Változatok egy témára 5/76

Elszánt tekintettel fordult előre és nézett ki a szélvédőn, aztán olyan erővel taposott a gázba, hogy a mellette ülő férfi teste tehetetlenül préselődött az ülésbe.  

Clara nővér kilépett a nővérek számára kialakított pihenőből. Eseménytelenül és csendesen telt az éjszakai műszakja, de lassan hajnalodott, és hogy nyugodt szívvel adja át betegeit a váltáskor érkező munkatársának, ilyenkor mindig körbejárt az osztályon. Az író szobájához ment először. Elmosolyodott, ahogy a két emberre gondolt. Mivel beleegyezett, hogy a nyomozónő itt töltse az éjszakát, nem tudta, mi vár rá, és nem szeretett volna megzavarni valami intim pillanatot, ezért lassan nyitotta ki az ajtót, és óvatosan bekémlelt, mielőtt belépett volna. Az rolón még nem tudtak áttörni a felkelő nap sugarai, de a hajnali derengésben hamar észrevette, hogy a nő ágya üres. - Talán a mosdóban van, vagy elbóbiskoltam a pihenőben, és nem vettem észre, hogy elment - gondolta. Felkapcsolta az üres ágy feletti éjjeli lámpát. A nő utcai ruhái a széken voltak összehajtogatva, ezért a mosdó felé nézet, de az ajtó alól nem szűrődött ki fény. Összeráncolta szépen ívelt szemöldökét, és benyitott a mosdóba. Néhány másodpercig elgondolkodva nézett körbe, aztán sóhajtott egyet. Sosem értette a nagyvárosi emberek gondolkodását, a hírességekét meg még annyira sem. Odalépett a beteghez, aki mozdulatlanul feküdt az ágyban. Túl sápadtnak látta a gyér lámpafényben, ezért finoman a homlokára tette a kezét. Megállapította, hogy nincs láza, de valami mégsem tetszett neki. Egy kicsit még álldogált az ágy mellett azon töprengve, hogy miért akarhatott itt aludni a nyomozónő, ha néhány óra múlva meg elmegy, amikor tudatosult benne, hogy mi nyugtalanította: az író túl lassan lélegzett. Gyengéden megrázta a férfi vállát, de nem reagált rá, úgyhogy erősebben kezdte rázogatni, miközben a nevén szólongatta, de semmi nem történt. Megijedt. Az írónak fel kellett volna ébredni, a nő meg eltűnt, ráadásul lehet, hogy pizsamában. Zakatoló szívvel tette ujjait a beteg nyakára, és megkönnyebbülten sóhajtott, amikor megérezte a lassú, de jól érezhető lüktetést. Kirohant a nővérpulthoz, és felkapott egy kis lámpát, majd visszarohant, felhúzta a férfi szemhéját, és az éles fénnyel belevilágított a szemébe. A pupilla összehúzódott, bár a nővérnek úgy tűnt, lassabban, mint ahogy normális lett volna. Nem tétovázott, azonnal hívta az ügyeletes orvost. Dr. Miller álmatagon tápászkodott fel az orvosi szoba kanapéjáról. Amikor meghallotta a nővér sürgető hangját, azt hitte, talán kisebb baleset ért valakit az éjszakában, és össze kell varrnia egy sebet, de amikor meglátta a nő gondterhelt arcát, érezte, hogy valami komolyabbról van szó. Álmossága azonnal szertefoszlott, amikor a nővér kiejtette a beteg nevét, és beszámolt a megfigyeléseiről. Elég érthetetlen volt a történet, és látta a nővér tekintetében, hogy nem is tudja, hogy milyen jelentőséget tulajdonítson a körülményeknek, de ez az orvost nem is nagyon érdekelte. Neki a betegre kell vigyázni, ráadásul egy ismert, világhírű íróra. Nem engedheti meg, hogy valami galiba legyen, mert az nem tenne jót sem a kórház hírnevének, sem a saját karrierjének, ezért felkapta a fonendoszkópját, és azonnal rohant a nővér után. Felkapcsolták a villanyt, megpróbálták újra felébreszteni a beteget, de nem jártak sikerrel. Az orvos is megnézte a pupillareflexet, aztán lehúzták Castle-ről a hálóinget, és a fonendoszkóppal figyelmese meghallgatta a szívverését. Dr. Miller kihúzta füléből a műszert, és magában összegezte a tapasztaltakat.

- Mit kapott az este? - kérdezte, de szemét nem vette le a betegről.

- Csak egy fájdalomcsillapítót, de azt korábban is kapott, és nem utalt semmi arra, hogy esetleg rosszul reagálna rá - válaszolt a nővér.

- Ez itt mi? - hajolt közelebb Castle lábához az orvos, és egy apró, vörös foltra mutatott az író combján. - Olyan, mint egy tűszúrás helye.

- Kapott vérhigítót, de annak nem szabadna már meglátszani - mondta hitetlenkedve a nővér, és megigazította a szemüvegét, hogy jobban lásson. - Ez az! - bökött egy alig látható szúrásnyomra a gyulladt, piros folttól kicsit lejjebb. - Biztos, hogy nem mi szúrtuk meg ilyen durván - bizonygatta a nővér határozottan, mint aki kikéri magának még a feltételezést is, hogy ilyen barbár módon végeznék a munkájukat. 

- Olyan, mintha benyugtatózták volna - töprengett az orvos. - Mit is mondott? Hol van a nyomozónő? 
- Fogalmam sincs. A ruhája itt van, a pizsamája viszont nincs. Olyan, mintha hajnalok hajnalán lelépett volna - tárta szét értetlenül a nő a kezét.
- Pizsamában? - fordult a nővér felé az orvos. Látszott rajta a nyugtalanság. Ez az egész helyzet érthetetlen és rendkívül különös volt. - Értesítem a seriffet, beszámolok neki a történtekről. Maga vegyen vért, én berendelem Vivient a laborba. Mr. Castle-t tegye monitorra! Tudni akarom, változik-e a vérnyomása, pulzusa, szívritmusa - adta ki határozottan az utasítást a nővérnek, aki bólintott, és már ment is a vérvételhez szükséges felszerelésért.
Néhány perc múlva a szobába visszatért az orvos, és miután Clara nővér végzett a vérvétellel, infúziót kötött az író vénájába. Éppen beállította a sóoldat csepegésének sebességét, amikor üres ágyon elkezdett csörögni egy telefon. Tanácstalanul nyúlt érte, aztán felvette.
- Beckett nyomozó? - hallotta meg a seriff hangját.
- Dr. Miller vagyok. A nyomozó telefonja itt van a kórházban, Mr. Castle szobájában - mondta az orvos. - Baj van, seriff?
- Az biztos, hogy a nyomozó nem önszántából ment el. Most beszéltem a hotel recepciósával. Beckett nyomozó szobájába valaki be akart törni az éjszaka, utána ment a kórházba. 
- Itt van a fegyvere is - szólalt meg az orvos, aki csak most vette észre az ágy végén heverő pisztolyt.
- Akkor baj van - állapította meg a seriff. - Odaküldök egy embert Mr. Castle szobája elé.  

Kate behajtott a birtokra, és megállt az út végén. 
- Ha rá akar szedni ...
- Tudom mi a tét - vágott Thomas szavába, és elindult az ösvényen a tó felé. A férfi egy lépésnyi távolságból követte. Amikor a partra értek Kate megállt. Eltökélt volt. Érezte, hogy egy lapra kell feltennie mindent. Csak akkor van esélye, ha megtöri a férfit, és beláttatja vele, hogy lehetetlent kér.
- Itt van a tónál? - fogta meg a karját a férfi, és erősen megszorította. 
Kate most érzett először kegyetlenséget a férfiban, ráadásul izgatottá és türelmetlenné vált.
- Igen. Most már maga is elárulhatja, hol van az ellenanyag - próbálkozott Beckett.
- Maga is hülyének néz? - kiabált Thomas, miközben hadonászott a kezében levő késsel, és már remegett idegességében.
- Nem tartom hülyének, de most rosszul döntött - nézett meggyőzően egyenesen a férfi szemébe Kate, miközben minden idegszálával azon volt, hogy fenntartsa a nyugodtság látszatát, és legyőzze teste remegését. -  Mondtam, hogy nem tudja megszerezni a kincset, vagy akár mi is az az örökség. 
- Üljön le! - üvöltötte hirtelen a férfi. - Nem hallja?
Kate-et meglepte a parancs, de nem akarta hergelni a férfit, ezért leült a fűbe. Rossz előérzete volt. Thomas taktikát változtatott, és ez semmi jót nem ígért. Egy percig szótlanul figyelte az előtte álló férfit. Látszott rajta, hogy átgondolja a dolgokat, és Kate azt is megfigyelte, hogy a dühe elszállt, és egyre nyugodtabb lett. Egyszer csak fogta magát, és néhány méterre tőle, leült vele szemben.
- Mit akar? - fúrta kutató tekintetét Kate a rideg szemekbe.
- Várunk. Nekem van időm. És magának?