Kate nem nézett rá, csak hallgatta vallomást, aztán kezét a combján levő kézre tette, és enyhén megszorította.
- Remélem egyszer velem kapcsolatban is így érzel - suttogta.
- Ahhoz, hogy féltsem magam az kell, hogy nagyon fontos legyek neked - mondta halkan, de komolyan Castle, és tekintetét nem vette le Kate arcáról.
- Nagyon fontos vagy - suttogta a nő, és egy másodpercre a férfi felé fordult, hogy tekintetük találkozhasson, aztán figyelmét újra az útra irányította.
A férfi szíve szerint megkérdezte volna, hogy "Mennyire?", de hallgatott. Félt, hogy olyan tempót akar diktálni a kapcsolatukban, ami megrémíti a nőt, és újra bezárkózik. De másra is kíváncsi volt.
- Te gondoltál már arra egy veszélyes bevetés előtt, hogy én mit éreznék, ha újra megtörténne az, ami Montgomery kapitány temetésén, vagy rosszabb? Egyáltalán, gondoltál már arra, hogy akkor mit éreztem? - Castle halkan beszélt, de minden szavának súlya volt, és enyhe keserűség áradt belőle. Ahogy feltette a kérdést, életének legfájdalmasabb képei tolultak a szeme elé, és mellkasában újra megérezte a szorító érzést.
Kate másodpercekig még csak nem is pislantott, csak nézte az utat. Nem tudta, mit is mondhatna. Még soha nem tartotta kezei között haldokló szerelmét, ahogy Castle. Átérezte a férfi fájdalmát, de még sosem érezte, így csak elképzelni tudta.
- Ez a munkám Castle - mondta végül.
- Értem - szinte sütött a szomorúság a férfi hangjából, mert egyértelművé vált a számára, hogy a válasz: nem.
Kate nyelt egyet, hogy erőt gyűjtsön. Érezte, hogy ha nem beszél az érzéseiről nyíltan, azzal megbántja, és kétségek közé taszítja a férfit. Nem értette magát. Mire vár? Miért nem képes arra, hogy egyszerűen a szemébe nézzen, és azt mondja "Richard Castle, mindennél jobban szeretlek!", vagy egyszerűen csak annyit, hogy "szeretlek! Olyan szürreális volt az egész. A nyári nap szikrázó fényei élettel és vidámsággal töltötték meg a gyönyörű tájat, az autóra viszont a meleg és a fény ellenére mintha jeges sötétség borult volna. Idegességében harapdálta az alsó ajkát, aztán mérlegelés nélkül döntött. A fékre taposott, a kocsit a padkára kormányozta és megállt.
Castle nem számított a fékezésre, így teste tehetetlenül bukott előre. A biztonsági öv fájdalmasan vágott bele a vállába, kezét ösztönösen maga elé kapta. Amikor a jármű megállt, ijedten nézett az útra, de nem látott semmi veszélyeset, amiért a nő ekkorát fékezett, aztán Kate-re nézett, nincs-e valami baja, de meglepetésére a nő kipattant az autóból, és egy határozott mozdulattal becsukta az ajtót. Értetlenül figyelte, ahogy Kate megkerüli a Mercedes hosszú motorházát, aztán átlép a sekély kis árkon, és leül az árokpart magas füvébe. Másodpercekig csak pislogott, és nem értette a történteket. Minél tovább nézte a nőt, annál jobban kétségbeesett. Miért kellett feszegetnie Kate érzéseit? Miért türelmetlen? A választ persze tudta az önostorozó kérdésekre, azért, mert bizonytalan. Fél, hogy Kate érzései nem olyan mélyek, mint az övé, és talán nem is olyan hosszú távra tervezettek. Boldog volt minden együtt töltött percükben, és a szeretkezések olyan magasságokba röpítették az érzékeit, ahol még senkivel sem járt. Ezt látta Kate tündöklő tekintetében is, mégis megnyugtatta volna, ha legalább egyszer ki is mondta volna az érzéseit. Kicsatolta a biztonsági övet, kiszállt, és leült a nő mellé az árokpartra. Kate egy fűszálat csavargatott elmerengve az ujja köré, és úgy tett, mintha minden figyelmét lekötné a mozdulat. Castle kezét átkulcsolta felhúzott térdein, szemét a kihalt út túloldalának fáira szegezte, és feszülten várt.
- Tudod Castle, neked köszönhetem, hogy a fal, amit a fájdalom ellen magam köré építettem, ledőlt - szólalt meg halkan a nő.
Castle összeszorította a száját - Szóval hálát érez irántam, és ha szerencsém van, akkor talán barátságot - gondolta keserűen, aztán Kate-re nézett.
- Szóval ez az, amiért együtt vagyunk? Nem kell, hogy hálát érezz irántam, és kérlek, ne mondd, hogy ...
- Castle! Egyszer az életben hagynád, hogy végig mondjak egy gondolatot úgy, hogy ne a te fantáziád fejezze be a mondatomat? - csattant erélyesen a nő hangja, mire a férfi meglepetésében elhallgatott, és még a száját is tátva felejtette. Kate felé fordult, tenyerével maga felé fordította a férfi arcát, és egyenesen a bizonytalanságot tükröző kék szemekbe nézett. - Rick! Te vagy a legfontosabb ember az életemben. Még senki iránt nem éreztem úgy, mint irántad, és hidd el, nem háláról beszélek! Az első közös ügyünk óta rettegek, hogy valami bajod lesz egy bevetés közben, amit nem tudnék magamnak megbocsátani, de értsd meg, magamat nem félthetem, még miattad sem. Ez a munka a hivatásom, az életem, és ha csak egy szemernyit is féltem magam, azzal veszélybe sorolhatnám a társaimat és veszélyeztethetném a csapat munkájának sikerét, de ha nem csinálnám, fél embernek érezném magam. Igen, végiggondoltam, mit érezhettél, amikor meglőttek, és majdnem meghaltam, és igen, tudom mit éreznél, ha elvesztenél - mondta egyre szenvedélyesebben Kate, aztán elhallgatott, nyelt egyet, és halkabban, de határozottan hozzátette: - Én is ugyanazt érezném.
Castle feszült vonásai lassan ellágyultak, az addig benntartott levegő megkönnyebbült sóhajként hagyta el a tüdejét, aztán szomorkásan elmosolyodott. - Kate Beckett, miért nem tudsz csak annyit mondani, hogy "szeretlek" - gondolta, de már nem volt benne semmi keserűség.
Kate még mindig tenyerébe fogta a férfi arcát, lassan közelebb hajolt, és lágyan megcsókolta. Hosszú, gyengéd, lassú csók volt, ami nem a szenvedélyről és az érzékekről szólt, hanem a szerelemről és a bizalomról. Amikor elváltak ajkaik, csak nézték egymást szótlanul, tekintetük szinte a lelkükig hatolt. Castle pislantott hamarabb, mire Kate elmosolyodott. A férfi ujjaival finoman megsimította az arcát, miközben egy előrehulló hajtincset a többi közé igazított.
- Köszönöm - mondta pajkosan mosolyogva, mint aki biztos a válaszban, de Kate kihívón felvonta a szemöldökét.
- Mit is? - kérdezte.
Castle szeme villant egyet. Jól tudta, visszatértek a szokásos bolondozós, szeretettel teli évődésükhöz.
- Hát azt, hogy Rick-nek szólítottál - mondta ártatlan szemekkel.
- Castle! - emelte meg a hangját a nő, de mosolyát nem tudta elrejteni.
- Miért? Tudod, hogy milyen régen szólítottál így? Ráadásul inkább csak olyankor, ha valakinek beszéltél rólam. Amióta együtt vagyunk, úgy kerülöd a keresztnevemet, mintha valami különleges jelentősége lenne, ha kimondanád.
- Lehet, hogy így is van - incselkedett Kate, és újra meg akarta csókolni a férfit, amikor szirénák vijjogása hasított az erdő békés csendjébe. Mindketten az út felé kapták a fejüket, és már meg is látták a Castle Mercedese mellett elsüvítő két rendőrautót. Az elsőt a seriff vezette, a mögötte száguldót a helyettese.
Kate felpattant, és az autó felé rohant.
- Gyere Castle! Valami történt! - kiáltott, de a férfi is nyomban tudta, hogy baj van, ezért mire Kate megkerülte a kocsit, már egy nyögés kíséretében be is szállt az anyósülésre.
- Csak az árok nem tett jót a bokámnak - mondta fájdalmas képpel, amikor meglátta Kate felé forduló arcán az aggódást. - Menjünk! - intett, miközben a lábába hasító fájdalomtól ökölbe szorult a keze.
Tíz perc múlva bekanyarodtak a kis üdülőtelepre vezető útra, és már messziről látták, hogy a rendőrautók lámpái némán villogva váltogatják a piros és kék színt. Meghökkenve nézték a házat, és az előtte álló két autót.
- Mi a ... - suttogta Kate, és mintha választ várna, Castle-re nézett. A férfi arcán éppen olyan döbbenet ült, mint az övén, de mielőtt bármit mondhatott volna, meghallották a mögöttük bekanyarodó mentőautó szirénáját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése