- Apa ne nyafogj! - nézett Alexis szigorúan a kórház folyosóján türelmetlenül várakozó apjára.
- Nem nyafogok, de már egy órája itt ücsörgünk egy gipszlevételre várva. Azt mondták, hogy mindjárt sorra kerülünk, de ez már legalább fél órája volt. Mit jelent az, hogy "mindjárt"? - morgolódott Castle, miközben újra végignézett a folyosón.
- Tudom, hogy már szeretnél megszabadulni tőle, de ha kibírtál másfél hónapot, akkor ez a néhány óra már igazán nem számít - mondta türelmesen Alexis, és elmosolyodott az apján, aki duzzogva hátravetette a fejét a falnak, és összeszorított szájjal próbált nyugalmat erőltetni magára.
- Valld be, hogy szép nyugodtan várakoznál, ha nem velem lennél itt, hanem Kate-tel! - mosolygott huncutul a lány.
- Nem, nem veled van baj, csak ... - próbálta menteni a menthetőt az író, de magában éppen azon zsörtölődött, hogy miért éppen akkor kellett valakit megölni, amikor neki a kórháza kellett jönnie. Ha nincs a hulla, akkor együtt tölthették volna Kate-tel a délelőttöt, így viszont Alexis-re hárult a kísérő szerepe, Kate pedig mehetett a tetthelyre.
- Jó, jó, megértem - vágott a szavába a lány nevetve. - Tudod, olyan vagy, mint egy szerelmes kiskamasz, aki végre elnyerte a gimi legmenőbb csajának a szerelmét!
Castle felháborodva nyitotta a száját, de nem jutott szóhoz, mert egy ismerős hang a nevén szólította.
- Mr. Castle! Jöhet a hármas vizsgálóba! - jelent meg az egyik ajtóban Margo nővér nevetős arca. - Jöjjön, megszabadítjuk a gipsztől. A gyönyörű kis hölgy nem jön be magával? - nézett kérdőn Alexis-re.
- Nem, nem kell - tiltakozott a férfi. Épp elég, hogy az őt körülvevő három csodálatos nő gyakran cikizte az elmúlt hetekben a csetlés-botlásokért, nem kell, hogy még Margo nővérrel pletykáljon is róla Alexis.
- Ó, hogy megbátorodott, amióta nem találkoztunk! - engedte be maga mellett a nővér a járógipszes férfit, aztán behúzta az ajtót. - Vagy mégsem? - nézett a rendelő közepén tétován toporgó, ijedt arcú íróra.
- Csak szeretnék minél előbb megszabadulni tőle - mutatott a gipszre.
- Mindjárt itt lesz Charles, és levágja. Addig üljön fel az vizsgálóágyra! Utána elviszem a röntgenre, és ha a doktor úr mindent rendben talál, akkor kezdheti a gyógytornát.
- Gyógytornát?
- Miért? Azt hitte, hogy lekerül a gipsz, és mehet maratont futni? - dőlt hátra a nevetéstől a nővér.
- Hát, ha maratont nem is, de azt hittem, hogy leveszik, és kész - morgolódott csalódottan az író.
- Talán nincs, aki elkísérje a gyógytornára? - A nővér szemében huncut lángocska lobbant, és Castle már tudta, hogy témánál vannak.
- Az édesanyám és a lányom Európába utazik ballagási ajándékként, mielőtt egyetemre megy - adta a kitérő választ.
- Az édesanyja vagy a lánya? - kérdezte ártatlan szemekkel a nő, mire Castle elnevette magát.
- A lányom, természetesen. Bár, ha ismerné az anyámat, nem is tartaná olyan lehetetlennek a kérdést. Tudja, ő olyan asszony, aki nem ismer lehetetlent, csak leküzdhető akadályokat, és ha az kellene a céljai eléréséhez, hogy egyetemre menjen, hát arra is képes lenne - mondta mosolyogva, és közben az jutott eszébe, milyen jó, hogy Alexis örökölte ezt a tulajdonságát.
- És maga? Maga sem ismer lehetetlent?
- Hát, volt idő, amikor elbizonytalanodtam, de mindig volt mellettem valaki, aki elhitette, hogy érdemes harcolni azért, amire nagyon vágyunk - nézett sokatmondóan a nővér elkomolyodó, feketén csillogó szemébe.
- Látom, sikerrel járt a harca - vette fel a nő arca a szokásos jókedvű vonásokat.
- Honnan tudja? - húzta fel a szemöldökét csodálkozva az író.
- Előttem nincsenek titkok! Különben is, csak a szemébe kell nézni, és még a vak is látja, hogy süt belőle a boldogság! - A nővér gyöngyöző kacagása betöltötte a vizsgálót, és a férfi felszabadultan vele nevetett. Aztán a nevetést felváltotta egy boldog, szemérmes mosolygás.
- Igen, sikerrel járt a harcom - nyugtázta jólesően.
- Most nem tudott magával jönni?
- Rendőr. Gyilkossági nyomozó - sóhajtott egyet Castle, mintha ezzel mindent megmagyarázna, de a nő még mindig kérdő tekintetét látva hozzátette: - A hullák még mindig fontosabbak nálam. - Olyan arcot vágott, mintha nem értené, hogyan is lehetséges ez, aztán cinkosan elmosolyodott. - De már dolgozom rajta!
Nyílt az ajtó, és egy fiatal fiú lépett be rajta, Castle megállapítása szerint alig lehetett idősebb Alexis-nél. A mosoly eltűnt az arcáról, amikor rájött, hogy ez a kölyök fogja levenni a gipszet a lábáról. Valamiért egy idős férfire asszociált, amikor Margo nővér a Charles nevet említette.
- Apám! Micsoda gipsz! - lelkendezett az ápoló, amikor felhúzta Castle lábán a nadrágot, és meglátta a szivárvány minden színében pompázó, érdekesebbnél érdekesebb ábrákkal telerajzolt gipszet. - Gondolom, haza akarja vinni - nézett átszellemült tekintettel a rajzokra.
- Le tudja úgy szedni, hogy ezek egybe maradjanak? - élénkült meg az író, és a sok rajz között egy olyan pontra mutatott, ahol kedvenc rajzfilmfigurái virítottak. Élénken élt emlékeiben az az este, amikor a kanapén ülve, Kate az ölébe fogta a lábát, és vagy egy órán keresztül elmélyült figyelemmel alkotta meg a figurákat Alexis filctollkészletével. Addig a pillanatig még soha nem látta Kate Beckett nyomozó önfeledt, gyermeki arcát. "Az ártatlanság kora" -gondolta akkor, és elmerengett, milyen kár, hogy nem ismerhette Kate-t az édesanyjával történt tragédia előtt.
- Alexis! - hallotta meg az ismerős hangot az unalmában egy magazint lapozgató lány.
- Á Kate! Mégis el tudtál jönni? - örült meg a társaságnak Alexis. - Most van benn - intett a hármas vizsgáló felé.
- Igen. Lanie és a fiúk teszik a dolgukat, én meg megszöktem egy kicsit, hátha nem bírsz vele - nevette el magát Kate, mire Alexis az égnek emelte a tekintetét.
- Ha tudnád mennyit morgolódott! Mondd csak! Veled is ezt csinálja, vagy csak velem? - kérdezte tettetett felháborodással a lány, miközben igencsak élvezte azokat a helyzeteket, amikor ő lehetett a felnőtt, és apja a nevelésre szoruló kisfiú.
- Velem nem meri. Tudod, fegyverem van! - ütögette meg a pisztolytáskáját Kate, mire mindketten nevetésben törtek ki.
Nyílt az vizsgáló ajtaja, és Margo nővér tolta ki a kerekesszékben ülő írót, aki ereklyeként szorongatta kezében a lábáról levágott gipszet. Azonnal meglátta élete két leggyönyörűbb nőjét, amint önfeledten nevetnek, és végigfutott testén a boldogság borzongató érzése. Aztán hirtelen rossz sejtése támadt.
- Ti most rajtam nevettek? - kérdezte kicsit sértődötten.
- Castle! Ne hidd, hogy minden gondolatunk körülötted forog! - mosolygott rá huncut évődéssel Kate.
- Pedig reméltem - vágott durcás arcot az író, mire mindhárom nőből kitört a nevetés.
- Látom, nem unatkoznak mellette - törölgette le kicsorduló könnyeit a nővér. A röntgen után valószínűleg hazavihetik. Hoztak neki cipőt? - nézett kérdőn Kate-re, aki meglepve Alexis-re pillantott, Castle pedig ijedten kapkodta a tekintetét egyik nőről a másikra. Nehogy már mezítláb kelljen hazamennie!
- Hm ... azt hiszem, azt elfelejtettük - sajnálkozott széttárt karokkal a lány, aztán felcsillant a szeme és Beckett-hez fordult.
- Én kimegyek cipőt venni, te pedig maradj vele - mondta, azzal felkapta a táskáját, és már rohant is.
- Nincs menekvés Mr. Castle, velem kell beérnie! - fordult Kate pajzán tekintettel Castle felé. Szemük összevillant, és a férfi arcára kiült az elégedettség, mintha egész nap erre várt volna.
Margo nővér arcán újra ragyogott a letörölhetetlen életkedv, megcsóválta a fejét, és elindult a röntgen felé a csibészes mosolyú íróval.
- Ó, hogy megbátorodott, amióta nem találkoztunk! - engedte be maga mellett a nővér a járógipszes férfit, aztán behúzta az ajtót. - Vagy mégsem? - nézett a rendelő közepén tétován toporgó, ijedt arcú íróra.
- Csak szeretnék minél előbb megszabadulni tőle - mutatott a gipszre.
- Mindjárt itt lesz Charles, és levágja. Addig üljön fel az vizsgálóágyra! Utána elviszem a röntgenre, és ha a doktor úr mindent rendben talál, akkor kezdheti a gyógytornát.
- Gyógytornát?
- Miért? Azt hitte, hogy lekerül a gipsz, és mehet maratont futni? - dőlt hátra a nevetéstől a nővér.
- Hát, ha maratont nem is, de azt hittem, hogy leveszik, és kész - morgolódott csalódottan az író.
- Talán nincs, aki elkísérje a gyógytornára? - A nővér szemében huncut lángocska lobbant, és Castle már tudta, hogy témánál vannak.
- Az édesanyám és a lányom Európába utazik ballagási ajándékként, mielőtt egyetemre megy - adta a kitérő választ.
- Az édesanyja vagy a lánya? - kérdezte ártatlan szemekkel a nő, mire Castle elnevette magát.
- A lányom, természetesen. Bár, ha ismerné az anyámat, nem is tartaná olyan lehetetlennek a kérdést. Tudja, ő olyan asszony, aki nem ismer lehetetlent, csak leküzdhető akadályokat, és ha az kellene a céljai eléréséhez, hogy egyetemre menjen, hát arra is képes lenne - mondta mosolyogva, és közben az jutott eszébe, milyen jó, hogy Alexis örökölte ezt a tulajdonságát.
- És maga? Maga sem ismer lehetetlent?
- Hát, volt idő, amikor elbizonytalanodtam, de mindig volt mellettem valaki, aki elhitette, hogy érdemes harcolni azért, amire nagyon vágyunk - nézett sokatmondóan a nővér elkomolyodó, feketén csillogó szemébe.
- Látom, sikerrel járt a harca - vette fel a nő arca a szokásos jókedvű vonásokat.
- Honnan tudja? - húzta fel a szemöldökét csodálkozva az író.
- Előttem nincsenek titkok! Különben is, csak a szemébe kell nézni, és még a vak is látja, hogy süt belőle a boldogság! - A nővér gyöngyöző kacagása betöltötte a vizsgálót, és a férfi felszabadultan vele nevetett. Aztán a nevetést felváltotta egy boldog, szemérmes mosolygás.
- Igen, sikerrel járt a harcom - nyugtázta jólesően.
- Most nem tudott magával jönni?
- Rendőr. Gyilkossági nyomozó - sóhajtott egyet Castle, mintha ezzel mindent megmagyarázna, de a nő még mindig kérdő tekintetét látva hozzátette: - A hullák még mindig fontosabbak nálam. - Olyan arcot vágott, mintha nem értené, hogyan is lehetséges ez, aztán cinkosan elmosolyodott. - De már dolgozom rajta!
Nyílt az ajtó, és egy fiatal fiú lépett be rajta, Castle megállapítása szerint alig lehetett idősebb Alexis-nél. A mosoly eltűnt az arcáról, amikor rájött, hogy ez a kölyök fogja levenni a gipszet a lábáról. Valamiért egy idős férfire asszociált, amikor Margo nővér a Charles nevet említette.
- Apám! Micsoda gipsz! - lelkendezett az ápoló, amikor felhúzta Castle lábán a nadrágot, és meglátta a szivárvány minden színében pompázó, érdekesebbnél érdekesebb ábrákkal telerajzolt gipszet. - Gondolom, haza akarja vinni - nézett átszellemült tekintettel a rajzokra.
- Le tudja úgy szedni, hogy ezek egybe maradjanak? - élénkült meg az író, és a sok rajz között egy olyan pontra mutatott, ahol kedvenc rajzfilmfigurái virítottak. Élénken élt emlékeiben az az este, amikor a kanapén ülve, Kate az ölébe fogta a lábát, és vagy egy órán keresztül elmélyült figyelemmel alkotta meg a figurákat Alexis filctollkészletével. Addig a pillanatig még soha nem látta Kate Beckett nyomozó önfeledt, gyermeki arcát. "Az ártatlanság kora" -gondolta akkor, és elmerengett, milyen kár, hogy nem ismerhette Kate-t az édesanyjával történt tragédia előtt.
- Alexis! - hallotta meg az ismerős hangot az unalmában egy magazint lapozgató lány.
- Á Kate! Mégis el tudtál jönni? - örült meg a társaságnak Alexis. - Most van benn - intett a hármas vizsgáló felé.
- Igen. Lanie és a fiúk teszik a dolgukat, én meg megszöktem egy kicsit, hátha nem bírsz vele - nevette el magát Kate, mire Alexis az égnek emelte a tekintetét.
- Ha tudnád mennyit morgolódott! Mondd csak! Veled is ezt csinálja, vagy csak velem? - kérdezte tettetett felháborodással a lány, miközben igencsak élvezte azokat a helyzeteket, amikor ő lehetett a felnőtt, és apja a nevelésre szoruló kisfiú.
- Velem nem meri. Tudod, fegyverem van! - ütögette meg a pisztolytáskáját Kate, mire mindketten nevetésben törtek ki.
Nyílt az vizsgáló ajtaja, és Margo nővér tolta ki a kerekesszékben ülő írót, aki ereklyeként szorongatta kezében a lábáról levágott gipszet. Azonnal meglátta élete két leggyönyörűbb nőjét, amint önfeledten nevetnek, és végigfutott testén a boldogság borzongató érzése. Aztán hirtelen rossz sejtése támadt.
- Ti most rajtam nevettek? - kérdezte kicsit sértődötten.
- Castle! Ne hidd, hogy minden gondolatunk körülötted forog! - mosolygott rá huncut évődéssel Kate.
- Pedig reméltem - vágott durcás arcot az író, mire mindhárom nőből kitört a nevetés.
- Látom, nem unatkoznak mellette - törölgette le kicsorduló könnyeit a nővér. A röntgen után valószínűleg hazavihetik. Hoztak neki cipőt? - nézett kérdőn Kate-re, aki meglepve Alexis-re pillantott, Castle pedig ijedten kapkodta a tekintetét egyik nőről a másikra. Nehogy már mezítláb kelljen hazamennie!
- Hm ... azt hiszem, azt elfelejtettük - sajnálkozott széttárt karokkal a lány, aztán felcsillant a szeme és Beckett-hez fordult.
- Én kimegyek cipőt venni, te pedig maradj vele - mondta, azzal felkapta a táskáját, és már rohant is.
- Nincs menekvés Mr. Castle, velem kell beérnie! - fordult Kate pajzán tekintettel Castle felé. Szemük összevillant, és a férfi arcára kiült az elégedettség, mintha egész nap erre várt volna.
Margo nővér arcán újra ragyogott a letörölhetetlen életkedv, megcsóválta a fejét, és elindult a röntgen felé a csibészes mosolyú íróval.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése