Változatok egy témára 5/79

- Akkor most te vagy a királyfi, én meg Csipkerózsika? - szólalt meg rekedt hangon, és résnyire nyitott szemhéjai között huncut fény csillant bágyadt, kék szemeiben. 

Kate megremegett a hang hallatán, mert hirtelen nem tudta, hogy a képzelete játszik vele, vagy valóban Castle hangját hallotta. Reménykedve nyitotta ki a szemét, és amikor meglátta a férfi pajkos tekintetét, elárasztotta a boldog megkönnyebbülés.

- Óh, Castle! - szakadt ki tüdejéből a hangos sóhaj, aztán átölelte, és a fülébe suttogta: - Ne csinálj velem még egyszer ilyet!

- Most sem én akartam - mondta a férfi álmatagon, miközben azon igyekezett, hogy szemeit nyitva tudja tartani.

Kate a két tenyerébe fogta Castle arcát, és az elnehezülő szemhéjak között éppen csak látszó kék szemekbe nézett. Ekkor döbbent rá, hogy egy nap alatt kétszer is majdnem elveszítette a férfit, akit mindennél jobban szeret, és akinek ezt még soha nem mondta el.

Villámként hasított bele a felismerés, hogy ha tragédia történt volna, azzal a tudattal kellene leélnie az életét, hogy nem mondta meg Castle-nek, hogy mit érez iránta. Tudta, hogy eljött az idő. Nyelt egyet, aztán vett egy nagy levegőt.

- Szeretlek - tört fel belőle megkönnyebbülést hozva az egyszavas vallomás. Egy másodpercre csillogó tekintetük összefonódott, aztán Castle szemhéjai lecsukódtak.

Kate elbizonytalanodva törölte le a szeme sarkából útnak induló könnycseppet, miközben fürkészte a férfi arcát, hogy vajon eljutott-e a tudatáig az oly fontos, és olyan nehezen kimondott szó. Felidézte a kék szemekben kigyúló ragyogást, aztán meglátta a Rick szája sarkában bujkáló mosolyt, és már nem voltak kétségei. Mintha négy év szorongása tűnt volna tova egy pillanat alatt. Újra megsimogatta a férfi arcát, mintha nem tudna betelni vele, aztán letörölte a boldogság könnyeit, és elindult az orvosi szoba felé.

Dr. Millernek nem kellett médiumnak lennie ahhoz, hogy kitalálja mi történt, mert a szobába lépő nyomozónő csak úgy ragyogott! Miután Kate megbeszélte az orvossal a további teendőket, felhívta a seriffet. Egyrészt tudni akarta, hogy áll a nyomozás, másrészt be akart számolni neki a rejtvény megfejtéséről és Castle feltételezéséről, miszerint az örökség egy víz alatti barlangban van a tóban. Amint a seriff felvette a telefont, az író állapotáról érdeklődött, és őszinte öröm csendült a hangjában a jó hír hallatán, hogy magához tért a beteg. Megbeszélték, hogy délben bejön a seriff a kórházba.

Kate visszament a kórterembe, de mivel Castle édesdeden aludt, gyorsan lezuhanyozott és felöltözött. Közben Helen nővér levette az érzékelőket Rick mellkasáról és a mutatóujjáról, leszerelte az infúziót és leragasztotta a kanül helyét a férfi karján.

- Valami baj van? - kérdezte Kate, amikor észrevette, hogy a nővér tanácstalanul álldogál az ágy mellett.

- Nem, nincs baj, csak azon töprengtem, hogy addig kellett volna beadnom a vérhigító injekciót, amíg mélyen aludt, akkor nekem nem kellett volna harcolnom, neki pedig nem kellett volna félni. Már mindegy - legyintett lemondóan. - Mondta a doktor úr, hogy délután begipszelik a lábát, és holnap már el is hagyhatja a kórházat - csicseregte vidáman a nővér.

- Igen. Végül minden rendbe jött - mosolygott vissza rá Kate, miközben arra gondolt, mennyivel másképp gondol a Rick-kel való kapcsolatára most, mint amikor ideérkeztek. Úgy érezte, azzal, hogy kimondta az előbb azt a bizonyos szót, új időszámítás kezdődik az életükben.

A délelőtt eseménytelenül telt. Időnként az orvos megnézte Castle-t, Kate pedig szunyókált egy kicsit az üres ágyon. Délben megérkezett a seriff, aki beszámolt arról, hogy Thomas Jackson részletes beismerő vallomást tett, ami azonban újabb kérdéseket vetett fel benne, amire válaszokat keres. Kate figyelte a férfi élénk  tekintetét, ahogy feldolgozza magában az új ismereteket, amiket megosztott vele a nő. A hagyaték záradékának szövegét a seriff is ismerte, sőt azt is tudta, hogy Karl May könyvében, Az ezüst tó kincsében van elrejtve a megoldás, de a rejtjelezett könyvet Charles Moore eltüntette, ezért nem értették Thomas miért feltételezte, hogy Beckett és Castle ismerik az örökség helyét. Kate magyarázata viszont új megvilágításba helyezte a fiú vallomását. 

Miután Kate a történet végére ért, a seriff hallgatott egy percig. 

- Maga mit gondol? Valóban lehetett egy titkos barlang, ami a földrengéskor lesüllyedt, és a víz felszíne alá került a bejárata? - kérdezte, közben szürke szemével Beckett arcát kutatta.

- Úgy gondolom, igen - mondta Kate, miközben állta a fürkésző tekintetet. Maga sem értette, miért ejtette ki olyan bátran a szavakat, holott egy napja, még egyáltalán nem volt biztos benne. - Talán elkezdtem hinni a kincs létezésében? - töprengett magában, aztán mosolyogva megállapította, hogy nem a kincs létezésében hisz, hanem Castle logikájában és megérzésében. 

- Hozatok búvárokat - állt fel a férfi, de amikor Kate szólásra nyitotta a száját, felemelte a mutatóujját. - Szeretném, ha maguk is ott lennének, ezért holnapra szervezem az akciót, hogy Mr. Castle is ott lehessen, elvégre nélküle nem oldódott volna meg a rejtvény - kacsintott a meglepetten toporgó nőre, aztán a fejébe nyomta a kalapját, és kilépett a szobából.

Kate az ebédet is megette, és már legalább egy órája szorongatta a férfi kezét, és ahogy figyelte az egyenletesen emelkedő-süllyedő mellkasát, az az rossz érzése támadt, hogy Castle túl régóta alszik.

- Jobban szeretem, amikor mosolyogsz - hallotta meg a halk, reszelős hangot, és abban a pillanatban hatalmas mosoly terült szét az arcán. Castle még mindig lassan és kicsiket pislantott, de tekintete élénken ragyogott a nőre. 

- Azt hittem, már megint Csipkerózsikát játszol - évődött Kate, és mivel hallotta a férfi hangján, hogy kiszáradt a szája, megemelte a fejét, és óvatosan megitatta.

- Hát, a csókos részt szerettem - mosolyodott el Castle, és Kate megnyugodva látta, ahogy egyre inkább visszatér bele az élet.

- Azt én is - húzta fel a szemöldökét kihívóan, aztán állított az ágy dőlésszögén, hogy Rick ülő helyzetbe kerüljön.

- Mi történt? - kérdezte a férfi, és bár tekintete élénken csillogott, még mindig nagyokat pislantott.

- Thomas Jackson, a pincérfiú akarta megszerezni a kincsedet.

- Komolyan? A pincérfiú? - hitetlenkedett. - Ha csak ekkora fordulatot bírnék kihozni a könyveimben egy ilyen sztoriból, akkor a híd alatt kellene laknom, Alexis-t az anyja nevelhetné, anyámnak meg muszáj lenne egy lovagot találni, aki befogadja. No meg ha nem lennék gazdag és sikeres, akkor veled sem találkozhattam volna.

- Castle! Nekem nem számít, hogy gazdag és sikeres vagy! - hőkölt hátra Kate kicsit sértődötten.

- Tudom, de ha nem lennék az, akkor nem ismerném személyesen a polgármestert, és nem akaszkodhattam volna a nyakadba.

- Ez igaz - enyhült meg a nő, aztán elmesélte az egész éjszakát Castle felébredéséig. Zavartan abbahagyta a történetet. Nem tudta, hogy a férfi valóban hallotta-e azt a szót, ezért inkább hallgatott.

Rick megérezte a nő hangulatváltozását, és azt is sejtette, hogy mi idézte elő. Megszorította a kezét, és jelentőségteljesen a szemébe nézett.

- Köszönöm Kate!

A nő zavarában lepillantott, aztán újra a szerelemtől ragyogó kék szemekbe nézett, aztán odahajolt a férfihoz, átölelte és gyengéden megcsókolta. Ez a csók más volt, mint az eddigiek közül bármelyik. Ez a jövő záloga volt, az összetartozás csókja.

- Én is szeretlek - suttogta a férfi, és boldogan ölelte magához Kate-t. 
- Ó! Látom felébredt! - szólalt meg a szobába lépő nővér, aki azonnal meg is torpant az elé táruló megható látványtól.

Kate és Castle most nem rebbentek szét, mint oly sokszor hasonló helyzetben, hanem lassan, egymást megsimítva szakították meg a csókot és az ölelést, és boldogan mosolyogva fordultak a nővér felé.

- Igen, felébredtem - vigyorodott el diadalittasan a férfi, mintha ez az ő érdeme lenne.

- Rendben, akkor mindjárt visszajövök a gyógyszerrel - pislantott Kate felé Helen nővér. - Szólok a doktor úrnak is, hogy kezdődhet a gipszelés.

- Mesélj tovább! - dőlt hátra Rick, mint egy kisfiú, aki türelmetlenül várja az esti meséjét. - Mi lett a kinccsel?

Kate fején most át sem futott olyan gondolat, hogy megviccelje az írót, hogy a a seriff búvárjai már lemerültek, és nem találtak semmit. Nézte az izgalommal és várakozással teli ragyogó tekintetet.

- Csak nem képzeled, hogy nélküled indul a kincskeresés? - kacsintott mosolyogva a férfira. - De előbb még túl kell élned Helen nővért, Indiana Jones!