a gipszre! Megvárom, amíg ezeket beveszi - nyújtott át neki két tablettát és egy pohár teát. Castle engedelmesen lenyelte a gyógyszert, és visszadőlt a párnára. - Most pihenjen! Lassan hajnalodik.Tudja, új nap, új remények - mosolygott újra megállíthatatlanul a nővér, és kiment.
Castle soha nem érezte még magát ilyen magányosnak. Becsukta a szemét. Mint egy film összekevert filmkockái villantak fel agyában az este és az éjszaka képei, aztán a a fájdalomcsillapító és a nyugtató legyőzték a tudatát, és mély, gyógyító álomba merült.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése