- Maga az? - nézett döbbenten az éberen figyelő férfi szemébe, miközben érezte, hogy a kés erősebben nyomódik a derekához.
Castle egyre nehezebben emelte fel szemhéját egy-egy pislogás után. Amikor becsukódott a szoba ajtaja, próbált a nővérhívó gomb után nyúlni, de olyan ólmos fáradtság lett úrrá rajta, hogy képtelen volt felemelni a kezét. Tudta, hogy hiába erőlködik, akaratát lassan legyőzi a méreg. Becsukta a szemét, és az futott át az agyán, hogy fel kellett volna hívnia Alexis-t és az édesanyját, hogy megmondja nekik, mennyire szereti őket, aztán Kate-re gondolt. Beckett okos, erős, leleményes. Feltétel nélkül megbízott benne. Meg fogja találni a megoldást, és visszajön hozzá. A gondolat megnyugtatta és minden addigi félelme elszállt. Már nem tudta kinyitni a szemét, teste elernyedt, légzése és szívdobogása lelassult, és néhány másodperccel később elaludt.
- Nem rám számított, ugye? Siessen! Elég a csodálkozásból! - A fiatal férfi szemében először a káröröm fénye csillant, aztán egy pillanat alatt rideggé és céltudatossá vált a tekintete, és élesen csattant a hangja.
Kate agya zakatolt, miközben lefelé haladtak az elhagyatott lépcsőházban. Hát ezért volt olyan ismerős a hangja! Talán azért nem ismerte fel, mert akkor egészen más hangsúllyal beszélt, mint most. Miért is nem gondolt a pincérfiúra, aki szinte a birtokon nőtt fel az apja vendéglőjében, ismert mindenkit, bejáratos volt a nyaralókba. A Moore család szinte családtagként nézett rá, és mindenki a bizalmába fogadta a kedves mosolyú, udvarias, közvetlen, de nem tolakodó fiút, aki egy idő után többet tudott róluk, mint ők egymásról. Már amikor először találkoztak megállapította, hogy jó megfigyelő, éles eszű fiatalember, de arra nem gondolt, hogy az eszét ellenük fogja fordítani egyszer. Kiértek az utcára, és próbált eltávolodni a férfitől, mert a derekába fúródó kés hegye egyre kellemetlenebbül nyomta, szinte már átlyukasztotta a pólóját.
- A kocsihoz! - lökött Katen váratlanul egy jókorát, amitől az majdnem orra bukott.
A nyomozó felnézett, és meglepve látta meg Jasper sáros dzsipjét. Azon gondolkodott, vajon a fiú ellopta az autót, hogy Jasper-re terelje a gyanút, vagy szövetkezett vele, és két ellenfélre kell számítania. A kocsi üres volt. Egyedül van - állapította meg Beckett. Már csak azt kell kitalálnia, hogyan szerezze meg a méreg ellenszerét. Szerette volna feltételezni, hogy a férfi blöffölt a méreggel, de nem akart három óra múlva azzal szembesülni, hogy tévedett. Az apja órájára nézett. Úgy tűnt, mintha a másodpercmutató kétszer olyan gyorsan ugrana egyik vonalról a másikra, mint szokott.
- Maga vezet! - lóbálta meg a kulcsot a férfi a nő orra előtt. - Az író élete a kezemben van, ne felejtse el! - mondta, aztán elvette a kést Beckett hátától, és az autó másik oldalára indult.
Kate dühösen szorította kezében a kulcsot, aztán beült az autóba. Nem tehetett mást. Tehetetlennek érezte magát, ráadásul a férfi egyre nyugodtabban és magabiztosabban viselkedett, és ez nehezebbé teszi a helyzetét. Egy ideges, zavart elkövető gyakrabban hibázik.
- Hogy hívják? - kérdezte, miközben indított, mivel sem az apja bemutatkozott, amikor a vendéglő teraszán beszélgettek, de a fiú nem.
- Miért érdekli? Én csak egy pincér fiú vagyok, aki körülugrálja a gazdagokat, kedvesen mosolyog és hajlong, teljesíti minden kívánságukat. Nem mindegy hogy hívnak?
- Nem, nem mindegy. Szeretném megszólítani - nézett oldalra Kate vezetés közben. Hallotta a férfi hangján a keserűséget, és most már az arcán is látta. Az indíték tehát megvan - gondolta Kate. - Gazdagságra vágyik, és megalázónak tartja, hogy kiszolgáljon olyan embereket, akiknek több jutott az életben, mint neki, így hát elveszi tőlük azt, ami szerinte neki jár. Bármi áron.
- Thomas. A nevem Thomas Jackson.
Kikanyarodtak a városból, és már az erdő szegélyezte kacskaringós úton haladtak, amikor Kate úgy érezte, hogy ideje taktikát váltania. Fékezett, és megállt az út szélén.
- Mit csinál? - förmedt rá idegesen Thomas.
- Tudnia kell, hogy meg tudom mutatni, hogy szerintünk hol van a Moore család öröksége, de nem tud hozzáférni.
- Mi az, hogy nem tudok hozzáférni? - lett egyszeriben ideges a férfi hangja.
- Olyan helyen van, ahova nem tud bemenni. Thomas! Akármi is van a leírt helyen, nem tudja megszerezni. Legalábbis ennyi idő alatt nem - mondta komoly, nyugodt hangon Kate.
- Ho-hó! Ezt csak most találta ki - dőlt hátra a férfi elégedetten, mint aki büszke rá, hogy őt nem lehet rászedni, de Beckett látta az elbizonytalanodást a kényszeredett mosolyra húzódó szájból.
- Nem blöffölök. - Kate őszintén, pislogás nélkül nézett a férfi szemébe.
- Miért nem mondta a kórházban?
- Maga Castle torkára nyomta a kést, utána meg nekem szegezte. Mégis, hogyan mondtam volna el? Még annyira sem hitt volna nekem, mint most.
Thomas hallgatott. Összeszorított szájjal gondolkodott, aztán gyanakvó tekintetét Kate-re szegezte.
- Mondja meg, hol a kincs!
- Hát nem érti? - kiáltott fel mérgesen Beckett. - Az sem biztos, hogy van ott egyáltalán valami! Miért hiszi, hogy valami kincsesládikóról írt az öreg Moore?
- Hol van? - tette fel újra akérdést a férfi, de most hangja rideg volt, arca elszántságot tükrözött.
- Addig nem árulom el, amíg meg nem mutatja, hogy magánál van az ellenszer - alkudozott keményen Kate.
- Megkapja, ha meglesz a kincs.
- Nem, nem! - rázta meg a fejét a nő. - Biztosítékot kell adnia. Vagy az a szándéka, hogy miután elárulom a helyszínt, megöl? Ha Castle és én, így is, úgy is meghalunk, ugyan miért beszélnék?
- Nem ölöm meg - vágta rá Thomas, de Beckett érezte, hogy elbizonytalanodott. - Két óra múlva megmondom hol az ellenszer. Akkor már nem velem fog foglalkozni, hanem rohanni fog a barátjához, nekem pedig lesz elég időm, hogy lelépjek.
- Szóval nincs magánál az ellenszer?
Kate úgy érezte, hogy Thomas hazudik. Vagy nála van a szer, vagy egyáltalán nem is létezik. Meghűlt benne a vér. Ha valóban mérget adott Rick-nek, és nincs ellenszer ... Tudta, hogy csak akkor van esélye annak a nagyszerű férfinak az életben maradásra, akit igaz szerelemmel szeretett, ha nem engedi eluralkodni a szívére telepedő félelmet. Hideg fejjel kell gondolkodnia ahhoz, hogy megtörje Thomas-t. Döntött. Elszánt tekintettel fordult előre és nézett ki a szélvédőn, aztán olyan erővel taposott a gázba, hogy a mellette ülő férfi teste tehetetlenül préselődött az ülésbe.
Kate agya zakatolt, miközben lefelé haladtak az elhagyatott lépcsőházban. Hát ezért volt olyan ismerős a hangja! Talán azért nem ismerte fel, mert akkor egészen más hangsúllyal beszélt, mint most. Miért is nem gondolt a pincérfiúra, aki szinte a birtokon nőtt fel az apja vendéglőjében, ismert mindenkit, bejáratos volt a nyaralókba. A Moore család szinte családtagként nézett rá, és mindenki a bizalmába fogadta a kedves mosolyú, udvarias, közvetlen, de nem tolakodó fiút, aki egy idő után többet tudott róluk, mint ők egymásról. Már amikor először találkoztak megállapította, hogy jó megfigyelő, éles eszű fiatalember, de arra nem gondolt, hogy az eszét ellenük fogja fordítani egyszer. Kiértek az utcára, és próbált eltávolodni a férfitől, mert a derekába fúródó kés hegye egyre kellemetlenebbül nyomta, szinte már átlyukasztotta a pólóját.
- A kocsihoz! - lökött Katen váratlanul egy jókorát, amitől az majdnem orra bukott.
A nyomozó felnézett, és meglepve látta meg Jasper sáros dzsipjét. Azon gondolkodott, vajon a fiú ellopta az autót, hogy Jasper-re terelje a gyanút, vagy szövetkezett vele, és két ellenfélre kell számítania. A kocsi üres volt. Egyedül van - állapította meg Beckett. Már csak azt kell kitalálnia, hogyan szerezze meg a méreg ellenszerét. Szerette volna feltételezni, hogy a férfi blöffölt a méreggel, de nem akart három óra múlva azzal szembesülni, hogy tévedett. Az apja órájára nézett. Úgy tűnt, mintha a másodpercmutató kétszer olyan gyorsan ugrana egyik vonalról a másikra, mint szokott.
- Maga vezet! - lóbálta meg a kulcsot a férfi a nő orra előtt. - Az író élete a kezemben van, ne felejtse el! - mondta, aztán elvette a kést Beckett hátától, és az autó másik oldalára indult.
Kate dühösen szorította kezében a kulcsot, aztán beült az autóba. Nem tehetett mást. Tehetetlennek érezte magát, ráadásul a férfi egyre nyugodtabban és magabiztosabban viselkedett, és ez nehezebbé teszi a helyzetét. Egy ideges, zavart elkövető gyakrabban hibázik.
- Hogy hívják? - kérdezte, miközben indított, mivel sem az apja bemutatkozott, amikor a vendéglő teraszán beszélgettek, de a fiú nem.
- Miért érdekli? Én csak egy pincér fiú vagyok, aki körülugrálja a gazdagokat, kedvesen mosolyog és hajlong, teljesíti minden kívánságukat. Nem mindegy hogy hívnak?
- Nem, nem mindegy. Szeretném megszólítani - nézett oldalra Kate vezetés közben. Hallotta a férfi hangján a keserűséget, és most már az arcán is látta. Az indíték tehát megvan - gondolta Kate. - Gazdagságra vágyik, és megalázónak tartja, hogy kiszolgáljon olyan embereket, akiknek több jutott az életben, mint neki, így hát elveszi tőlük azt, ami szerinte neki jár. Bármi áron.
- Thomas. A nevem Thomas Jackson.
Kikanyarodtak a városból, és már az erdő szegélyezte kacskaringós úton haladtak, amikor Kate úgy érezte, hogy ideje taktikát váltania. Fékezett, és megállt az út szélén.
- Mit csinál? - förmedt rá idegesen Thomas.
- Tudnia kell, hogy meg tudom mutatni, hogy szerintünk hol van a Moore család öröksége, de nem tud hozzáférni.
- Mi az, hogy nem tudok hozzáférni? - lett egyszeriben ideges a férfi hangja.
- Olyan helyen van, ahova nem tud bemenni. Thomas! Akármi is van a leírt helyen, nem tudja megszerezni. Legalábbis ennyi idő alatt nem - mondta komoly, nyugodt hangon Kate.
- Ho-hó! Ezt csak most találta ki - dőlt hátra a férfi elégedetten, mint aki büszke rá, hogy őt nem lehet rászedni, de Beckett látta az elbizonytalanodást a kényszeredett mosolyra húzódó szájból.
- Nem blöffölök. - Kate őszintén, pislogás nélkül nézett a férfi szemébe.
- Miért nem mondta a kórházban?
- Maga Castle torkára nyomta a kést, utána meg nekem szegezte. Mégis, hogyan mondtam volna el? Még annyira sem hitt volna nekem, mint most.
Thomas hallgatott. Összeszorított szájjal gondolkodott, aztán gyanakvó tekintetét Kate-re szegezte.
- Mondja meg, hol a kincs!
- Hát nem érti? - kiáltott fel mérgesen Beckett. - Az sem biztos, hogy van ott egyáltalán valami! Miért hiszi, hogy valami kincsesládikóról írt az öreg Moore?
- Hol van? - tette fel újra akérdést a férfi, de most hangja rideg volt, arca elszántságot tükrözött.
- Addig nem árulom el, amíg meg nem mutatja, hogy magánál van az ellenszer - alkudozott keményen Kate.
- Megkapja, ha meglesz a kincs.
- Nem, nem! - rázta meg a fejét a nő. - Biztosítékot kell adnia. Vagy az a szándéka, hogy miután elárulom a helyszínt, megöl? Ha Castle és én, így is, úgy is meghalunk, ugyan miért beszélnék?
- Nem ölöm meg - vágta rá Thomas, de Beckett érezte, hogy elbizonytalanodott. - Két óra múlva megmondom hol az ellenszer. Akkor már nem velem fog foglalkozni, hanem rohanni fog a barátjához, nekem pedig lesz elég időm, hogy lelépjek.
- Szóval nincs magánál az ellenszer?
Kate úgy érezte, hogy Thomas hazudik. Vagy nála van a szer, vagy egyáltalán nem is létezik. Meghűlt benne a vér. Ha valóban mérget adott Rick-nek, és nincs ellenszer ... Tudta, hogy csak akkor van esélye annak a nagyszerű férfinak az életben maradásra, akit igaz szerelemmel szeretett, ha nem engedi eluralkodni a szívére telepedő félelmet. Hideg fejjel kell gondolkodnia ahhoz, hogy megtörje Thomas-t. Döntött. Elszánt tekintettel fordult előre és nézett ki a szélvédőn, aztán olyan erővel taposott a gázba, hogy a mellette ülő férfi teste tehetetlenül préselődött az ülésbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése