- Csak nem képzeled, hogy nélküled indul a kincskeresés? - kacsintott mosolyogva a férfira. - De előbb még túl kell élned Helen nővért, Indiana Jones!
- Mi? Miért kell túlélnem? Csak nem ... - nyelt egy nagyot rémült arccal Castle, amikor rájött, hogy az injekcióra célzott Kate.
- Castle! Koncentrálj! Kincskeresés! - húzta össze szigorúan a szemöldökét a nő.
- Oké, koncentrálok! Mikor kezdjük? - kérdezte a férfi, és Kate mosolyogva figyelte, milyen izgatottság lesz úrrá rajta. Ez is azok közé a tulajdonságai közé tartozott, ami miatt beleszeretett, hogy ennyire lázba tudta hozni az ismeretlen felfedezése.
- Nyugi Castle, csak holnap jönnek a búvárok! Most begipszelik a lábadat, és holnap reggel mehetünk is vissza a birtokra.
- Ma este is visszamehetnénk - morgolódott Castle, mert sokkal szívesebben töltötte volna az éjszakát a nyaraló franciaágyában Kate-tel, mint a kórházi ágyon, méterekre a nőtől.
- Már eléggé kialudtam magam, miért akarják, hogy még egy éjszakát itt maradjak? - duzzogott.
- Ezt még megbeszéljük az orvossal - ment bele Kate az alkudozásba, mert úgy látta, hogy Castle már teljesen jól van.
- Utálok kórházban lenni, és egy idő óta nem szeretek egyedül feküdni az ágyban.
- Csak nem félsz Castle?
- Tudod, hogy van valami, amitől félek a kórházban - sütötte le a szemét a férfi, mert maga is érezte, milyen gyerekes a tűszúrástól való rettegése.
- Na és az ágyban? Ott mitől félsz? - nevetett évődve Kate.
- Ha egyedül vagyok, akkor attól, hogy elveszíthetlek - nézett olyan komoly szemekkel a nőre, hogy ő is elkomolyodott.
Kate leült az ágy szélére, magához ölelte a férfit, aztán az arcát két tenyerébe fogta és gyengéden megcsókolta.
- Nem veszítesz el - suttogta, és megnyugodva érezte, ahogy a férfi belemosolyog a csókba.
- Úgy látszik, mindig rosszul időzítek! - nevette el magát az ajtóban álló Helen nővér. Ahogy az előbb, most is két mosolygó, boldogságtól ragyogó arc fordult felé. - Beckett nyomozó, segítene nekem? - nézett a nőre, majd jelentőségteljesen a tálca tartalmára.
-Persze - állt fel Kate az ágyról.
Castle kapkodta a tekintetét a két gyanúsan viselkedő nő között.
- Mi ... mire készültök? - dadogta, aztán szeme a tálcára vándorolt, amit a nővér letett az éjjeliszekrényre. - Neeeee! Már megint? A végén túl híg lesz a vérem, elvérzek, és ez a ti lelketeken fog száradni - próbált kétségbeesetten érvelni és fenyegetőzni.
A két nő egymásra nézett, és sóhajtva megcsóválták a fejüket.
- Nem fog elvérezni Mr. Castle, és maga is tudja, hogy ezt muszáj beadnom. Apró vérömlenyek keletkeztek a bokájában, és hosszú ideig feküdt, ezért kialakulhat egy vérrög, ami aztán nagy galibát tud okozni, és ezt meg akarjuk előzni. - Miközben komoly arccal magyarázott a nővér, kitakarta a férfit, aztán kezébe fogta a fecskendőt.
Castle végignézett majdnem csupasz testén, és hirtelen belehasított az érzés, amikor a pincérfiú belevágta az injekciós tűt. Teste megfeszült az emlék hatására, és ösztönösen megpróbálta kezeivel eltakarni a combját.
- El tudja képzelni, hogy mit éreztem, amikor az az eszement fiú a sötétben váratlanul belém döfte a tűt?
A nővér elgondolkodva nézett a beteg rémült tekintetébe, és leengedte a fecskendőt tartó kezét.
- Majd én segítek - szólalt meg Kate, és az ágyhoz lépett. Évekkel ezelőtt látta ezt a valódi rémületet Castle szemében, amit aztán nem egy alkalommal átvészelt az ő segítségével. Azt hitte, közösen sikerült legyőzniük ezt a félelmet, hiszen a férfi az utóbbi időben már egészen jól viselte az injekciót, de "hála" Thomas-nak, újra rettegés tölti el, ha fecskendőt lát.
- Kate én ... én tudom, hogy muszáj - mondta, és mivel szégyellte a gyengeségét, nem nézett a nőre, hanem az alsónadrágja szárán virító Zöld lámpás figurát bámulta. - De ... de te ezt nem tudod, hogy milyen érzés.
- De tudom. Tudom, milyen nagy úr a félelem. Emlékszel az orvlövészre? - csengett Kate hangja rendkívül komolyan és együtt érzőn. Lágyan megfogta a férfi arcát, és maga felé fordította, kényszerítve, hogy ránézzen. - Segítséggel én is legyőztem a rettegést, te is le fogod győzni. Segítek - fúrta tekintetét pislogás nélkül a kék szemekbe.
Castle néhány másodpercig megbabonázva merült el a varázslatos, zöldes-barnás árnyalatban csillogó szempárban, aztán bólintott.
- Kimenne, nővér? Majd én beadom - fordult Kate a jelenetet néző, meglepetten ácsorgó nővérre, aki egy szó nélkül átadta a fecskendőt, és kiment a szobából.
- Nem vagyok biztos abban, hogy könnyebb lesz nekem attól, hogy te adod be - nézett olyan bánatos szemekkel Castle maga elé, mint egy árva kölyökkutya.
Kate-nek furcsa érzése támadt. Mintha Castle kínosnak érezné a helyzetet.
- Csak nem szégyelled, hogy félsz?
- Hát, egy férfi legyen bátor és rettenthetetlen, hogy megvédhesse a gyenge nőt. Nem? - húzta el a száját önmagán gúnyolódva. - Persze az sem árt, ha okos és kreatív, de ... Áh! - legyintett lemondóan. - Mindenesetre egy férfi ne féljen.
- Castle! Nem attól leszel bátor és rettenthetetlen, ha nem félsz, hanem attól, hogy annak ellenére, hogy félsz, megteszel dolgokat. Hidd el, te nagyon is bátor vagy! - mondta Kate szelíden, de nagyon komolyan. - Emlékszel? Egyszer mintha megmentetted volna New York-ot!
Az emlék hatására mindketten elmosolyodtak.
- Most pedig leengedem az ágyadat, te szépen becsukod a szemed, és valami olyan dologra gondolsz, amikor legyőzted a félelmed. Mondjuk, amikor leugrottál a szikláról, vagy amikor ki akartad menteni Mr. Smith-t az autóból, mielőtt az felrobban.
- Gondolhatok valami másra is? - kérdezte most már fekve, csukott szemekkel Castle.
- Persze. Igyekszem, hogy ne fájjon - ígérte Kate, és összecsípte a férfi combján a bőrt. - Mehet? - nézett fel Castle arcára, aki összeszorította a szemhéjait, és csendben bólintott.
Kate érezte, ahogy a férfi minden izma megfeszül, aztán ahogy kihúzta a tűt, lassan elernyed. Betakarta, aztán megcsókolta a még mindig mozdulatlanul fekvő írót, aki erre megkönnyebbült mosollyal kinyitotta a szemét.
- Elárulod, mire gondoltál? - kérdezte Kate kíváncsian, de csak néhány centiméterre távolodott el a férfi ajkától.
- Arra az egy szóra, amit akkor mondtál, amikor felébredtem, és arra, hogy soha nem láttam még úgy ragyogni a szemed, mint akkor. Soha nem felejtem el - suttogta Castle, mire Kate-nek még a lélegzete is elállt.
- Ígérem, hogy sokszor fogod még látni azt a ragyogást a jövőben! - mosolyodott el meghatottan.
- És a szót is sokszor fogom hallani? - kérdezte kihívóan a férfi.
- Castle! Ne légy telhetetlen!
- Jó, jó. Akkor legalább szólíts néha Rick-nek! Tudod, olyan szexi, ahogy kimondod - vigyorgott huncutan.
Kate kicsit elhúzódott a férfitól, beharapta a száját, és gonosz, kárörvendő mosollyal, elgondolkodva nézett Castle-re. A férfi arcáról eltűnt a csibészes mosoly, ahogy meglátta a nő arckifejezését, és kicsit ijedten várta, mivel fog visszavágni. Kate csak erre várt. Olyan közel hajolt a férfihoz, hogy arcuk összeért, és Castle érezte a nő meleg leheletét a fülén.
- Szeretlek, Rick - suttogta Kate.
- De tudom. Tudom, milyen nagy úr a félelem. Emlékszel az orvlövészre? - csengett Kate hangja rendkívül komolyan és együtt érzőn. Lágyan megfogta a férfi arcát, és maga felé fordította, kényszerítve, hogy ránézzen. - Segítséggel én is legyőztem a rettegést, te is le fogod győzni. Segítek - fúrta tekintetét pislogás nélkül a kék szemekbe.
Castle néhány másodpercig megbabonázva merült el a varázslatos, zöldes-barnás árnyalatban csillogó szempárban, aztán bólintott.
- Kimenne, nővér? Majd én beadom - fordult Kate a jelenetet néző, meglepetten ácsorgó nővérre, aki egy szó nélkül átadta a fecskendőt, és kiment a szobából.
- Nem vagyok biztos abban, hogy könnyebb lesz nekem attól, hogy te adod be - nézett olyan bánatos szemekkel Castle maga elé, mint egy árva kölyökkutya.
Kate-nek furcsa érzése támadt. Mintha Castle kínosnak érezné a helyzetet.
- Csak nem szégyelled, hogy félsz?
- Hát, egy férfi legyen bátor és rettenthetetlen, hogy megvédhesse a gyenge nőt. Nem? - húzta el a száját önmagán gúnyolódva. - Persze az sem árt, ha okos és kreatív, de ... Áh! - legyintett lemondóan. - Mindenesetre egy férfi ne féljen.
- Castle! Nem attól leszel bátor és rettenthetetlen, ha nem félsz, hanem attól, hogy annak ellenére, hogy félsz, megteszel dolgokat. Hidd el, te nagyon is bátor vagy! - mondta Kate szelíden, de nagyon komolyan. - Emlékszel? Egyszer mintha megmentetted volna New York-ot!
Az emlék hatására mindketten elmosolyodtak.
- Most pedig leengedem az ágyadat, te szépen becsukod a szemed, és valami olyan dologra gondolsz, amikor legyőzted a félelmed. Mondjuk, amikor leugrottál a szikláról, vagy amikor ki akartad menteni Mr. Smith-t az autóból, mielőtt az felrobban.
- Gondolhatok valami másra is? - kérdezte most már fekve, csukott szemekkel Castle.
- Persze. Igyekszem, hogy ne fájjon - ígérte Kate, és összecsípte a férfi combján a bőrt. - Mehet? - nézett fel Castle arcára, aki összeszorította a szemhéjait, és csendben bólintott.
Kate érezte, ahogy a férfi minden izma megfeszül, aztán ahogy kihúzta a tűt, lassan elernyed. Betakarta, aztán megcsókolta a még mindig mozdulatlanul fekvő írót, aki erre megkönnyebbült mosollyal kinyitotta a szemét.
- Elárulod, mire gondoltál? - kérdezte Kate kíváncsian, de csak néhány centiméterre távolodott el a férfi ajkától.
- Arra az egy szóra, amit akkor mondtál, amikor felébredtem, és arra, hogy soha nem láttam még úgy ragyogni a szemed, mint akkor. Soha nem felejtem el - suttogta Castle, mire Kate-nek még a lélegzete is elállt.
- Ígérem, hogy sokszor fogod még látni azt a ragyogást a jövőben! - mosolyodott el meghatottan.
- És a szót is sokszor fogom hallani? - kérdezte kihívóan a férfi.
- Castle! Ne légy telhetetlen!
- Jó, jó. Akkor legalább szólíts néha Rick-nek! Tudod, olyan szexi, ahogy kimondod - vigyorgott huncutan.
Kate kicsit elhúzódott a férfitól, beharapta a száját, és gonosz, kárörvendő mosollyal, elgondolkodva nézett Castle-re. A férfi arcáról eltűnt a csibészes mosoly, ahogy meglátta a nő arckifejezését, és kicsit ijedten várta, mivel fog visszavágni. Kate csak erre várt. Olyan közel hajolt a férfihoz, hogy arcuk összeért, és Castle érezte a nő meleg leheletét a fülén.
- Szeretlek, Rick - suttogta Kate.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése