Változatok egy témára 5/82

Még egyszer végigsimított tekintetével az alsónadrágban, pólóban jóízűen alvó férfin, aztán gyengéden betakarta.

Olyan hirtelen lépte át az álom és ébrenlét határát, ami szokatlan volt a számára. Máskor lassan vergődött ki az álomvilágból, és percekig szokta élvezni a kellemes mámort, amit az a tudat okoz, hogy éber, de nem kell kinyitni a szemét, és lebeghet ezen a vékony határmezsgyén. Most azonban mintha valami sötét mélységből néhány másodperc alatt a világosságba tört volna fel. Nem emlékezett arra, hogy álmodott volna. Kinyitotta a szemét, de csak a sötétséget érzékelte. Pislogott néhányat, miközben életre keltette idegsejtjeit, hogy fel tudja idézni, hol is van. Emlékezett, hogy eljöttek a kórházból, és Kate állandóan kérdezgette az autóban mindenféle lényegtelen dologról, aztán mintha képszakadást élne át az agya, nem emlékezett semmire, még arra sem, hogyan került az ágyba. Úgy érezte, mintha órák óta ugyan abban a pozícióban feküdne, de lehet, hogy úgy, mint amikor elaludt. Megmozdult, de azonnal meg is állt. Most tudatosult benne, hogy nem a paplan melegíti a hátát, és már érezte Kate ölelő karját is a derekán, a hozzá simuló meleg testet. Elmosolyodott. Fordítva szoktak feküdni: Kate a kis kifli, ő a nagy, és ő szokta átkarolni a nőt. Lassan, óvatosan megfordult, hogy szembe kerüljön vele, de nem akarta felébreszteni. Szeme hozzászokott a sötéthez. Nézte a gyönyörű, szabályos arc sziluettjét, hallgatta elnyújtott lélegzését, miközben a vékony takaró alatt átölelte. Becsukta a szemét, és újra elaludt. 

Amit legközelebb érzékelt a külvilágból, az a frissen főtt kávé és a szalonnás rántotta illata volt. Kinyitotta a szemét. A sötétítő függönyök szövésén átsejlő fényből arra következtetett, hogy jócskán elmúlt a napfelkelte. Egyedül feküdt az ágyban, de a nappaliból halk beszédet és zörejeket hallott, aztán a bejárati ajtó zárjának finom kattanását. Végigfutottak fejében az előző napok eseményei, és hirtelen rossz érzése támadt. A véráramba berobbanó adrenalinlöket őrült zakatolásra kényszerítette a szívét, izmai megfeszültek, és felült az ágyban. Átjárta a félelem. Szemeivel a szobát kutatta a mankókért, hogy fel tudjon kelni, és Kate segítségére tudjon sietni, ha megtámadták, amikor lassan nyílt az ajtó. Castle lélegzete elállt, kezét ökölbe szorította a takaró alatt, és az futott át az agyán, hogy nem fogja olcsón adni a bőrét.

Kate - a reggeli finomságokkal megrakott tálcával egyensúlyozva - megállt a hálószoba ajtaja előtt. A tálca nehéz volt, ezért a könyökével nyomta le a kilincset, mire az ajtó lassan engedelmeskedve kinyílt, és ő belépett, de az elé táruló látványtól meglepetten meg is állt. Castle az ágyban ült, és úgy nézett rá, mint aki kísértetet lát. Teste harcra készen megfeszült, arca elszántságot tükrözött, amit először a meglepettség, aztán a megkönnyebbülés váltott fel, végül ernyedten hátrahanyatlott a párnára.

- Hát, a látványom még sosem váltott ki ilyen hatást senkiből - indult meg Kate az ágy felé, és letette a tálcát az éjjeliszekrényre, aztán kérdőn Castle-re nézett, aki hanyatt fekve, csukott szemmel, kezét a szegycsontjára szorítva azon igyekezett, hogy a lecsillapítsa a mellkasából kiugrani készülő szívét. - Mire számítottál? Ki fog belépni az ajtón - kérdezte gyanakodva.

A férfi végre felnézett, de szégyenlősen le is sütötte a szemét, és Kate már tudta a választ.

- Azt hitted, hogy valaki megtámadott?

- Miért? Az elmúlt napokra ez volt a jellemző, nem? - mentegetőzött a férfi. - Többször betörtek a házba, Charles Moore megkötözött, az a Thomas gyerek meg elrabolt az éjszaka közepén, most meg arra ébredtem, hogy kinn sutyorognak, zörögnek, és csukódik a bejárati ajtó. Mégis mire gondolhattam volna?

Kate mosolyogva nézte a magyarázkodásba egyre jobban belelendülő férfit.

- Láttam, hogy már nem alszol olyan mélyen, ezért rendeltem reggelit és kávét, amit az előbb hozott ki egy fiú. Én átvettem, kifizettem, a srác pedig elment. Mivel mondtam neki, hogy alszol, ezért suttogtunk, és megpróbált halkan közlekedni - közölte a tényeket Kate.

- Anya is gyakran mondja, hogy paranoiás vagyok - sóhajtott a férfi. - De csoda ez ilyen előzmények után?

- Tulajdonképpen nagyon hízelgő, hogy törött lábbal is a megmentésemre indultál volna - ült le az ágy szélére.

- Aha, csak nem találtam a mankóimat - duzzogott még mindig az író, de tulajdonképpen magára orrolt, amiért rémtörténetté alakított egy hétköznapi dolgot, és ezért nevetségessé vált Kate előtt, bár nem látta a nőn, hogy kinevetné.

- Tudod Castle, amikor megláttalak, igazán olyan ... hmm ... marconán jóképű voltál - mondta Kate, aztán egy gyengéd csókot adott a szájára, és elégedetten nyugtázta, hogy a férfi elvigyorodik.  - Na, igyekezzünk Chuck Norris, mert másfél óra múlva itt lesznek a búvárok, és kezdődhet a kincskeresés!
Megreggeliztek, aztán Kate segített Castle-nek megmosakodni és felöltözni.
- Olyan deja vu érzésem van. Mintha csináltunk volna már ilyet! - nézett a távolba elmerengve Kate, aztán a férfira pillantott, és elnevették magukat. Képek villantak fel az emlékezetükben az elmúlt hat hét eseményeiről.
- Ugye azért most nem fogsz annyit nyafogni?
- Mi? - háborodott fel a férfi. - Neked csak az jutott eszedbe, hogy nyafogtam?
- Miért? Te mire gondoltál?
- Én arra, amikor finom, érzéki mozdulatokkal mosdattál, vagy amikor segítetted felhúzni a nadrágomat, és közben elkalandozott a kezed, vagy amikor ...
- Castle! Értem - nézett Kate a férfira szigorúan és a kezébe nyomta a mankókat. Castele gyakorlott mozdulatokkal kapta a hóna alá a segédeszközöket, amikor Kate telefonja megszólalt. 
 - A seriff hív! - mondta a nő jelentőségteljesen, aztán felvette a készüléket. - Rendben van - szólalt meg fél percnyi hallgatás után.
- Gyerünk Castle! Indul a kincsvadászat - tárta ki az ajtót, hogy a férfi kibiceghessen.
- Jól hallottam? Azt mondtad "kincs"? - húzta fel a szemöldökét egy pimasz mosoly kíséretében az író, de Kate nem válaszolt, csak egy határozott mozdulattal becsukta az ajtót, és amíg háttal állt, elmosolyodott.
Kétszer annyi ideig tartott az út a tóig, mint rendesen, de Kate türelmesen baktatott az egy lábon sántikáló férfi mögött, aki ugyancsak zihálva vette a levegőt, mire a partra értek. Szinte az egész Moore család ott toporgott, és lázasan próbáltak egymástól megtudni valami új információt. Amikor Andrew Moore meglátta Beckett-et és az írót, nyomban odalépett hozzájuk.
- Kate! De jó hogy jöttök! Te tudod, mi folyik itt? A seriff összecsődített bennünket. Azt mondta, hogy valaki megfejtette a nagyapám hagyatékának a záradékát, és lehet, hogy valami fontos dolog rejtőzik a tóban. 
- Igen, én is így tudom - tért ki a nyomozó a pontosabb válasz elől. Nem akarta elárulni Castle érdemét a hagyaték megfejtésében, mert ha a búvárok nem találnának semmit, akkor mindenki a férfin élcelődne.
Castle csak hallgatott. Figyelmét teljesen lekötötte a búvárok ténykedése, akik éppen beszálltak a gumicsónakba, és elindultak a sziklafal felé. Amikor eltűntek a források lezúduló vízfüggönye mögött, Castle-ben tudatosult, hogy onnan, ahol állnak, nem fognak látni semmit. Kate-re nézett, akit teljesen lefoglalt Andrew magyarázata, hogy ki kicsoda a parton álló rokonok közül. Nem akarta, hogy a rokonság is velük tartson, ezért gondolt egyet, és észrevétlenül elindult oda, ahol Kate kihúzta a vízből a sziklaugrás után. Onnan be lehetett látni a fal és a zuhatag közé.