Nem attól félt a legjobban, hogy mi történik vele, vagy a törött bokájával ha leesik az ágyról, hanem attól, hogy mit fog ezért Kate-től kapni!
Éppen a legnagyobb kapálózásban volt, hogy meg tudja tartani az egyensúlyát, amikor nyílt az ajtó, és egy megtermett, szemüveges, középkorú nővér lépett be rajta. A szeme elé táruló jelenet látva mintha rakétából lőtték volna ki, néhány lépéssel az ágy mellett termett, és az utolsó pillanatban egyik kezével elkapta Castle hadonászó kezét, a másikkal megfogta a vállát, hogy az ágyon tartsa a beteget. Castle riadt tekintettel nézett az idegen nőre, aki megmentette a kínos helyzettől.
- Jézusom! - szorította a szívére a kezét a nővér, miközben a másikkal megigazította hatalmas, műanyag keretes szemüvegét, aminek olyan vastag lencséje volt, hogy a nő meleg, barna szemét óriásira nagyította, ami most rosszalló villámokat szórt a férfira. - Úgy látom, jól időzítettem az első randevúnkat! - nevette el magát az első ijedtség után. - Szerencséje, hogy nem lett semmi baj, mert kikapott volna, ha úgy kezdtem volna a műszakomat, hogy megszid a doktor úr, mivel nem vigyáztam magára eléggé! - mosolyodott el az író megszeppent arcát látva.
- Én, én csak ... el akartam érni azokat az iratokat - mentegetőzött Castle, és nyelt egyet, hátha megszabadul a torkában levő gombóctól.
- Ha legközelebb lehetetlen küldetésre akar vállalkozni, akkor előbb nyomja meg a csengőt, és segítek, mielőtt még jobban összetöri magát - csengett barátságosan a nő hangja. - Clara nővér vagyok. Az éjszakát velem fogja tölteni - mondta, de amikor meglátta a férfi döbbent tekintetét a kétértelmű kijelentésen, elnevette magát. - Nem kell ijedeznie, csak én leszek az éjszakás nővér! Különben is, ahogy így elnézem, elég hasznavehetetlen, még a barátnőjének is!
- Hát, nem ez a legjobb formám - sóhajtott az író, és annak örült, hogy legalább egy jó humorú nővért kapott, aki nem torkolta le jobban a hülyesége miatt, mint ahogy megérdemelte. Figyelte, ahogy a nő határozottan, de óvatosan megemeli a lábát, és visszateszi a lábtartóra. Az előbbi akciója miatt hasogató fájdalmat érzett a bokájában, de összeszorította a fogát és szorosan markolta a takarót, hogy ne jajgasson. Azok után, hogy megmentette a nővér, nem akart nyafogni.
- Fáj? - nézett rá a nővér, és hatalmasra nagyított szemeivel éberen fürkészte.
- Magamnak köszönhetem - szűrte ki nehezen a fogai között a férfi.
- Teszek rá jeget, és hozok fájdalomcsillapítót.
Néhány perc múlva Castle már a jeges zacskók közé zárt bokáját szemlélte, miután nehezen, de lenyelte a jókora fehér tablettát.
- Mit gondol, holnap be tudják gipszelni? - kérdezte félve, mert az egyre sötétebbé váló lila foltok semmi jóval nem kecsegtették.
- Ha többet nem képzeli magát Tom Cruise-nak a Mission: Impossible-ban, akkor megvan rá az esély.
- Szereti az akciófilmeket? - húzta fel a szemöldökét csodálkozva Castle, miközben figyelte, ahogy a vérnyomásmérő mandzsettáját a karjára húzza a nővér. Szorosan feltekert kontyával és a nagy dioptriás szemüveggel inkább tudta volna elképzelni a nőt fanatikus szappanopera rajongónak, mint akciófilm kedvelőnek.
- Igen, szeretem, meg a pszicho thrillereket, a krimiket, a vígjátékokat is, de a szappanoperákat ki nem állhatom. De most ne beszéljen! - tette a mutatóujját figyelmeztetőleg a szája elé, és bekapcsolta a digitális vérnyomásmérőt.
- Na, ennyit arról, hogy mennyire vagyok jó emberismerő! - gondolta a férfi, és miközben a belepumpált levegőtől egyre szorosabbra fonódott karja köré a műszer mandzsettája, gondolatai elkalandoztak. Vajon mennyire ismeri Kate-t? Amióta a nő megnyílt előtte, és leomlott a fal, amit a szíve köré épített, mintha egy egészen más, rejtett oldalát is megmutatná neki, amiről még csak nem is gondolta, hogy létezik. Elcsodálkozott, milyen őszintén tud szeretni a nő, de ami igazán meglepte, az a szenvedélyessége, a finom női kacérság. Emlékképek villantak fel előtte, amikor egy-egy szeretkezés közben még a lélegzete is elállt Kate valamelyik mondatára, mozdulatára, vagy ötletére. Néha úgy érezte, hogy a nőnek sokkal élénkebb a fantáziája, mint neki.
- A vérnyomása rendben van, - csatolta le a mérőt Castle karjáról a nővér - de a pulzusa egy kicsit szapora. Talán az előbb átélt izgalmak okozzák - állapította meg.
Castle zavartan bólogatott, és inkább a takaróját bámulta, nehogy tekintete elárulja a fejében kavargó pajzán gondolatokat, ami a heves szívdobogást okozta.
Clara nővér elindult kifelé, de aztán megtorpant, és visszalépett az íróhoz. Felvette a széken heverő mappát, és az éjjeliszekrényre tette.
- Itt jobb helyen lesz, ha el akarja érni. Nehogy a végén leessen az ágyról! - nevetett a nő.
- Kérhetek valamit? - szólalt meg bátortalanul Castle, és bár a nő nem válaszolt, csak biztatón nézett rá, folytatta. - Maradhatna ez a ... szóval ... maradhatna ez kettőnk között?
- Ha a barátnőjére gondol, akkor nyugodt lehet, megőrzöm a titkát.
- Nem is tudja elképzelni, mit kapnék tőle, ha megtudná - sóhajtott nagyot, és hálásan nézett a nővérre.
- Legyen jó fiú, és nem lesz semmi baj - veregette meg a kezét a nővér, aztán egyedül hagyta.
Castle fogta az iratokat, és olvasni kezdte a vallomást, majd a tanúvallomásokat. A zöld fonal laboratóriumi vizsgálatánál tartott, amikor egyre nagyobbakat pislantott. Megfordult a fejében, hogy vajon miféle fájdalomcsillapítót adott neki a nővér, amitől ennyire elálmosodott. Eleinte megdörzsölgette a szemét, hogy éberebb maradjon, de egy idő után szeme csukva maradt, izmai elernyedtek, ujjai már nem tudták megtartani a papírokat, és az iratok zizegve hulltak szanaszét a földre.
Amikor felébredt, a szobában félhomály uralkodott. Néhány másodpercig élvezte a fájdalommentes mozdulatlanságot, aztán tekintete az ablakra vándorolt. Az udvaron álló tölgyfák lombja az egyik oldalon sötét árnyékba borult, a másik oldalon vöröses fénnyel világították meg a lenyugvó nap sugarai. A furcsa, szinte káprázatos színekről a középkori freskók eltúlzottnak hitt színei jutottak eszébe. Pislogás nélkül gyönyörködött a látványban, aztán hirtelen félelem hasított bele. Megfordult, és felkapta az éjjeliszekrényen heverő telefont. Megdöbbenve nézte a kijelzőn világító hatalmas számokat: 20:19. Mindjárt teljesen sötét lesz, és Kate még nem tért vissza, és nem is hívta. Rossz érzése támadt a gondolatra, hogy a nő kinn bóklászik a sűrű, sötét erdőben, ahol ki tudja milyen vadállatok vagy szörnyek merészkednek elő az éjszaka sötétjében, következő áldozatukra várva! Türelmetlenül hallgatta, ahogy kicseng a telefon, de Kate nem vette fel. A hatodik sikertelen hívás után idegesen tette le a készüléket az éjjeliszekrényre. Most vette csak észre, hogy egy lefedett tálcán ott várja a vacsorája. Hogyan alhattam el ilyen mélyen? - morgott magában, aztán felkapcsolta a feje fölötti neonlámpát. A vakító fénytől hunyorogva nézett a széken gondosan összerakott iratokra, de már esze ágában sem volt megkísérelni, hogy elérje őket. Újra felvette a telefont, és egy darabig idegesen forgatta az ujjai között, aztán Andrew Moore-t hívta.
- Ó Rick! Remélem jobban vagy! - csengett őszinte együttérzéssel az orvos hangja. - Tudok valamiben segíteni?
- Én jól vagyok, de Kate nem veszi fel a telefonját. Nem tudod véletlenül, hogy hol van? - próbálta nyugodt hangon kérdezni. Nem akart addig a rejtvényről, a könyvről és az örökségről beszélni, amíg nem tudnak biztosat, és egyenlőre nem akarta elárulni azt sem, hogy Kate visszament az erdőbe egy könyvet keresni.
- Sajnálom Rick, de nem tudom. Láttam, hogy járt a birtokon, mert a nyaraló előtt állt a kocsija, de úgy egy órája elment. Azt hittem, hogy a kórházba megy hozzád.
- Köszönöm Andrew - mondta lehangoltan, és gyorsan elbúcsúzott az orvostól. Gondolkodott. Ha Kate megtalálta volna a könyvet, biztosan hozzá vezetett volna az első útja, hogy megfejtsék a rejtvény teljes szövegét. Valószínűleg nem járt sikerrel. Az út a birtoktól a városig kb. tíz perc, és Kate egy órája elindult. Hova mehetett? Hol lehet? Miért nem veszi fel a telefonját? A kérdések egyre gyötrőbben tolultak fel az agyában, és egyre tehetetlenebbnek érezte magát, ahogy azt is, hogy az aggodalom irányítja a gondolatait. Ha New York-ban lennének, most felhívná Ryan-t és Espo-t, de itt kire számíthat? Percekig győzködte magát, hogy Kate tud vigyázni magára, sőt, fegyvere is van, de ahogy az udvar tölgyeit lassan beborította a sötétség, úgy hatalmasodott el rajta a félelem. Ránézett a telefonra, és elhatározásra jutott. A seriff számát hívta. Amíg a kicsengés monoton búgását hallgatta, arra gondolt, ha Kate-nek nincs semmi baja, ő meg rémületében mozgósítja a kisváros egész rendőrségét, akkor a nő hetekig ezzel fogja szekálni, de ez sem érdekelte. Biztonságban akarta tudni.
- Green seriff - hallotta meg az ismerős hangot.
- Richard Castle vagyok - mutatkozott be, és hirtelen nem is tudta, hogy kezdjen bele a mondanivalójába úgy, hogy ne nézze paranoiás idiótának a férfi.
- Segíthetek? Valami baj van?
- Nem is tudom, de segítenie kell. Beckett nyomozó eltűnt - nyögte ki nehezen, és olyan feszülten várta a seriff reakcióját, hogy azt sem vette észre, hogy kinyílt a szoba ajtaja.
- Khm ...
Castle a torokköszörülést meghallva az ajtó felé fordította a szemét, és elakadt a szava.
- A vérnyomása rendben van, - csatolta le a mérőt Castle karjáról a nővér - de a pulzusa egy kicsit szapora. Talán az előbb átélt izgalmak okozzák - állapította meg.
Castle zavartan bólogatott, és inkább a takaróját bámulta, nehogy tekintete elárulja a fejében kavargó pajzán gondolatokat, ami a heves szívdobogást okozta.
Clara nővér elindult kifelé, de aztán megtorpant, és visszalépett az íróhoz. Felvette a széken heverő mappát, és az éjjeliszekrényre tette.
- Itt jobb helyen lesz, ha el akarja érni. Nehogy a végén leessen az ágyról! - nevetett a nő.
- Kérhetek valamit? - szólalt meg bátortalanul Castle, és bár a nő nem válaszolt, csak biztatón nézett rá, folytatta. - Maradhatna ez a ... szóval ... maradhatna ez kettőnk között?
- Ha a barátnőjére gondol, akkor nyugodt lehet, megőrzöm a titkát.
- Nem is tudja elképzelni, mit kapnék tőle, ha megtudná - sóhajtott nagyot, és hálásan nézett a nővérre.
- Legyen jó fiú, és nem lesz semmi baj - veregette meg a kezét a nővér, aztán egyedül hagyta.
Castle fogta az iratokat, és olvasni kezdte a vallomást, majd a tanúvallomásokat. A zöld fonal laboratóriumi vizsgálatánál tartott, amikor egyre nagyobbakat pislantott. Megfordult a fejében, hogy vajon miféle fájdalomcsillapítót adott neki a nővér, amitől ennyire elálmosodott. Eleinte megdörzsölgette a szemét, hogy éberebb maradjon, de egy idő után szeme csukva maradt, izmai elernyedtek, ujjai már nem tudták megtartani a papírokat, és az iratok zizegve hulltak szanaszét a földre.
Amikor felébredt, a szobában félhomály uralkodott. Néhány másodpercig élvezte a fájdalommentes mozdulatlanságot, aztán tekintete az ablakra vándorolt. Az udvaron álló tölgyfák lombja az egyik oldalon sötét árnyékba borult, a másik oldalon vöröses fénnyel világították meg a lenyugvó nap sugarai. A furcsa, szinte káprázatos színekről a középkori freskók eltúlzottnak hitt színei jutottak eszébe. Pislogás nélkül gyönyörködött a látványban, aztán hirtelen félelem hasított bele. Megfordult, és felkapta az éjjeliszekrényen heverő telefont. Megdöbbenve nézte a kijelzőn világító hatalmas számokat: 20:19. Mindjárt teljesen sötét lesz, és Kate még nem tért vissza, és nem is hívta. Rossz érzése támadt a gondolatra, hogy a nő kinn bóklászik a sűrű, sötét erdőben, ahol ki tudja milyen vadállatok vagy szörnyek merészkednek elő az éjszaka sötétjében, következő áldozatukra várva! Türelmetlenül hallgatta, ahogy kicseng a telefon, de Kate nem vette fel. A hatodik sikertelen hívás után idegesen tette le a készüléket az éjjeliszekrényre. Most vette csak észre, hogy egy lefedett tálcán ott várja a vacsorája. Hogyan alhattam el ilyen mélyen? - morgott magában, aztán felkapcsolta a feje fölötti neonlámpát. A vakító fénytől hunyorogva nézett a széken gondosan összerakott iratokra, de már esze ágában sem volt megkísérelni, hogy elérje őket. Újra felvette a telefont, és egy darabig idegesen forgatta az ujjai között, aztán Andrew Moore-t hívta.
- Ó Rick! Remélem jobban vagy! - csengett őszinte együttérzéssel az orvos hangja. - Tudok valamiben segíteni?
- Én jól vagyok, de Kate nem veszi fel a telefonját. Nem tudod véletlenül, hogy hol van? - próbálta nyugodt hangon kérdezni. Nem akart addig a rejtvényről, a könyvről és az örökségről beszélni, amíg nem tudnak biztosat, és egyenlőre nem akarta elárulni azt sem, hogy Kate visszament az erdőbe egy könyvet keresni.
- Sajnálom Rick, de nem tudom. Láttam, hogy járt a birtokon, mert a nyaraló előtt állt a kocsija, de úgy egy órája elment. Azt hittem, hogy a kórházba megy hozzád.
- Köszönöm Andrew - mondta lehangoltan, és gyorsan elbúcsúzott az orvostól. Gondolkodott. Ha Kate megtalálta volna a könyvet, biztosan hozzá vezetett volna az első útja, hogy megfejtsék a rejtvény teljes szövegét. Valószínűleg nem járt sikerrel. Az út a birtoktól a városig kb. tíz perc, és Kate egy órája elindult. Hova mehetett? Hol lehet? Miért nem veszi fel a telefonját? A kérdések egyre gyötrőbben tolultak fel az agyában, és egyre tehetetlenebbnek érezte magát, ahogy azt is, hogy az aggodalom irányítja a gondolatait. Ha New York-ban lennének, most felhívná Ryan-t és Espo-t, de itt kire számíthat? Percekig győzködte magát, hogy Kate tud vigyázni magára, sőt, fegyvere is van, de ahogy az udvar tölgyeit lassan beborította a sötétség, úgy hatalmasodott el rajta a félelem. Ránézett a telefonra, és elhatározásra jutott. A seriff számát hívta. Amíg a kicsengés monoton búgását hallgatta, arra gondolt, ha Kate-nek nincs semmi baja, ő meg rémületében mozgósítja a kisváros egész rendőrségét, akkor a nő hetekig ezzel fogja szekálni, de ez sem érdekelte. Biztonságban akarta tudni.
- Green seriff - hallotta meg az ismerős hangot.
- Richard Castle vagyok - mutatkozott be, és hirtelen nem is tudta, hogy kezdjen bele a mondanivalójába úgy, hogy ne nézze paranoiás idiótának a férfi.
- Segíthetek? Valami baj van?
- Nem is tudom, de segítenie kell. Beckett nyomozó eltűnt - nyögte ki nehezen, és olyan feszülten várta a seriff reakcióját, hogy azt sem vette észre, hogy kinyílt a szoba ajtaja.
- Khm ...
Castle a torokköszörülést meghallva az ajtó felé fordította a szemét, és elakadt a szava.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése