Ha visszagondolok a nőre, nem is csodálkozok, ha jobb dolga volt a nyomozásnál, és azon sem, ha belebetegedett az éjszakába! - ömlött a szó a kapitányból, aki úgy érezte megkönnyebbül, ha kiöntheti a mérgét.
Kate leforrázva hallgatta a kapitány szavait.
Kate leforrázva hallgatta a kapitány szavait.
- Igyekezzenek, és rendszeres jelentést kérek az ügyről! - mondta a kapitány komolyan Beckett szemébe nézve, aztán mintha a nyomozó ott sem lenne, feltette a szemüvegét és az előtte tornyosuló papírhalomra fordította a figyelmét, csak kézfejével intve jelezte, hogy a a nyomozó távozhat.
Kate szinte megdermedt a hallottak miatt. Ma már egyszer átélte a csalódást, amikor reggel felhívta Castle-t és azt hitte, hogy egy nővel van, aztán megkönnyebbült, amikor Lanie elmondta, hogy éjjel biztosan nem volt ereje egy nőt sem boldoggá tenni, most meg kiderült, hogy egy gyönyörű modellel vacsorázott. Szívébe újra befészkelte magát a féltékenység, a fájdalom és a félelem.
Észrevette, hogy Ryan és Espo merőn bámulják, és nem tudják eldönteni, hogy merjenek-e kérdezni, vagy jobb, ha csendben maradnak. Kate elkapta róluk a pillantását, felkapta a kabátját, és a a két nyomozó tekintetének kíséretében a lifthez indult.
- Ki kellene derítenünk, hogy mi a fene folyik itt! - morogta a távozó nőt nézve Esposito. - A végén mi isszuk meg a levét a boldogtalanságuknak.
- Az sem biztos, hogy Castle miatt ilyen - kételkedett bizonytalanul Ryan.
- Tesó! Ezt te sem gondolhatod komolyan!
- De ha Beckett rájön, hogy utánuk nyomozunk, akkor ...
- Akkor? Beckett feszültsége a boldogtalanságából következik. Az eredmény, hogy rajtunk csattan az ostor. Az sem lesz rosszabb, ha ránk lesz dühös - magyarázta Espo.
- Beszélnünk kellene Castle-lel - gondolkodott hangosan Ryan.
- Na látod! Tudsz te, ha akarsz! - veregette meg a vállát a barátja. - Szerintem a kiadóba menet éppen útba esik Castle lakása - kacsintott meleg, barna szemével huncutul, és felállt az asztalától.
- Éppen ... persze - sóhajtott Ryan, és követte barátját.
Kate a lift hátsó falának támaszkodott, és Lanie-t hívta. Valakivel meg kell beszélnie a kétségeit, mielőtt az őrületbe kergetik az érzelmei.
- Szia Lanie. Végeztél?
- Valami baj van? - kérdezett vissza a kórboncnok. Érezte Kate hangjában a feszültséget, és feltételezte, hogy nem a hulla miatt hívja, bár éppen találtak valami érdekeset.
- Beszélnünk kell.
- Rendben. Öt perc és készen vagyok. A kávézóban, vagy otthon? - kérdezte. A kávézó közel volt, de nem voltak egyedül, viszont ha sürgős a dolog, akkor sokkal hamarabb beszélgethetnek.
- A kávézó - jött egy pillanatnyi szünet után a válasz.
- Ott találkozunk - mondta Lanie megállapítva, vagy Kate számára nagyon fontos dologról lesz szó, ami nem tűr halasztást, vagy valami nagyon nyomja a lelkét.
Negyedóra múlva kutatva nézett körbe a kávézóban, végül az utolsó, legeldugottabb bokszban látta meg gondterhelt arccal kávét kortyoló barátnőjét. Levette a kabátját, és szótlanul ült le Kate-tel szemben. A nyomozó felpillantott Lanie-re, aztán elkerülve a nő kérdő tekintetét, újra a forró fekete itallra fordította figyelmét. Nem tudta, hogyan is kezdjen a beszélgetéshez. Zavarosak voltak a gondolatai és az érzelmei egyaránt.
Lanie egy darabig várt, aztán türelmét vesztve megszólalt. - Az írófiúval van baj?
Kate kétségbeesett arccal felnézett, miközben idegesen kevergette a kávéját.
- Tegnap este egy modellel vacsorázott - nyögte ki nagy nehezen. - Nem értem Lanie! Úgy éreztem, hogy megváltozott, és fontos vagyok neki, de egy ideje valami megváltozott. Eltávolodott tőlem. Most meg egy modellel vacsorázott. - Zavarban volt. Ritkán beszélt az érzelmeiről még Lanie-nek is, de most olyan kétségbeesettnek érezte magát, mint még soha életében.
- Pedig megérthetnéd - kezdte szelíden az orvos, közben végigfutott az agyán, hogy honnan tudhat Kate a modellről. - Csak egy kicsit az ő szemszögéből kellene nézned magatokat, a kapcsolatnak nem nevezhető kapcsolatotokat. Négy éve odavan érted Kate, de ha közelített hozzád, te elutasítottad. Már nem az a nagyvilági szoknyavadász, akinek hitted, de talán úgy érzi, hogy bármit csinál, az neked nem elég. Mit gondolsz, meddig fog rád várni?
Kate csak hallgatott. Jelenetek játszódtak le a fejében az utóbbi évekből. Képek, amikor majdnem megcsókolták egymást, és amikor mindig ő húzódott vissza, képek, amikor egymás kezét fogva, vagy egymás karjaiban várták a halált, és egy kép, amikor Castle szerelmet vallott neki, de ő úgy érezte, még nem áll készen rá.
- Még nem álltam készen - suttogta.
- És készen fogsz állni valamikor? - kérdezte együtt érzőn Lanie.
- Lehet, hogy ő is ezt kérdezi? - gondolkodott hangosan Kate összeráncolt szemöldökkel. - Lehet, hogy csak azért nem töltötte az éjszakát azzal a modellel, mert rosszul lett a kagylótól.
Lanie végtelenül sajnálta Kate-t. Tudta, hogy utálja, ha a magánéletébe avatkoznak, és ő ezt mindig tiszteletben tartotta, de összeszorult a szíve valahányszor azt látta, hogy megtagadja magától a boldogságot. Vett egy mély levegőt, és beszámolt neki Tiffany hívásáról, amiből kiderült, hogy Castle elutasította, de a saját kis akciójáról mélyen hallgatott. Szinte érezhető volt, ahogy Kate szívéről legördül egy hatalmas kő a hallottak hatására.
- Mit gondolsz Lanie? - kérdezte anélkül, hogy a gondolat végét kimondta volna.
- Azt, hogy neked kell tudnod, mit érzel. De azt hiszem, megéri a kockázatot - nézett Kate szemébe komolyan, aztán megfogta a kezét, és hozzátette a legfontosabbat: - És ne várd el tőle, hogy örökké várjon!
Kate lehajtotta a fejét, és sóhajtott egy nagyot. Fogalma sem volt, hogy mit csináljon.
- Most indulok hozzá. Szeretném látni, milyen állapotban van, nehogy még egyszer eltitkolja, hogy milyen rosszul van, úgyhogy megvizsgálom, és adok neki még egy injekciót a biztonság kedvéért. Elkísérsz? - kérdezte jelentőségteljesen az orvos.
Néhány másodpercnyi gondolkodás után Kate huncutul elmosolyodott.
- Muszáj mennem, nélkülem nem éli túl az injekciót!
- Anya! Kérlek! Már teamérgezést kapok! - tolta el kezével a felé nyújtott poharat fancsali képpel Castle. Amióta Lanie beadta neki az injekciót nem hányt, de anyja szeretetből fakadó túlzott gondoskodása lassan az őrületbe kergette. Úgy érezte, ha még egy pohár teát meg kell innia, újra rosszul lesz.
- Ne nyafogj Richard! Megmondta Dr. Parish, hogy mennyit kell innod, és én ahhoz tartom magam. Látom, hogy jobban van a tested, de azt le sem tagadhatod, hogy még mindig fáj a lelked. Elárul a szemedben bujkáló szomorúság. Látok, amit látok Richard! - nézett mélyen a szemébe a nő. Ez volt az a tekintet, ami mindig őszinteségre kényszerítette Castle-t. Nem volt menekvés. Ha így nézett rá az anyja, újra kisfiúvá változott, aki minden eltitkolt bánatát bevallja. Vett egy mély levegőt, de abban a pillanatban megszólalt a csengő.
- Szia Lanie. Végeztél?
- Valami baj van? - kérdezett vissza a kórboncnok. Érezte Kate hangjában a feszültséget, és feltételezte, hogy nem a hulla miatt hívja, bár éppen találtak valami érdekeset.
- Beszélnünk kell.
- Rendben. Öt perc és készen vagyok. A kávézóban, vagy otthon? - kérdezte. A kávézó közel volt, de nem voltak egyedül, viszont ha sürgős a dolog, akkor sokkal hamarabb beszélgethetnek.
- A kávézó - jött egy pillanatnyi szünet után a válasz.
- Ott találkozunk - mondta Lanie megállapítva, vagy Kate számára nagyon fontos dologról lesz szó, ami nem tűr halasztást, vagy valami nagyon nyomja a lelkét.
Negyedóra múlva kutatva nézett körbe a kávézóban, végül az utolsó, legeldugottabb bokszban látta meg gondterhelt arccal kávét kortyoló barátnőjét. Levette a kabátját, és szótlanul ült le Kate-tel szemben. A nyomozó felpillantott Lanie-re, aztán elkerülve a nő kérdő tekintetét, újra a forró fekete itallra fordította figyelmét. Nem tudta, hogyan is kezdjen a beszélgetéshez. Zavarosak voltak a gondolatai és az érzelmei egyaránt.
Lanie egy darabig várt, aztán türelmét vesztve megszólalt. - Az írófiúval van baj?
Kate kétségbeesett arccal felnézett, miközben idegesen kevergette a kávéját.
- Tegnap este egy modellel vacsorázott - nyögte ki nagy nehezen. - Nem értem Lanie! Úgy éreztem, hogy megváltozott, és fontos vagyok neki, de egy ideje valami megváltozott. Eltávolodott tőlem. Most meg egy modellel vacsorázott. - Zavarban volt. Ritkán beszélt az érzelmeiről még Lanie-nek is, de most olyan kétségbeesettnek érezte magát, mint még soha életében.
- Pedig megérthetnéd - kezdte szelíden az orvos, közben végigfutott az agyán, hogy honnan tudhat Kate a modellről. - Csak egy kicsit az ő szemszögéből kellene nézned magatokat, a kapcsolatnak nem nevezhető kapcsolatotokat. Négy éve odavan érted Kate, de ha közelített hozzád, te elutasítottad. Már nem az a nagyvilági szoknyavadász, akinek hitted, de talán úgy érzi, hogy bármit csinál, az neked nem elég. Mit gondolsz, meddig fog rád várni?
Kate csak hallgatott. Jelenetek játszódtak le a fejében az utóbbi évekből. Képek, amikor majdnem megcsókolták egymást, és amikor mindig ő húzódott vissza, képek, amikor egymás kezét fogva, vagy egymás karjaiban várták a halált, és egy kép, amikor Castle szerelmet vallott neki, de ő úgy érezte, még nem áll készen rá.
- Még nem álltam készen - suttogta.
- És készen fogsz állni valamikor? - kérdezte együtt érzőn Lanie.
- Lehet, hogy ő is ezt kérdezi? - gondolkodott hangosan Kate összeráncolt szemöldökkel. - Lehet, hogy csak azért nem töltötte az éjszakát azzal a modellel, mert rosszul lett a kagylótól.
Lanie végtelenül sajnálta Kate-t. Tudta, hogy utálja, ha a magánéletébe avatkoznak, és ő ezt mindig tiszteletben tartotta, de összeszorult a szíve valahányszor azt látta, hogy megtagadja magától a boldogságot. Vett egy mély levegőt, és beszámolt neki Tiffany hívásáról, amiből kiderült, hogy Castle elutasította, de a saját kis akciójáról mélyen hallgatott. Szinte érezhető volt, ahogy Kate szívéről legördül egy hatalmas kő a hallottak hatására.
- Mit gondolsz Lanie? - kérdezte anélkül, hogy a gondolat végét kimondta volna.
- Azt, hogy neked kell tudnod, mit érzel. De azt hiszem, megéri a kockázatot - nézett Kate szemébe komolyan, aztán megfogta a kezét, és hozzátette a legfontosabbat: - És ne várd el tőle, hogy örökké várjon!
Kate lehajtotta a fejét, és sóhajtott egy nagyot. Fogalma sem volt, hogy mit csináljon.
- Most indulok hozzá. Szeretném látni, milyen állapotban van, nehogy még egyszer eltitkolja, hogy milyen rosszul van, úgyhogy megvizsgálom, és adok neki még egy injekciót a biztonság kedvéért. Elkísérsz? - kérdezte jelentőségteljesen az orvos.
Néhány másodpercnyi gondolkodás után Kate huncutul elmosolyodott.
- Muszáj mennem, nélkülem nem éli túl az injekciót!
- Anya! Kérlek! Már teamérgezést kapok! - tolta el kezével a felé nyújtott poharat fancsali képpel Castle. Amióta Lanie beadta neki az injekciót nem hányt, de anyja szeretetből fakadó túlzott gondoskodása lassan az őrületbe kergette. Úgy érezte, ha még egy pohár teát meg kell innia, újra rosszul lesz.
- Ne nyafogj Richard! Megmondta Dr. Parish, hogy mennyit kell innod, és én ahhoz tartom magam. Látom, hogy jobban van a tested, de azt le sem tagadhatod, hogy még mindig fáj a lelked. Elárul a szemedben bujkáló szomorúság. Látok, amit látok Richard! - nézett mélyen a szemébe a nő. Ez volt az a tekintet, ami mindig őszinteségre kényszerítette Castle-t. Nem volt menekvés. Ha így nézett rá az anyja, újra kisfiúvá változott, aki minden eltitkolt bánatát bevallja. Vett egy mély levegőt, de abban a pillanatban megszólalt a csengő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése