Változatok egy témára 5/25

Castle még hallotta, ahogy Dr. Moore évődik Kate-tel, hogy mellette aztán nem lehet unatkozni, és hogy legközelebb ne akarja megtúráztatni, mert nem akar infarktust kapni, de figyelmét sokkal jobban lekötötte, hogy valaki kitartóan leselkedik az egyik ház ablakából a résnyire elhúzott függöny mellől. A ház előtt a sáros, horpadt dzsip állt. 

- Castle! - szólt a tétován álldogáló férfira Kate, amitől az összerezzent. - Mit nézel? Valami baj van?

- Nem, nem, semmi - indult a nő és az orvos után, de néhány méter megtétele után visszafordult, és az ablakra nézett, ahol a függöny éppen visszalebbent a helyére.  

- Gyere Castle, üljünk be egy kávéra - intett az étterem felé Kate, miután Dr. Moore elbúcsúzott tőlük. - Ott megvárhatjuk a seriffet.

- Idejön a seriff? - kérdezte az író, de mire kimondta a kérdést, már tudta a választ. 

- Találtunk egy kisgyereket egyedül, kiszáradva, megsérülve. Gondolod, hogy önszántából került ilyen helyzetbe?

- Hát, egyszer én is világgá akartam menni, csak én New York dzsungelében indultam útnak és tévedtem el. Mire megtaláltak, majdnem úgy néztem ki, mint ez a fiúcska - merengett el az emléken, miközben udvariasan kihúzta a terasz egyik székét Kate-nek. A nő elmosolyodott a gesztuson, ami Castle-nek láthatóan teljesen természetes volt. Végigfutott az agyán, vajon hány nővel volt már ilyen udvarias, de inkább elhessegette a gondolatot.

- És meddig jutottál?

- Rossz metrószerelvényre ültem, és egy eléggé veszélyes környéken szálltam le, ahol három kamasz fiú megfenyegetett és elvette a malacperselyből kivett pénzemet, aztán amikor elkezdtem kapálózni, hogy az utolsó ötdollárosomat visszaszerezzem, kaptam egy pofont amitől vérezni kezdett az orrom, és megfürdettek a porban - húzta el a száját fájdalmasan Castle.

- És hogy találtak rád? - fogta meg a kezét együtt érzőn Kate.

- Amikor röhögve otthagytak, elkezdtem keservesen bőgni. Összeszedett egy középkorú, kedves nő, rendőrt hívott, bevittek egy őrsre, anyám pedig értem jött. Akkor tapasztaltam meg először a világ kegyetlenségét - sóhajtott a férfi.

- Castle, ugye nem csak úgy találtad ki? - nézett rá hirtelen gyanakodva a nő.

- Megkérdezheted anyámat. Fél évig egy percig nem lehettem egyedül.  

- És miért szöktél meg?

- Azt hittem, nagy kaland lesz.

- Hát, végül az lett, nem? - mosolygott rá Kate, aztán eszébe jutott valami. - Még nem is láttam rólad gyerekkori képet! Most már kíváncsi vagyok, milyen voltál.

- Jaj ne! Ha egyszer elkezdi mutogatni a képeimet Anya, akkor egy napig nem szabadulsz meg tőle - vágott ijedt arcot a férfi.

- Mi az Castle? Csak nem félsz, hogy kiderülnek a kis múltbéli titkaid? - incselkedett a nő, miközben belekortyolt a forrón gőzölgő kávéba. 

- Csak nem szeretem, amikor mutogatja a kakastaréjos meg pucér fotóimat - duzzogott Castle, és Kate nem állta meg nevetés nélkül.

- Pedig biztosan cuki kisbaba voltál - kacagott önfeledten, és egy pillanatra sikerült megfeledkeznie a sebesült kisfiúval kapcsolatos sötét érzéseiről. Eltöprengett, mit tud Castle, amitől még a legnehezebb helyzetekben is napfény tud csempészni a gondolataiba. 

- Az, cuki - morgott a férfi, de nem folytathatták a beszélgetést, mert az étterem elé bekanyarodott a seriff autója.

- Beckett nyomozó! Mr. Castle - nyújtotta kezét feléjük komoly arccal a már ismerős férfi. Kate meglepődött, és kérdőn nézett rá. Nem mondta a seriffnek, hogy nyomozó, amikor az erdőnél találkoztak. - Egy kicsit utána néztem maguknak, amikor megtatálták a hullát - válaszolt a ki nem mondott kérdésre.  

Kate egyetértően bólintott, aztán beszámolt az elmúlt óra eseményeiről a keselyűk megpillantásától a mentő elszáguldásáig.

- Megtudtak valamit az erdőben talált holttestről? - kérdezte aztán.

- Igen, de kérem kezeljék bizalmasan az információt! - nézett a seriff a két kíváncsi tekintetű emberre, aztán folytatta. - A fogászati leletei alapján megtudtuk, hogy a férfi Mark Freeman, egy jónevű new york-i ingatlanforgalmazó cég ügyvezető igazgatója.  

- Ilyen gyorsan végzett a labor? - szólalt meg csodálkozva az író.

- Tudja Mr. Castle, nálunk olyan ritka a gyilkosság, mint a fehér holló, így aztán mindenki lázban égett, hogy kiderítsük a férfi kilétét. Most néznek utána a kollégáim, hogy mit kereshetett a környéken. 

- Lehet a gyerekhez valami köze? - tette fel azt a kérdést Castle, ami a leginkább piszkálta a fantáziáját.   

- Nem tudjuk. Egyenlőre megpróbáljuk kideríteni a gyerek személyazonosságát. Lehet, hogy már bejelentették az eltűnését - mondta bizakodva, aztán élénk tekintetű szemeivel komolyan Beckettre nézett. - Nem akarom megzavarni a pihenésüket, de megkérhetném, hogy tartsa nyitva a szemét, nyomozó?

- Van valami gyanúja? - kérdezte Kate.

- Nem, csak ezen a környéken rendkívül szokatlan néhány nap alatt két ilyen eset, és ez rossz érzéssel tölti el az embert. Mindenesetre odaküldtem az egyik emberemet a kórházba afiú szobája elé.

- Szólunk, ha valami szokatlant tapasztalunk - ígérte a nő.

Miután elbúcsúztak a serifftől megvacsoráztak, aztán visszaindultak a nyaralóba. Kate-nek feltűnt, hogy az író szokatlanul csendes volt egész este, de nem akarta faggatni. Arra gondolt, talán csak túl sok volt neki ez egy napra, és most emészti a nap eseményeit.

- Gyere Castle! Mutatok valami csodálatosat - fogta meg a kezét, és mosolyogva az ösvény felé húzta, de a férfi megtorpant. 

A nappal oly barátságos, világos tölgyes a lenyugvó nap sugaraiban furcsa árnyékokat vetett, a lágy szellő megsusogtatta a lombokat.

- Mi az? Csak nem félsz? - nézett rá kihívón. 
- Mitől félnék? - vágta rá túl hirtelen az író fölényesen, miközben igyekezett ellazítani görcsben levő gyomrát, és elindult Kate után, de az erdő széléről még visszapillantott a titokzatos nyaralóra. Úgy érezte, mintha a sötétbe burkolózó házból valaki figyelné minden lépésüket.  
Amikor megpillantotta a tavat és a sziklafalat a lezúduló forrásokkal, tátva maradt a szája, és egyszeriben minden rossz érzése elszállt. A fények természetellenes árnyalatokban pompáztak, mint valami eltúlzott színvilágú festményen. 
- Ez gyönyörű - suttogta álmélkodva, aztán Kate-re nézett, aki elégedetten mosolygott rá. 
Castle leült a part selymes füvére, Kate elé ült, és a férfi mellkasának támaszkodott. A férfi átölelte, állát a nő vállára tette, és lassan ringatózva, csendben itták magukba a természet csodáját.
- Ott az Esthajnalcsillag - nézett az egyre sötétebb égbolton fénylő égitestre Kate. 
- Az a Vénusz. Nem is csillag, csak bolygó - okította a férfi.  
- Tudom Castle - csendült sértődöttség a nő hangjában.
- Bolygók, vagy csillagok, bármilyen fényesen ragyognak, nem vetekedhetnek veled - suttogta a bókot Castle Kate fülébe, mire a nő azonnal elmosolyodott, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve felpattant a férfi öléből, és felé nyújtotta a kezét.
- Gyere!
- Már menjünk is? - fogadta el Castle a segítő kezet, és felállt, de arca csalódottságot tükrözött. Az átélt izgalmak után jólesett neki a nyugalom.
- Nem. Még maradjunk egy kicsit - mondta Kate sejtelmesen, és élvezettel nézte a férfi értetlen ábrázatát. 
Közelebb lépett hozzá, finoman megcsókolta, aztán megfogta a pólója szélét, és egy lassú mozdulattal lehúzta magáról. Megrázta összekócolódó haját, aztán a füle mögé simította, végül kipattintotta farmerja gombját, és lehúzta a cipzárt.
Castle elnyíló ajkakkal, lélegzetvisszafojtva nézte az érzékien vetkőző nőt. Érezte, ahogy vad dübörgésbe kezd a szíve, és sejtjeiben fellobban a vágy.
- Gyerünk Castle! Vetkőzz! - emelte meg szemöldökét kacéran mosolyogva Kate.
- Mi? Hogy? Mi ... mit ... mit akarsz csinálni Kate? - dadogott zavartan Castle.
A nő odalépett a tétován tipródó férfihoz, lehúzta róla a pólót, miközben érzéki hangon a fülébe suttogta: - Bízz bennem!