Amíg a mélygarázsig ért, a fülke hátsó falának támaszkodva maga elé képzelte Castle arcát, amikor meglátja a meglepetését, és a gondolatra pajkos mosoly jelent meg a szája sarkában.
Éppen kiszállt a liftből, amikor megcsörrent a telefonja. Egy ismeretlen telefonszám jelent meg a kijelzőn.
- Kate Beckett - mutatkozott be, de szokásától eltérően nem tette hozzá, hogy nyomozó, hiszen egy magánszámról valószínűleg nem egy rendőrt keresnek.
- Üdvözlöm Beckett nyomozó - hallott egy ismerősen csengő, kellemes hangot Kate. - Jonathan Gibbs vagyok, a Moore család hagyatékát felügyelő ügyvéd.
- Á! Ügyvéd úr! - csodálkozott el a nő, mert fogalma sem volt, miért keresheti őt az ügyvéd.
- A segítségüket szeretném kérni - tért gyorsan a mondandójára a férfi barátságos, udvarias hangon. Kate szinte látta maga előtt, ahogy jólfésülten, elegáns öltönyben ül az íróasztala mögött, figyelmét a telefonbeszélgetésre irányítva. - A Moore család tagjai megtekintették a barlangban talált láda tartalmát az irodámban, de senki nem tudja, mit nyithat a két kulcs. Arra gondoltam, talán az Ön emberei a kulcsok típusa alapján ki tudnák nyomozni, hogy egyáltalán milyen fajta zárhoz tartoznak. Tudom, hogy nagyon leterheltek a new york-i rendőrök és technikusok, de az itteni rendőrségnek nincsenek meg a technikai feltételei ahhoz, hogy segíteni tudjanak. Ha szükséges, küldök egy másolatot, vagy fotót róluk.
Kate elmosolyodott. Castle csak ránézett a kulcsokra, és egy régmúlt emlék alapján már tudta azt, amihez egy kisváros rendőrsége kevés, és a metropolisz rendőreink is csodakütyükre van szüksége, hogy több órai vagy napi munkával kiderítsék. Már meg sem lepődik azon, hogy a férfi állandóan képes meglepetést okozni rendkívüli megfigyelőképességével, egyszer analizáló, máskor szintetizáló képességével. Az emlékezőtehetségéről már ne is beszéljünk! Hirtelen végigfutott a gondolat a fején, hogy kettejük kapcsolatára is olyan pontosan és részletekbe menően emlékszik, mint a regényei során gyűjtött információkra? Észbe kapott, hogy az ügyvéd a válaszra vár.
- Azt hiszem Mr. Castle tud Önnek segíteni - mondta gyorsan.
- Tehát őt hívjam fel a kérésemmel? Ő tudja elintézni, hogy a technikusok utánajárjanak? - kérdezte kicsit értetlenül az ügyvéd, mert emlékezett, hogy Castle nem rendőr, ezért nem értette, milyen befolyása lehetne a rendőrségen.
- Nem. Ő tudja a választ.
- Mr. Castle tudja, hogy mit nyitnak a kulcsok? - képedt el az ügyvéd.
- Igen, de majd ő elmondja magának az elméletét, és meg utánajárok, hogy van-e alapja. Éppen hozzá indulok, úgy hogy körülbelül fél óra múlva felhívja önt, és akkor mindent megbeszélhetnek - búcsúzott el a férfitől, és sietve indult a kocsija felé, hogy megörvendeztesse Castle-t a hírrel.
Hamarosan az író ajtaja előtt állt, és a bejárati ajtó kulcsát kereste, amikor bentről hangokat hallott. Gyorsan zsebre tette a kulcsot, és inkább csengetett. Ki tudja, hogy ki a férfi látogatója, jobb ha ne látja, hogy szabad bejárása van a lakásba. A csomagot szorosan a hóna alá dugta, és abban reménykedett, hogy nem kérdeznek rá, mi van benne, míg az útközben vásárolt vacsora dobozait jól láthatóan előretartotta.
- Alexis? - csodálkozott az ajtót nyitó lányra.
- Látom, te sem számítottál rá, hogy hazajövünk. Mondd csak, mit terveztetek Apával? - nevetett Alexis, és pajzán, cinkos fény villant a szemében. Látva Kate zavarát, az apja felé mutatott. - Most tart ott, hogy elvitték a ládát az ügyvédhez.
- Á, akkor éppen a történet végére értem ide - lépett be az ajtón a nő, miközben látta, hogy Martha is otthagyja a férfit, és az üdvözlésére siet. Az asszony kitárta felé a karját, majd bensőségesen megölelte, mintha időtlen idők óta a szívébe zárta volna.
- Ó, Kate kedvesem! Mondd csak, lehet hinni ennek a nagy mesemondó gyereknek? Tényleg ilyen hihetetlen kalandokat éltetek át?
- Hát, nem tudom, mit mesélt nektek - nézett szeretettel a férfira.
- Csak az igazat - emelte a jobb kezét Castle esküre, míg a balt színpadiasan a szívére szorította. - Ha még ki is színezem, teljesen hihetetlenné vált volna. Mit hoztál Kate? - bökött minden átmenet nélkül a rejtegetett csomagra.
- Vacsorát - emelte meg kicsit a nő a kezében levő kínais dobozokat, mintha nem vette volna észre, hogy a férfi a hóna alatt levő dobozra néz.
- És a másikban?
Kate most elátkozta magában Castle kíváncsiságát és megfigyelőképességét. - Miért kell mindent észrevennie? Még a végén nem lesz semmi a meglepetésből! - gondolta. Elsápadt. - Ha Martha vagy Alexis megtudja, hogy mi van a csomagban, neki vége!
- Csak néhány iratot hoztam el a kapitányságról - mondta az asztalon levő orchideára nézve.
Castle összehúzott szemhéjakkal figyelte a nőt. Kate nem nézett a szemébe. Hazudik. Összeszorult a szíve ha arra gondolt, hogy hányszor fordulhatott elő ilyen, csak ő még nem figyelt rá. Valamit titkol előtte. - De mi lehet a dobozban, amit nem akar elárulni? - töprengett.
- Castle! Képzeld, Jonathan Gibbs kíváncsi a kulcsos elméletedre - próbálta elterelni a férfi figyelmét, ami sikerült is. Castle csillogó szemekkel hallgatta Kate beszámolóját a telefonhívásról. - Hívd fel, és mondd el neki az elméletedet!
- És ha tévedtem? - bizonytalanodott el Castle.
- Mondd el nyugodtan, amit gondoltál, hogy egy zürichi bank értékmegőrzőjének a kulcsai, én meg utánanézetek a technikusokkal, mielőtt az egész Moore család elutazik Svájcba. Ha ott derülne ki, hogy tévedtél, az tényleg ciki lenne - nyújtotta a telefont a férfi felé, aki egy másodpercig töprengett, aztán elvigyorodott, és elvette a készüléket.
Amíg Castle telefonált, Martha és Alexis elmondták, milyen csodásan érezték magukat Franciaországban, és hogy hol jártak Párizson kívül, aztán megegyeztek, hogy másnap este majd vetítéses élménybeszámolót tartanak. Az időeltolódás mindkettejüket megviselte, ezért elbúcsúztak, és csomagjaikat maguk után húzva elindultak a szobájukba.
Kate visszafordult Castle felé, de a férfi még mindig élvezettel mesélte az ügyvédnek, hogy miért biztos a feltevésében. Gondolt egyet, letette a még mindig a kezében szorongatott vacsorás dobozokat, és a meglepetés-csomaggal besurrant a hálószobába. Betette a fegyverét, óráját, jelvényét és a nyakláncát az éjjeliszekrény fiókjába, aztán a dobozzal a kezébe bement a fürdőszobába és magára zárta az ajtót. Megengedte a zuhanyt, néhány perc alatt letusolt, kilépett a víz alól, de nem zárta el a vizet. Azt akarta, hogy Castle azt higgye, még zuhanyozik. Megtörölközött, és kibontotta a jól lezárt dobozt.
Tíz perc múlva elégedetten nézte saját képmását a tükörben, és megállapította, hogy ha ezzel nem tudja ámulatba ejteni a férfit, akkor semmivel. Éppen az ajtóhoz lopózott, amikor meghallotta Castle türelmetlen hangját.
- Kate! Meddig zuhanyozol? Megvacsoráztam, mert nem bírtalak kivárni.
A nő gyorsan elzárta a vizet, mintha most végezne a tusolással.
- Feküdj le! Mindjárt megyek! - kiáltotta, aztán az ajtóra tapasztotta a fülét. Hallotta, ahogy a férfi leteszi a mankókat, aztán fájdalmasan nyögve lefekszik az ágyra.
Kate megfordult, még egyszer végignézett magán a tükörben, és kacéran elmosolyodott. Még egy gombot kigombolt a felsőjén, aztán a doboz aljáról kivette a tálcát a rákészített dolgokkal. Vett egy nagy levegőt, kinyitotta az ajtót, és megállt. Abban a pillanatban, amikor Castle ránézett, már tudta, hogy nyert ügye van.
- Ugye ön az a rossz kis beteg, Mr. Castle, akit ápolnom kell? - búgott érzékien a hangja, és a férfira kacsintott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése