- Wattson, indulhat! Félóránként
jelentést kérek - adta ki az utasítást, aztán letette a telefont, és
tovább olvasta Johanna Beckett aktáját.
Viktoria Gates tudta magáról, hogy kemény, szigorú, nehezen szerethető ember. A belső ellenőrzésnél eltöltött évek megtanították arra, hogy messziről megérezze ki a jó zsaru és ki a tisztességtelen, korrupt, fegyelmezetlen vagy lusta. A 12. őrs nyomozói tartottak tőle, és nem engedték a bizalmukba, de ez nem igazán izgatta, az sem zavarta, hogy a háta mögött Vasladyként emlegetik. Sőt, még imponált is neki az elnevezés. Egy dolgot tartott fontosnak, hogy nyomozói a lehető legrövidebb idő alatt szabadítsák meg a körzetet a gonosztevőktől. Nem várta el, hogy szeressék, csak azt, hogy tiszteljék, ahogy ő is tisztelte Beckett, Esposito és Ryan nyomozókat. A kotnyeles íróra gondolva bosszúsan elhúzta a száját, bár elismerte, hogy a legnagyobb bűne, hogy nem rendőr, így nincs felette hatalma, amit a férfi már néhányszor kihasznált. Új csapata nem ismerte a legfontosabb tulajdonságát, hogy az embereiért tűzön-vízen átmenne. A zsigereiben érezte, hogy a csavaros fantáziával megáldott író kitalálhatta, hol lehetnek a gyilkost leleplező akták. Beckett sértve érzi magát, tehát nem engedi a férfit a közelébe, így az író csak barátaira, a Beckett iránt elkötelezett két nyomozóra számíthat. Gates többet tudott az embereiről, mint amit azok gondoltak. Jó emberismerő volt. Látta a mély összetartozást a csapat tagjai között, azt is, hogy a csapatba ők maguk Castle-t is beleértették. Titkon érdeklődve figyelte, hogy Kate Beckett mikor adja meg magát az író ostromának. Vak lett volna, ha nem látja, hogy egyre mélyebb érzelmek tombolnak a két ember között, noha titkolni próbálják, neki azonban addig nem volt ellenvetése, amíg ez a kapcsolat inspirálta a legjobb nyomozóját.
Viktoria Gates megcsóválta a fejét és kissé gúnyosan elmosolyodott. Tudta, hogy a három férfinak több információja van, mint amit vele megosztottak, és valószínűleg Beckett után mentek, hogy segítsenek neki. Wattson-nak még a belső ellenőrzésnél volt a főnöke, és a férfi tartozott neki egy szívességgel, ráadásul jártas a rendőrök megfigyelésében. Csak nem gondolták, hogy hagyni fogja őket a vesztükbe rohanni? Annál sokkal jobban becsüli őket!
Beckett az irodaház 12. emeletére tartott. Hiába próbált nyugalmat erőltetni magára, érezte, hogy remeg a keze, ezért gyorsan zsebre dugta. Még soha nem érezte magát ilyen közel az édesanyja gyilkossági ügyének megoldásához. Az sem könnyítette meg a helyzetét, hogy gondolatai újra meg újra visszatértek a Castle-lel folytatott beszélgetésre, ráadásul élénken élt képzeletében az egy szál törölközőben, vizes bőrrel, kócos hajjal, mankóval ugráló, izmos férfitest képe.
Péntek késő délután volt. A széles, elegáns folyosóról nyíló irodákban már alig lézengett néhány öltönyös férfi és egy-egy kosztümös titkárnő, helyüket lassan átvették a takarítók tisztítószerekkel felszerelve kis kocsijaikkal, porszívóikkal.
Kate megállt a Berger&Smith feliratú ajtó előtt, vett egy nagy levegőt és kopogott volna, de az ajtó hirtelen kinyílt. Meglepve nézett rá az éppen indulni készülő szemüveges, elegáns, hatvanas évei vége felé járó szikár férfi.
Beckett bemutatkozott és felmutatta a jelvényét, de szavai nem a megszokott hatást váltották ki. Kate tudta, hogyan reagálnak az emberek a megjelenése és a foglalkozása közötti disszonanciára, de Peter Berger arca olyan mértékű meglepetésről tanúskodott, ami nem volt jellemző, ráadásul szeme összeszűkült, és kíváncsian mérte végig a nyomozót.
- Tehát maga az a nevezetes Kate Beckett - mondta, és hellyel kínálta a nyomozót.
- Igen, az vagyok - nézett rá kérdőn a nő.
- Négy nappal ezelőtt a barátom és társam, Michael Smith, azt mondta, ha valami történne vele, és engem megkeres egy Kate Beckett nevű nyomozó, mutassam meg neki az irodánkban levő titkos széfjét, aminek a zárkombinációját csak ő ismerte, és engedjem, hogy kivegye a benne levő dossziét. A barátom meghalt, ön pedig felkeresett - mondta mély szomorúsággal a hangjában, azzal felállt, és elfordította a könyvespolc egyik sorát, ami mögül egy falba épített széf ajtaja bukkant elő.
Beckett lélegzet visszafojtva hallgatta a férfi szavait, aztán zakatoló szívvel nézett a széf acél ajtajára.
- Hogy nyissam ki? - nézett a férfira tanácstalanul a nyomozó.
- Michael azt mondta, a kulcs az ön életének legfontosabb száma. Sajnos, többet nem tudok segíteni. Most magára hagyom, ha nem haragszik. Egy tárgyalásra kell sietnem, és ehhez az ügyhöz egyébként sincs közöm. Kérem, az ajtót a takarítókkal zárassa be! - egy bólintással elköszönt és elindult, de az ajtóból még visszanézett az iroda közepén döbbenten álló nőre. - Ha megkapta amit akart, majd mondja el kérem, ki fele a barátom haláláért - mondta, és becsukta maga mögött az ajtót.
Kate percekig csak bámulta a széfet és gondolkodott. Mit fog csinálni, ha kinyílik az ajtó, és a kezében foghatja azt az aktát? Már nem csak a keze remegett. Odalépett az acélajtóhoz, és néhány másodpercig még nézte a tíz számjegyű elektronikus zárat, aztán felemelte a kezét, és beütötte az édesanyja halálának a dátumát, mire az ajtó halk kattanással kinyílt. Beckett megfogta az ajtót, lassan kinyitotta, és meglátott egy fekete mappát, tele iratokkal. Ahogy kihúzta a széfből és a kezében tartotta, érezte, hogy olyan erővel dobog a szíve a mellkasában, hogy a dobhártyájában hallotta a dübörgését. Aztán valami más hangot is meghallott: egy halk kattanást, ahogy kinyílt az iroda ajtaja. Odanézett.
- Ó Beckett nyomozó! Hogy lehet olyan naiv, hogy azt hitte, megszerezheti azokat az iratokat? - Az ajtón belépő férfi fiatal volt, izmos, kopaszra borotvált feje fénylett az iroda neon világításában, a kezében levő pisztolyt pedig egyenesen a nőre szegezte. - Most szépen ideadja a dossziét!
Kate megdermedt! Az nem lehet, hogy most veszítsen! Csak annyi kellett volna, hogy kinyissa a mappát, és meglásson egy nevet, vagy egy fényképet! Szóval kell tartania a férfit, hogy elterelve a figyelmét, elő tudja venni a fegyverét. Nyitotta a száját, de a férfi megelőzte.
- Nehogy azt higgye, hogy előveheti a fegyverét! Az aktát így is, úgy is megszerzem, és maga mindenképpen meghal - mondta érzelemmentes hangsúllyal, hideg tekintetét Beckett-tébe fúrva. - Ha idedobja, akkor még élhet néhány percig, hogy a külvilág balesetnek higgye a történteket, ha nem, akkor egy csinos kis lyuk fog tátongani a homlokán. Három másodpercet kap, hogy döntsön! Egy ... kettő ...
Beckett-nek fogalma sem volt, milyen balesetnek kinéző halált szán neki a férfi, de ha az azonnali és a néhány perc múlva bekövetkező halál között választhat csak, akkor az utóbbira szavaz. Azt hitte megszakad a szíve, de leejtette a mappát a földre, és a férfi elé rúgta. Arra a pillanatra várt, amikor a férfi leveszi róla a tekintetét és az aktára néz, de hiába. Anélkül vette fel a földről a dossziét, hogy lenézett volna.
- A fegyverét! - parancsolta. - Ne legyen meggondolatlan! - figyelmeztette a nőt, és úgy nézett Beckett-re, hogy közben egyszer sem pislantott.
Kate lassú mozdulattal elővette a fegyverét, óvatosan lehajolt és a földre tette, majd felegyenesedve lábával a férfi elé pöckölte. Mérhetetlenül dühös volt és elkeseredett, de nem látott kiutat ebből a szorult helyzetből.
A férfi felvette a fegyvert, és hóna alatta a dossziéval kihátrált az irodából.
Beckett hallotta a zár kattanását, és a távolodó léptek zaját. Az ajtóhoz rohant. Lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt. Hátralépett, és a vállával nekifeszülve próbálta kinyitni, de érezte, hogy hiábavaló küzdelmet folytat, az ajtó még csak meg sem mozdult. Megállt, hogy erőt gyűjtsön a következő támadásra, amikor furcsa szag csapta meg az orrát, amit sercegő hang kísért. Fülelt, és mélyen beszívta a kellemetlen szagot, hogy agya beazonosíthassa az eredetét. Abban a pillanatban, amikor tudatosult benne, hogy mit érez, meglátta az ajtó alatt betóduló szürkésfehéren gomolygó füstöt.
Viktoria Gates megcsóválta a fejét és kissé gúnyosan elmosolyodott. Tudta, hogy a három férfinak több információja van, mint amit vele megosztottak, és valószínűleg Beckett után mentek, hogy segítsenek neki. Wattson-nak még a belső ellenőrzésnél volt a főnöke, és a férfi tartozott neki egy szívességgel, ráadásul jártas a rendőrök megfigyelésében. Csak nem gondolták, hogy hagyni fogja őket a vesztükbe rohanni? Annál sokkal jobban becsüli őket!
Beckett az irodaház 12. emeletére tartott. Hiába próbált nyugalmat erőltetni magára, érezte, hogy remeg a keze, ezért gyorsan zsebre dugta. Még soha nem érezte magát ilyen közel az édesanyja gyilkossági ügyének megoldásához. Az sem könnyítette meg a helyzetét, hogy gondolatai újra meg újra visszatértek a Castle-lel folytatott beszélgetésre, ráadásul élénken élt képzeletében az egy szál törölközőben, vizes bőrrel, kócos hajjal, mankóval ugráló, izmos férfitest képe.
Péntek késő délután volt. A széles, elegáns folyosóról nyíló irodákban már alig lézengett néhány öltönyös férfi és egy-egy kosztümös titkárnő, helyüket lassan átvették a takarítók tisztítószerekkel felszerelve kis kocsijaikkal, porszívóikkal.
Kate megállt a Berger&Smith feliratú ajtó előtt, vett egy nagy levegőt és kopogott volna, de az ajtó hirtelen kinyílt. Meglepve nézett rá az éppen indulni készülő szemüveges, elegáns, hatvanas évei vége felé járó szikár férfi.
Beckett bemutatkozott és felmutatta a jelvényét, de szavai nem a megszokott hatást váltották ki. Kate tudta, hogyan reagálnak az emberek a megjelenése és a foglalkozása közötti disszonanciára, de Peter Berger arca olyan mértékű meglepetésről tanúskodott, ami nem volt jellemző, ráadásul szeme összeszűkült, és kíváncsian mérte végig a nyomozót.
- Tehát maga az a nevezetes Kate Beckett - mondta, és hellyel kínálta a nyomozót.
- Igen, az vagyok - nézett rá kérdőn a nő.
- Négy nappal ezelőtt a barátom és társam, Michael Smith, azt mondta, ha valami történne vele, és engem megkeres egy Kate Beckett nevű nyomozó, mutassam meg neki az irodánkban levő titkos széfjét, aminek a zárkombinációját csak ő ismerte, és engedjem, hogy kivegye a benne levő dossziét. A barátom meghalt, ön pedig felkeresett - mondta mély szomorúsággal a hangjában, azzal felállt, és elfordította a könyvespolc egyik sorát, ami mögül egy falba épített széf ajtaja bukkant elő.
Beckett lélegzet visszafojtva hallgatta a férfi szavait, aztán zakatoló szívvel nézett a széf acél ajtajára.
- Hogy nyissam ki? - nézett a férfira tanácstalanul a nyomozó.
- Michael azt mondta, a kulcs az ön életének legfontosabb száma. Sajnos, többet nem tudok segíteni. Most magára hagyom, ha nem haragszik. Egy tárgyalásra kell sietnem, és ehhez az ügyhöz egyébként sincs közöm. Kérem, az ajtót a takarítókkal zárassa be! - egy bólintással elköszönt és elindult, de az ajtóból még visszanézett az iroda közepén döbbenten álló nőre. - Ha megkapta amit akart, majd mondja el kérem, ki fele a barátom haláláért - mondta, és becsukta maga mögött az ajtót.
Kate percekig csak bámulta a széfet és gondolkodott. Mit fog csinálni, ha kinyílik az ajtó, és a kezében foghatja azt az aktát? Már nem csak a keze remegett. Odalépett az acélajtóhoz, és néhány másodpercig még nézte a tíz számjegyű elektronikus zárat, aztán felemelte a kezét, és beütötte az édesanyja halálának a dátumát, mire az ajtó halk kattanással kinyílt. Beckett megfogta az ajtót, lassan kinyitotta, és meglátott egy fekete mappát, tele iratokkal. Ahogy kihúzta a széfből és a kezében tartotta, érezte, hogy olyan erővel dobog a szíve a mellkasában, hogy a dobhártyájában hallotta a dübörgését. Aztán valami más hangot is meghallott: egy halk kattanást, ahogy kinyílt az iroda ajtaja. Odanézett.
- Ó Beckett nyomozó! Hogy lehet olyan naiv, hogy azt hitte, megszerezheti azokat az iratokat? - Az ajtón belépő férfi fiatal volt, izmos, kopaszra borotvált feje fénylett az iroda neon világításában, a kezében levő pisztolyt pedig egyenesen a nőre szegezte. - Most szépen ideadja a dossziét!
Kate megdermedt! Az nem lehet, hogy most veszítsen! Csak annyi kellett volna, hogy kinyissa a mappát, és meglásson egy nevet, vagy egy fényképet! Szóval kell tartania a férfit, hogy elterelve a figyelmét, elő tudja venni a fegyverét. Nyitotta a száját, de a férfi megelőzte.
- Nehogy azt higgye, hogy előveheti a fegyverét! Az aktát így is, úgy is megszerzem, és maga mindenképpen meghal - mondta érzelemmentes hangsúllyal, hideg tekintetét Beckett-tébe fúrva. - Ha idedobja, akkor még élhet néhány percig, hogy a külvilág balesetnek higgye a történteket, ha nem, akkor egy csinos kis lyuk fog tátongani a homlokán. Három másodpercet kap, hogy döntsön! Egy ... kettő ...
Beckett-nek fogalma sem volt, milyen balesetnek kinéző halált szán neki a férfi, de ha az azonnali és a néhány perc múlva bekövetkező halál között választhat csak, akkor az utóbbira szavaz. Azt hitte megszakad a szíve, de leejtette a mappát a földre, és a férfi elé rúgta. Arra a pillanatra várt, amikor a férfi leveszi róla a tekintetét és az aktára néz, de hiába. Anélkül vette fel a földről a dossziét, hogy lenézett volna.
- A fegyverét! - parancsolta. - Ne legyen meggondolatlan! - figyelmeztette a nőt, és úgy nézett Beckett-re, hogy közben egyszer sem pislantott.
Kate lassú mozdulattal elővette a fegyverét, óvatosan lehajolt és a földre tette, majd felegyenesedve lábával a férfi elé pöckölte. Mérhetetlenül dühös volt és elkeseredett, de nem látott kiutat ebből a szorult helyzetből.
A férfi felvette a fegyvert, és hóna alatta a dossziéval kihátrált az irodából.
Beckett hallotta a zár kattanását, és a távolodó léptek zaját. Az ajtóhoz rohant. Lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt. Hátralépett, és a vállával nekifeszülve próbálta kinyitni, de érezte, hogy hiábavaló küzdelmet folytat, az ajtó még csak meg sem mozdult. Megállt, hogy erőt gyűjtsön a következő támadásra, amikor furcsa szag csapta meg az orrát, amit sercegő hang kísért. Fülelt, és mélyen beszívta a kellemetlen szagot, hogy agya beazonosíthassa az eredetét. Abban a pillanatban, amikor tudatosult benne, hogy mit érez, meglátta az ajtó alatt betóduló szürkésfehéren gomolygó füstöt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése