Aztán belehasított a félelem, ahogy Smith hívására gondolt. Miért most kell ennek történnie, amikor talán Kate megnyílik előtte?
- Castle! - zökkentette ki Beckett felháborodott hangja a gondolataiból.
- Igen? - kérdezte önkéntelenül, de ahogy a a nyomozó bosszús arcára nézett, már pattant is fel Beckett székéből és ült át a sajátjába. - Na? Mit mondott?
- Azt, hogy már tegnap várta, hogy valami őrültséggel állsz elő - mondta gonosz kis mosollyal az arcán Beckett. - Aztán elismerően bólintott, és kiadta, hogy nézzünk utána az összes nőnek, aki valamilyen kapcsolatban állt Weaver-rel - sóhajtott, és lehuppant a székébe.
- Most arra gondolsz, hogy megint visszakerültünk a start mezőre, mert nincs gyanúsítottunk - dőlt előre a székében Castle. - Pedig inkább az a baj, hogy túl sok gyanúsítottunk van.
- Hogy érted? - vonta össze a szemöldökét a nő, és érdeklődve közelebb hajolt a férfihoz. A távolság kettejük között megint vészesen lecsökkent. Újra érezték a vonzást, amit testük mérhetetlenül kívánt, de sem a hely, sem az idő nem tette lehetővé, hogy megérintsék egymást. Eddig mindig zavarba jöttek az ilyen helyzetektől, most viszont gátlások nélkül néztek egymás szemébe, és élvezték a pillanatot, amelyet egyikük sem akart megtörni. Hasonló érzések, gondolatok és vágyak kavarogtak bennük: megérinteni, megsimogatni, megcsókolni a másikat, de egyikük sem mozdult, csak szemük ragyogása árulkodott a vágyódásról.
- Utána néztem, hol tud valaki méhmérget szerezni - hallották már messziről Esposito hangját, mire lesütött szemmel hátrébb húzódtak egymástól. A nyomozó látta, hogy megzavart egy intim pillanatot, de nem volt kedve viccelődni. Még haragudott az íróra, amiért eltitkolta előlük Smith és az akta létezését, és minél többet agyalt a dolgokon, annál idegesebb lett. Egyfolytában azon járt az esze, hogyan védhetnék meg Beckett-te a tudta nélkül. - Sajnos elég hosszú a lista - tett egy lapot a nő elé. - Ezek a méhészek foglalkoznak méreg lecsapolással - mutatott az első névsorra. - Tőlük kozmetikai cégek, gyógyszergyárak vásárolják fel az anyagot. Tulajdonképpen bárki hozzájuthat, akinek van ismeretsége ezek között bárkivel.
- Jó! - mondta elismerően Beckett, miközben figyelmesen végigfutott tekintete a listán. - Új szempont szerint indulunk el. Keresünk egy nőt, akinek volt indítéka, és volt lehetősége ezeknek a helyeknek a valamelyikétől mérget szerezni - foglalta össze.
- És vett egy plüss méhecskét - tette hozzá az író.
- És gyártott vagy gyártatott egy ilyesmi tűkilövőt - toldotta meg Espo, és egy rajzot tett az asztalra, amin egy furcsa, cső alakú szerkezet volt látható. - A helyszínelő srácok szerint egy ilyenből simán ki lehet lőni egy tűt viszonylag pontosan 2-3 méter távolságra.
Castle érdeklődve forgatta a rajzot, tekintetén látszott, hogy az emlékei között kutat.
- Mi az? - kérdezte Beckett. Látta, hogy valami nagyon felkeltette az író figyelmét.
- Én ezt már valahol láttam - töprengett Castle, aztán hirtelen felugrott. - Egy író! Egy elutasított író - kiáltotta, aztán teljes extázisban magyarázni kezdett. - Emlékszel, amikor meséltem, hogy George mindenáron rá akart beszélni, hogy írjak egy kalandregényt? Akkor mutatott egy kéziratot, ami ábrákkal volt illusztrálva. Nem olvastam, csak ott, akkor belelapoztam, miközben Weaver arról lelkendezett, milyen jó a könyv sztorija, kár, hogy a stílusa viszont pocsék, és ezért el kell utasítania. Abban a kéziratban láttam hasonló ábrát - fejezte be elégedetten.
- Espo - nézett a nyomozóra Beckett, de az nem várta meg az utasítást, csak bólintott és már indult is.
- Utánanézek! - mondta menet közben. Beckett pedig megint megállapította, hogy milyen nagyszerű csapata van.
- Akarsz még mozizni? - kérdezte incselkedve Castle-től.
- Önnel, Beckett nyomozó? Bármikor! - mosolygott rá huncutul a férfi. - Mit nézünk? Valami hátborzongatót, sci-fi-t, romantikus lányregényt, netán ...
- A térfigyelő és a biztonsági kamerák felvételeit a gyilkosság előtti időről - vágott a szavába Beckett, mielőtt teljesen elragadná az írót a fantáziája.
- De hát azokat már vagy százszor megnéztük! - méltatlankodott durcás arccal Castle.
- Valamikor be kellett jutnia a lakásba a gyilkosnak, hogy eltűntesse Weaver antihisztaminját. Mindenki azt állítja, hogy mindig magánál hordta, mivel tudott az allergiája súlyosságáról, és Sylvia Adams is azt állította, hogy Weaver a fiókban kereste a gyógyszert, de sehol sem találta. Valakinek el kellett tüntetni, mielőtt a futár megérkezett - fordult Beckett a monitor felé, és a felvételeket fél nappal a gyilkosság ideje előttre tekerte.
Már jó ideje bámulták a képeket, de semmi használhatót nem láttak.
- Mit szeretnél vacsorára enni? - törte meg a csendet Castle.
- Castle! Dolgozunk! - próbált komolyságot tettetni Kate, és elrejteni a szája sarkában megjelenő mosolyt.
- Tudom, de attól, hogy nézzük a semmit, még beszélgethetünk - morogta a férfi, de figyelme hirtelen újra a monitorra irányult, ahol Beckett megállította a képet.
- Ez nem szobalány! - kiáltottak fel egyszerre, aztán egymásra mosolyogtak. Bár a felvételen egy szobalány ruhába öltözött nő volt látható, egyikük figyelmét sem kerülte el, hogy a nő ruhájáról hiányzik a kis fehér kötény, hajából pedig a kötelezően viselendő pánt.
Beckett azonnal hívta a technikusokat, hogy próbáljanak készíteni egy nagyítást a felvételről, lehetőleg olyat, amin valamelyest látszik a nő arca.
- Azt mondtad, Weaver titkárnője minden titkát ismerte az áldozatnak. Ha készen lesz a kép. először hozzá megyünk. Te nem vagy éhes? Beugorhatnánk valahová útközben - pillantott az órájára, amin meglepetésére rég elmúlt dél.
- Hát ... - kezdte bizonytalanul a férfi. Éhes volt, de még mindig nem mert olyan helyre menni, ahol túl sok ételt látott, vagy túl sok illatot érzett.
- Á, inkább hozatok valamit - legyintett Beckett, mintha meggondolta volna magát, amikor az íróra nézve észbe kapott, hogy nem volna túl jó ötlet étterembe menni. - Neked is én rendelek, még mielőtt valami olyat ennél, amit nem kellene - tette hozzá gyengéden.
Castle zavarba jött a nő gondoskodó, szeretetteli megjegyzésétől. Néhány nap alatt többször érezte ezt az érzést, mint az elmúlt hónapokban együttvéve. Vágyakozva gondolt az esti vacsorára. Szíve szerint sürgette volna az időt, és vágyakozva gondolt egy mesebeli időgépre. Aztán elhessegette a gondolatot. Annyiszor hibázott már a Kate-tel való kapcsolatában, hogy túl sokszor használna egy időgépet. Valószínűleg mindig a találkozásuk pillanatához menne vissza, hogy valamit másképp csináljon, aminek eredményeként Kate elfogadná a szerelmét.
- Baj van? Olyan nagyot sóhajtottál! - nézett rá kutató tekintettel a nő.
- Semmi, semmi - emelte fel védekezőn a kezét a férfi, mintha attól félne, hogy Kate meglátja a gondolatait. - Csak már szívesen ennék, valami finomat.
- Szóval az én vacsorám nem is volt finom?
- Amit te készítesz, az mindent felülmúl, de nem tudom mennyi az esélyem, hogy mostanában még egyszer te főzz nekem vacsorát - nézett reményvesztett szemekkel Kate-re.
- Tudod Castle! A remény hal meg utoljára - nevetett rá huncut tekintettel a nő, miközben bal szemével rákacsintott.
Az író még elmerengett volna, hogyan is értse a nő szavait, de megjelent egy egyenruhás rendőr, és egy borítékot nyújtott át Beckettnek.
- Beckett nyomozó, a technikusok küldik - mondta, és barátságosan a nőre mosolygott, amit Kate köszönetképpen viszonzott. A gesztus ártatlan volt, de Castle gyomra összeszorult a féltékenységtől. A feltoluló kellemetlen gondolatokból a nő hangja rántotta vissza a valóságba.
- Gyere! Irány a titkárnő! Útközben veszek neked valamit, nehogy éhen-szomjan halj mellettem - mondta annyi meleg törődéssel a hangjában, hogy Castle-nek még a lélegzete is elállt.
- Utána néztem, hol tud valaki méhmérget szerezni - hallották már messziről Esposito hangját, mire lesütött szemmel hátrébb húzódtak egymástól. A nyomozó látta, hogy megzavart egy intim pillanatot, de nem volt kedve viccelődni. Még haragudott az íróra, amiért eltitkolta előlük Smith és az akta létezését, és minél többet agyalt a dolgokon, annál idegesebb lett. Egyfolytában azon járt az esze, hogyan védhetnék meg Beckett-te a tudta nélkül. - Sajnos elég hosszú a lista - tett egy lapot a nő elé. - Ezek a méhészek foglalkoznak méreg lecsapolással - mutatott az első névsorra. - Tőlük kozmetikai cégek, gyógyszergyárak vásárolják fel az anyagot. Tulajdonképpen bárki hozzájuthat, akinek van ismeretsége ezek között bárkivel.
- Jó! - mondta elismerően Beckett, miközben figyelmesen végigfutott tekintete a listán. - Új szempont szerint indulunk el. Keresünk egy nőt, akinek volt indítéka, és volt lehetősége ezeknek a helyeknek a valamelyikétől mérget szerezni - foglalta össze.
- És vett egy plüss méhecskét - tette hozzá az író.
- És gyártott vagy gyártatott egy ilyesmi tűkilövőt - toldotta meg Espo, és egy rajzot tett az asztalra, amin egy furcsa, cső alakú szerkezet volt látható. - A helyszínelő srácok szerint egy ilyenből simán ki lehet lőni egy tűt viszonylag pontosan 2-3 méter távolságra.
Castle érdeklődve forgatta a rajzot, tekintetén látszott, hogy az emlékei között kutat.
- Mi az? - kérdezte Beckett. Látta, hogy valami nagyon felkeltette az író figyelmét.
- Én ezt már valahol láttam - töprengett Castle, aztán hirtelen felugrott. - Egy író! Egy elutasított író - kiáltotta, aztán teljes extázisban magyarázni kezdett. - Emlékszel, amikor meséltem, hogy George mindenáron rá akart beszélni, hogy írjak egy kalandregényt? Akkor mutatott egy kéziratot, ami ábrákkal volt illusztrálva. Nem olvastam, csak ott, akkor belelapoztam, miközben Weaver arról lelkendezett, milyen jó a könyv sztorija, kár, hogy a stílusa viszont pocsék, és ezért el kell utasítania. Abban a kéziratban láttam hasonló ábrát - fejezte be elégedetten.
- Espo - nézett a nyomozóra Beckett, de az nem várta meg az utasítást, csak bólintott és már indult is.
- Utánanézek! - mondta menet közben. Beckett pedig megint megállapította, hogy milyen nagyszerű csapata van.
- Akarsz még mozizni? - kérdezte incselkedve Castle-től.
- Önnel, Beckett nyomozó? Bármikor! - mosolygott rá huncutul a férfi. - Mit nézünk? Valami hátborzongatót, sci-fi-t, romantikus lányregényt, netán ...
- A térfigyelő és a biztonsági kamerák felvételeit a gyilkosság előtti időről - vágott a szavába Beckett, mielőtt teljesen elragadná az írót a fantáziája.
- De hát azokat már vagy százszor megnéztük! - méltatlankodott durcás arccal Castle.
- Valamikor be kellett jutnia a lakásba a gyilkosnak, hogy eltűntesse Weaver antihisztaminját. Mindenki azt állítja, hogy mindig magánál hordta, mivel tudott az allergiája súlyosságáról, és Sylvia Adams is azt állította, hogy Weaver a fiókban kereste a gyógyszert, de sehol sem találta. Valakinek el kellett tüntetni, mielőtt a futár megérkezett - fordult Beckett a monitor felé, és a felvételeket fél nappal a gyilkosság ideje előttre tekerte.
Már jó ideje bámulták a képeket, de semmi használhatót nem láttak.
- Mit szeretnél vacsorára enni? - törte meg a csendet Castle.
- Castle! Dolgozunk! - próbált komolyságot tettetni Kate, és elrejteni a szája sarkában megjelenő mosolyt.
- Tudom, de attól, hogy nézzük a semmit, még beszélgethetünk - morogta a férfi, de figyelme hirtelen újra a monitorra irányult, ahol Beckett megállította a képet.
- Ez nem szobalány! - kiáltottak fel egyszerre, aztán egymásra mosolyogtak. Bár a felvételen egy szobalány ruhába öltözött nő volt látható, egyikük figyelmét sem kerülte el, hogy a nő ruhájáról hiányzik a kis fehér kötény, hajából pedig a kötelezően viselendő pánt.
Beckett azonnal hívta a technikusokat, hogy próbáljanak készíteni egy nagyítást a felvételről, lehetőleg olyat, amin valamelyest látszik a nő arca.
- Azt mondtad, Weaver titkárnője minden titkát ismerte az áldozatnak. Ha készen lesz a kép. először hozzá megyünk. Te nem vagy éhes? Beugorhatnánk valahová útközben - pillantott az órájára, amin meglepetésére rég elmúlt dél.
- Hát ... - kezdte bizonytalanul a férfi. Éhes volt, de még mindig nem mert olyan helyre menni, ahol túl sok ételt látott, vagy túl sok illatot érzett.
- Á, inkább hozatok valamit - legyintett Beckett, mintha meggondolta volna magát, amikor az íróra nézve észbe kapott, hogy nem volna túl jó ötlet étterembe menni. - Neked is én rendelek, még mielőtt valami olyat ennél, amit nem kellene - tette hozzá gyengéden.
Castle zavarba jött a nő gondoskodó, szeretetteli megjegyzésétől. Néhány nap alatt többször érezte ezt az érzést, mint az elmúlt hónapokban együttvéve. Vágyakozva gondolt az esti vacsorára. Szíve szerint sürgette volna az időt, és vágyakozva gondolt egy mesebeli időgépre. Aztán elhessegette a gondolatot. Annyiszor hibázott már a Kate-tel való kapcsolatában, hogy túl sokszor használna egy időgépet. Valószínűleg mindig a találkozásuk pillanatához menne vissza, hogy valamit másképp csináljon, aminek eredményeként Kate elfogadná a szerelmét.
- Baj van? Olyan nagyot sóhajtottál! - nézett rá kutató tekintettel a nő.
- Semmi, semmi - emelte fel védekezőn a kezét a férfi, mintha attól félne, hogy Kate meglátja a gondolatait. - Csak már szívesen ennék, valami finomat.
- Szóval az én vacsorám nem is volt finom?
- Amit te készítesz, az mindent felülmúl, de nem tudom mennyi az esélyem, hogy mostanában még egyszer te főzz nekem vacsorát - nézett reményvesztett szemekkel Kate-re.
- Tudod Castle! A remény hal meg utoljára - nevetett rá huncut tekintettel a nő, miközben bal szemével rákacsintott.
Az író még elmerengett volna, hogyan is értse a nő szavait, de megjelent egy egyenruhás rendőr, és egy borítékot nyújtott át Beckettnek.
- Beckett nyomozó, a technikusok küldik - mondta, és barátságosan a nőre mosolygott, amit Kate köszönetképpen viszonzott. A gesztus ártatlan volt, de Castle gyomra összeszorult a féltékenységtől. A feltoluló kellemetlen gondolatokból a nő hangja rántotta vissza a valóságba.
- Gyere! Irány a titkárnő! Útközben veszek neked valamit, nehogy éhen-szomjan halj mellettem - mondta annyi meleg törődéssel a hangjában, hogy Castle-nek még a lélegzete is elállt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése