Változatok egy témára 5/35

- Mi az? Nem boldogulsz egyedül? Segítek, ha kell! - hallotta a nő incselkedő hangját.

Kilépett a fa mögül, és amikor Kate meglátta az arcán a döbbenetet, elkomolyodva a fához lépett.

Castle a fakéreg érdes felszínén fennakadt zöld fonaldarabra mutatott. Beckett meglepődve szemlélte az erdőben talált fonalra megszólalásig hasonlító szálat.

- Szerintem ugyanaz az ember támaszkodott ennek a fának is, mint aki az erdőben. Lehet, hogy a gyilkosé. Itt állt lesben, és lélegzetvisszafojtva figyelt, mikor jön el a legkedvezőbb pillanat, amikor lecsaphat gyanútlan áldozatára - suttogta Castle a távolba révedő tekintettel.

- Lehet ez is, meg ezer másik ok is! Még azt sem tudjuk, valóban egy ruhából valók-e, és azt sem közük van-e a gyilkossághoz - hűtötte le, és rántotta vissza a valóságba az írót Kate. Egy darabig keresgélt a táskájában, aztán elővett egy szemöldökcsipeszt és egy kis zacskót. Óvatosan kihúzta a fonalat a fakéregből, a zacskóba tette, és összehajtogatta. 

- Majd felhívom a seriffet, küldje ide az egyik emberét érte, és hasonlíttassa össze a laborban a másikkal, de előbb fürdünk egyet - kacsintott a némán tűnődő férfira.

- Nem lenne jobb, ha minél előbb utánajárnánk a dolognak? - bizonytalankodott a férfi, és csodálkozva nézett Kate-re. Megesküdött volna, hogy egy ilyen helyzetben semmi más nem érdekelné, csak a nyomozás, és tessék, fürödni akar.

- Castle - sóhajtott a nő. - Azért jöttem ide, hogy elfelejtsem a gyilkosokat, és azért hoztalak magammal, hogy elfelejtsd a gépeltérítő terroristákat! Jól akartam érezni magam veled, és nem hagyom, hogy holmi rejtélyes fonaldarabka elrontsa ezt a kis időt, amit titkolózás nélkül együtt tölthetünk!
Castle nézte Kate elszánt tekintetét, és tudta, hogy a nő olyan határozott, hogy nincs erő, ami megakadályozhatná abban, hogy élvezze az élet apró örömeit. Elmosolyodott, mire Kate eltökélt tekintete megenyhült, aztán nevetve futni kezdett a víz felé.
- Most csak állsz ott, vagy megpróbálsz elkapni? - pillantott vissza huncut tekintettel, mire a férfi feleszmélt, és bicegve utána indult.
- Elkapni? - morogta maga elé. - Amikor futni sem tudok még?
A langyos vízbe gázolt, és nézte, ahogy Kate gyönyörű teste elmerül a tóban, aztán előbukkan, fejét hátraveti, kezével kisimítja arcából vizes haját, bársonyos bőrén apró patakokat hoznak létre a legördülő vízcseppek, aztán kinyitja a szemét, és tündöklő tekintettel, mosolyogva ránéz. - Ha száz évig élek, akkor sem tudok betelni ezzel a látvánnyal - gondolta.
- Ússzunk? - kérdezte Kate.
- Persze! Úgy mint tegnap, ugye? - vágott sértődött arcot a férfi, és az emléktől összeszorult a gyomra.
- Jó, elismerem, nem volt szép tőlem, hogy becsaptalak! 
- Azt hittem, valami bajod történt. El tudod képzelni, hogy mit éreztem? - nézett rá szomorú szemekkel a férfi, és Kate érezte, igazi félelmet élt át Castle, amikor megtréfálta.
- De utána kiengeszteltelek - csillant egy kis pajzán fény Kate szemében. - Ígérem, most úszni fogok!
- Verseny? - vigyorodott el hirtelen Castle, és mire Kate felocsúdott volna a hirtelen hangulatváltozástól, a férfi máris néhány méter előnyre tett szert.
Mire elérték a lezúduló forrásokat, már szinte egymás mellett úsztak, aztán szinte egyszerre álltak meg. Kate nem akarta megelőzni a férfit, nehogy a hiúsága túl nagy csorbát szenvedjen, hogy hátrányból indulva is legyőzte, Castle pedig gyorsan abbahagyta az úszást, amikor érezte, hogy a nő mellé ér, nehogy el kelljen viselnie egy vereséget, és az utána következő élcelődést. 
- Fájó bokával nehéz a lábtempó - zihálta Kate, és maga is meglepődött, hogy ahelyett, hogy megszekálná a férfit, mentséget keres a nyilvánvaló vesztésre.
- Azért hidd el, ha nem fájna, fel tudnám venni veled a versenyt! - kapkodta a levegőt Castle, és először örült a bokatörésnek. Egyáltalán nem volt biztos abban, hogy tudná a tempót tartani Kate-tel, aki úgy úszott, mint egy sellő. Gyorsan elhessegette a sellő képet az agyából, hiszen azoknak nincs lábuk, ő pedig imádta Kate formás, izmos, hosszú lábait.
- Megnézzük, mi van a vízfüggönyön túl? - intett fejével a lezúduló forrásokra.
- Megnézhetjük, de csalódni fogsz. Nincs kincseket rejtő barlang, és semmi más sem, amit az írói fantáziád odaképzel - mosolyodott el Kate.
Átúsztak a lezúduló vízen, és Castle kíváncsian tekintet fel a sziklafalra. A hófehér mészkő valóban nem rejtett még egy apró rést sem, csak ott volt hasadék, ahol a források a felszínre törtek. Kate látta a csalódást a férfi arcán, ezért odaúszott hozzá, és megcsókolta.
- Ezt miért kaptam?
- Ha már nincs kincses barlang ...
- És nincs ... - Castle gyorsan körbenézett - szivárvány sem! - mondta, mivel hirtelen más nem jutott eszébe.
Kate elnézően elmosolyodott, és adott még egy csókot.
- És nincs ... - forgatta a fejét a férfi.
- ... kukkoló sem - fejezte be a mondatot a nő, és adott egy újabb lágy, érzéki csókot.
- Tényleg, ide nem lát be senki! Kár, hogy nem ér le a lábunk! - sóhajtott Castle.
- Egyszer megmérték, hogy itt legalább húsz méter mély a tó.
- Megnézzük?
- Csak nem gondolod, hogy csak úgy le tudunk merülni az aljáig? - húzta össze a szemét Kate a képtelen ötletre, de a férfi könyörgő tekintetét látva megadóan sóhajtott. - Na jó, megpróbálhatjuk, hogy meddig tudunk lemerülni, bár nem tudom mi lesz abban a jó.
Vettek egy nagy lélegzetet, és erőteljes mozdulatokkal próbálták legyőzni a víz felhajtóerejét. Mindketten meglepődtek, hogy milyen kristálytiszta volt a víz méterekkel a felszín alatt is. Kate próbálta kivenni a mélyben uralkodó sötétségben, milyen messze lehet a meder, amikor megérezte Castle kezét a vállán. A férfi felé fordult, aki a másik kezével a mellettük álló sziklafal egy mélyebben levő sötét foltjára mutatott. Kate megpróbált arrafelé úszni, de érezte, hogy izmai egyre több oxigént emésztenek fel, hogy a mélyben tudja magát tartani. A légszomj győzött a kíváncsisága felett, és néhány lábtempóval a felszínre lökte magát. Tüdeje megkönnyebbülve telt meg levegővel, miközben a nő igyekezett nem összevissza lélegezni. Néhány másodperc múlva felbukkant Castle is, és zihálva kapkodta a levegőt.
- Lá ... láttad? Va ... valami ... van ...ott! - póbált beszélni és lélegezni egyszerre.
- Lehet, hogy csak sötétebbek a kőzetek, vagy belepte valami moszat - ábrándította ki Kate. Egy darabig farkasszemet nézett a férfival, aztán megszólalt. - Tehetünk még egy próbát. 
Megvárták, amíg vérük oxigénszintje eléri a normálisat, aztán újra lemerültek. Amikor újra a felszínre bukkantak, Castle arcáról leolvasható volt csalódás.
- Csak akkor érdemes újra megpróbálnod, ha előző életedben gyöngyhalász voltál - kapkodta a levegőt a nő. Ő már tudomásul vette azt, amibe Castle nem akart beletörődni, hogy nem tudnak olyan mélyre merülni, mint amilyen mélyen a sötét folt van.
Fáradtan terültek el a selymes pázsiton, miután Castle még kétszer próbálkozott a lehetetlennel.
- Én csak úszkálni akartam egy kicsit, hogy felfrissüljek, most meg úgy érzem magam, mint akit kifacsartak - szólalt meg két nagy levegővétel között Kate.
Castle hallgatott, de nem csak a csalódottság miatt, hanem azért is, mert jobb, ha Kate nem tudja, ő hogyan érzi magát. - Teljesen használhatatlan vagyok - gondolta, miközben próbált uralkodni izmai remegésén.
- Mi van, ha mégis van ott valami? - nézett vissza a sziklafalra, és sejtette, hogy Kate sóhajtva az égre emeli a tekintetét.