Változatok egy témára 5/19

Vett egy nagy levegőt, és végre tudott akkorát kiáltani, hogy Kate felé forduljon, és meglássa rémült tekintetét.

- Kate - kiáltott még hangosabban, mire a nő kikapcsolta a rádiót, és kiszállt az autóból.

Látta az író arckifejezéséből, hogy nem viccel, hanem valami komoly valami baj van, ezért sietősen felé indult, és már messziről kiáltott.

- Mi történt? - fürkészte aggódva  fal fehérré vált férfit.

- Szó szerint egy hullába botlottam - nyögte Castle, és megrázkódott a tudattól hogy hozzáért egy holttesthez. Maga elé mutatott, de nem nézett le a földre. Úgy érezte, ha még egyszer ránéz a lába előtt heverő bomló tetemre, akkor viszontlátja a reggelijét. Már az emlékezetében élénken élő képről is vad kavargásba kezdett a gyomra.

Kate döbbenten nézte az avarral hevenyészve betakart férfi holttestét, ami az oszlás állapotából ítélve már napok óta az erdőben lehetett. Azt, hogy férfi, csak a ruházata és a cipője alapján gondolta, mert a ruha alól kilógó kezekről és fejről eltűnt a bőr, bomlottak az izmok, és több helyen előbukkant a csont.

- Csoda, hogy nem kezdték ki jobban a ragadozók - szólalt meg nehezen Kate, miután megpróbálta elnyomni undorát, és úgy tekinteni a testre, mint áldozatra.

- Talán azért, mert eredetileg betakarták földdel és avarral - nézett mégis a holttestre Castle, de azonnal meg is bánta. Gyomra abban a pillanatban összehúzódott, és hiába nyelt egy nagyot, orrát elárasztotta a bomló hús szaga, ezzel el is dőlt, hogy a rosszullét győzött az akarata felett. Kezét a szája elé kapta, megfordult, és rohanni kezdett egy távolabbi fa felé. Utált hányni. Gyengének érezte magát, amiért Kate-tel szemben rosszul van az ilyen látványtól, ezért a lehető legmesszebb akart lenni a nőtől, hogy ha hallja is, legalább ne lássa, hogyan szabadul meg a rántottától és a sonkától. Egy perc múlva már nagy sóhajok közepette támasztotta az egyik fatörzset, és próbált úrrá lenni a remegésén. Hallotta, hogy Kate megadja a helyszín viszonylag pontos helyzetét és leírását valakinek, aztán elbúcsúzik. - Biztosan a helyi rendőrséget hívta - gondolta. - Jó lesz, ha összeszedem magam, mire ideérnek.

- Tessék, töröld meg a szád - hallotta Kate hangját közvetlenül a háta mögül. Ellökte magát a fától és megfordult. Hálásan vette el a felé nyújtott zsebkendőt, és törölte meg először a hőség ellenére hideg verítékben úszó homlokát, aztán a száját. - Jó, hogy gondoltál arra, hogy ne szennyezd be a helyszínt - nézett rá együtt érzőn a nő.

- Igyekeztem - mondta lesütött szemmel a férfi, miközben arra gondolt, hogy még csak meg sem fordult a fejében, hogy a helyszín érintetlenségére vigyázzon, csak az vezérelte, hogy Kate ne lássa. - Most mit csinálunk?

- Várunk, amíg ideérnek a helyiek - pislantott a holttest felé, aztán Castle falfehér, nyúzott arcára nézett és elmosolyodott. - Gyere! A kocsiban víz. Mosakodj meg, és igyál néhány kortyot, mert lassan vetekszik a kinézeted az áldozattal.

Castle megtorpant, és ösztönösen a kezére nézett, majd az arcához kapott, mintha meg akarna győződni róla, hogy van még rajta bőr és hús, aztán sóhajtva Kate után indult.

- Miért hívtad áldozatnak? Lehet, hogy kirándulás közben rosszul lett és meghalt, vagy UFO-kat látott és ijedtében infarktust kapott, vagy ...

- Egy golyó ütötte lyuk van a tarkóján Castle.

- Ó! - akadt el a férfi szava, aztán összehúzott tekintettel a nőre nézett. - Te megnézted a fejét?

- Ez a munkám része Castle. Nem lehet olyan kényes a gyomrom, mint egy írónak, aki csak a képzeletében lát hasonlót - élcelődött Kate, miközben behajolt az autóban levő ásványvízért. - Castle! - szólt rá enyhe rosszallással a hangjában az íróra, amikor megfordult, és meglátta, hogy a férfi elnyílt szájjal, oldalra billentett fejjel, vágyakozó tekintettel bámulja a fenekét, de szája sarkában mosoly bujkált. Tudta, hogy ez Castle egyik gyengéje.

- Csak a tájat csodáltam - csukta össze a száját a férfi, és gyorsan az erdő fáit kezdte komoly ábrázattal tanulmányozni.

- Aha! Tessék, itt a víz - nyújtotta felé a palackot Beckett, de Castle nem figyelt rá, hunyorogva meresztette egy pontra a szemét. Követte a férfi tekintetét, de nem látott semmi különöset, csak a ritkás erdőt rendkívül gazdag cserjeszinttel és aljnövényzettel. Az enyhe szellőben megmozduló bokrok között nem látott semmi különöset, ahogy magasabbra nézve, a lombok között sem.

- Ott! - mutatott Castle egy vastag törzsű matuzsálem felé, amelynek ágai olyan hosszan nyúltak oldalra, mint Milne Micimackójának illusztrációján a száz holdas pagony öreg tölgyeié.

Beckett alig tudott lépést tartani magassarkú cipőjében a nagy léptekkel meginduló író mögött. Ahogy közelebb értek, már tudta, mit keltette fel a férfi figyelmét. A fa törzsén, a kéreg barázdáiba beakadva egy zöldes színű fonaldarabot lengetett a lágy szellő.

Kate hátulról elkapta Castle karját, mielőtt a fához ért volna. 

- Persze! - kapott észbe a férfi, és megállt. Izgalmában, hogy talált valamit, ami esetleg összefüggésbe hozható a gyilkossággal, majdnem elfelejtette, hogy nem szennyezheti be az esetleges nyomokat azzal, hogy mindent összejárkál. - Lehet, hogy ott várakozott a gyilkos - intett fejével a fa felé, miközben Beckett felé fordult, és jobb kezével megállás nélkül vakarta vörös hólyagokkal tarkított bal alkarját.

- Jézusom, Castle! Hogy nézel ki? - meredt rá döbbenten Kate.

Castle először a kezeszárára nézett, aztán végigsimított égő, viszkető arcán.

- Én ... , amm ... beleestem a csalánba, amikor belebotlottam a hullába - vakargatta a hólyagokat tovább szenvedő arccal.

- Ne vakarózz! Attól csak rosszabb lesz! - parancsolt rá komoly arccal Beckett, és megpróbálta elrejteni a szája sarkában bujkáló mosolyt. 

- Ha éreznéd, hogy mennyire ég és viszket, nem mondanál ilyet - morgott sértődötten a férfi.

- Gyere! Teszünk rá vizes ruhát, az majd hűsíti egy kicsit - fogta meg a kezét a nő, és a kocsi felé húzta.

Tíz perc múlva Beckett megkönnyebbülve vette észre a feléjük közeledő három rendőrautót. Az elmúlt percekben szélmalomharcot vívott Castle-lel, hogy nyugton maradjon. Hiába borította be a férfi karjait és arcát vizes ruhákkal, állandóan vakargatta a bőrét.

- Olyan vagy, mint egy bárányhimlős kisgyerek, akinek nem lehet megmagyarázni, hogy nem szabad elvakarni a hólyagokat, mert megmarad a helyük - mérgelődött, mire a férfi felhúzta az ingét, és egy kicsi sebhelyre bökött az oldalán. - Bárányhimlő? - sóhajtott, amikor látta, hogy a férfi vigyorogva bólogat. - Szóval Martha sem tudott hatni rád - intett lemondóan.

Amikor feladta a küzdelmet a szófogadatlan férfival, akkor érkezett meg a helyi seriff az embereivel.

- John Green seriff vagyok! Önök jelentették, hogy találtak egy holttestet? - nyújtotta a kezét az ötvenes évei elején járó, barátságos arcú, élénk tekintetű férfi Castle felé, aki gyorsan leszórta magáról a vizes ruhákat. 

A gyors bemutatkozás után Castle elmondta, hogyan esett el az avarral betakart alakban, aztán Beckett megmutatta a holttestet a seriffnek, majd az áldozattól úgy negyven méterre álló tölgyfát is a rajta lógó zöldes fonallal.

- Nem csodálkozom, hogy a barátja nem akarja még egyszer látni a testet, de maga hogyhogy ilyen jól bírja a látványt? - nézett csodálkozva Beckett-re a seriff, miközben az ő gyomra is fordult egyet a látványtól és a szagtól. Harminc éve volt városkájában a törvény őre, de ilyen állapotban levő holttestet még nem látott.
Kate egy pillanatig vacillált, elmondja-e, hogy gyilkossági nyomozó, aztán úgy döntött, hogy nem rontja el a néhány nap szabadságát azzal, hogy belekeveredik egy kisváros nyomozásába, ezért ártatlan mosollyal csak annyit mondott: - Szerencsém van, nem kényes a gyomrom.
Miután a seriff helyettes felírta a jegyzettömbjébe a nevüket és az elérhetőségüket, tovább indulhattak.
- Miért nem mondtad meg, hogy nyomozó vagy? Segíthetnénk nekik - nézett rá az író, miközben lassan haladtak az egyre kanyargósabbá váló úton.
- Pihenni jöttem Castle. Ha dolgozni akarnék, a városban maradtam volna.
- Na jó, de szerinted úgy néztek ki, mint akik láttak már gyilkosságot?
- Az ő dolguk az itteni nyomozás, és mi nem fogunk beleavatkozni - nézett ellentmondást nem tűrő tekintettel a mellette ülő férfira, akinek arcán még mindig lángoltak a csaláncsípés foltjai.
- De ... - próbált ellenkezni Castle, aztán mégis inkább elhallgatott, amikor meglátta, hogy Kate az arcát fürkészi, és lassan elmosolyodik.
- Szerinted ki venne téged komolyan ilyen ábrázattal?
- Estére úgyis eltűnnek - duzzogott a férfi, aztán meglepődve figyelte, hogy Kate lekanyarodik egy keskeny bekötőútra, amelynek végén előbukkant az uticéljuk. Castle szájtátva nézte a mesebeli kis üdülőtelepet a barátságos rönkházakkal, virágos ablakú, teraszos vendéglővel, kacskaringós, murvával leszórt utakkal, virágoktól pompázó parkokkal.
- Na Castle! Itt is ismernek? - kérdezte kihívón Kate.